mefiblog - főoldal

Illetve már ma sem, olvashatjuk a honlapjukon (a forrást érdemes megnézni, Kiss János szerkesztette Microsoft Word segítségével, hajnali kettőkor):

2012. február 3-án 06:00 órakor leállt a Malév

Az Igazgatóság döntése alapján a kár minimalizálása érdekében elrendeli a magyar nemzeti légitársaság üzemszerű működésének beszüntetését. Ennek értelmében február 3-án 06:00 órától, 66 évnyi csaknem folyamatos működés után, nem szállnak fel Malév repülőgépek.

Egyrészt nem hiszem, hogy nagyon kellene aggódni: napokon belül idejön majd valamelyik légitársaság elnöke, lecsap az asztalra egy nevetséges összeget, aztán beolvasztja vagy megveszi az egész csoportot.

Másrészt azt gondolom, hogy ilyet csak ebben az országban, csak ezzel az országgal lehet megtenni. Hogy az egyébként számunkra fontos légitársaságot, amely 66 éve zakatol, hagyjuk többször is elvinni, kiforgatni, feldúlni és a végén lenyeljük, hogy idedobják, mint ahogyan a lerágott csontot szokták a kutyáknak. Nevetséges és egyben elszomorító is.

Viszonylag sokat dolgozom itthon. Őszintén szólva, viszonylag sokat dolgozom úgy általában; sokkal több szabadidőt kellene magamra és a körülöttem lévőkre fordítanom, de egyelőre az az álláspontom, hogy a karrier megalapozása és a szakmai fejlődés mindennél fontosabb. Nekem. Az arányokat megtartva, természetesen.

Előnye az egésznek részemről, hogy rengeteg felé tudom megosztani a figyelmemet. Nem mondom, előfordul hiba (a napokban például volt egy magammal szemben való baklövésem, ami egy tucat pénzbe és négy tucatnyi káromkodásba került, le sem írom inkább a történetet), de nem több, mint amikor egy szálon futtatom az eseményeket.

Az egésznek rendszernek nálam három szigorú alapszabálya van.

Az egyik, hogy hagyok időt a feltöltődésre. Egy nap, amikor alszom délig, nem figyelem az e-maileket, nem gondolok arra, hogy mi lesz majd ezzel vagy azzal, semmi. Lehet csak döglünk a kanapén egész nap Ingriddel vagy rohangálunk ide-oda, az is lehet, hogy egyedül döglök a kanapén vagy rohangálok, de a lényeg, hogy kell a refill élménye. Időközönként ezt ráadásul több napra elnyújtva.

A másik nagyon fontos alapkő, hogy nem keverem a különböző dolgok időmegosztását. Van a család, vannak a barátok, van az iroda és van a maszek. A fusit nem tesszük le az irodában; az irodai melót nem hozzuk haza; a barátok idejét nem veszem el a család kedvéért és fordítva. És akkor még nem is beszéltem az egyéb kötelességekről, mint a házimunka, a macskával való foglalkozás, az elszáradt sarokbőr lekaparása, a végtelen hobbi és társai. A lényeg az, hogy inkább ülök az irodában este tízig adott esetben, de úgy jövök haza, hogy igen, elvégeztem az aznapi missziókat, holnap új kihívások, most pedig jöjjenek a mai napra kitűzött egyéb kalandok.

A harmadik, és talán a legfontosabb: tudni kell nemet mondani. Ha az egyensúly csak egy picit is borulni látszik, azonnal azt kell mondani, hogy nem. Mert az időrésekből elvenni nagyjából olyan, mint azokat keverni.

Ezt az egészet a saját bőrömön koptattam számomra tökéletessé. Egyszer előfordult, hogy egy nagyobb projektet hamarabb kellett éles pályára állítani. Egyszerre három helyen kellett volna lennem, és akkoriban egyébként is mindent elhanyagoltam a főprojekt miatt. A barátnőmmel veszekedtem, mert nem láttuk eleget egymást; a szüleimmel alig beszéltem; a barátaim panaszkodtak, hogy alig látnak és egyebek. Akkor igyekeztem elvarrni a szálakat, és megfogadtam, hogy többet ilyen nem lesz. (Nem is lett.) Nem is lehet.

Szóval csak azt tudom elmondani, hogy lehet sokféle dolgot csinálni, és kell is, de ha bármelyikre egy picit is azt érzi az ember, hogy nem jó, akkor tudni kell nemet mondani. Bármiben. Munka, barátok, párkapcsolat, vásárlás, hobbi. Ha azt érezzük, hogy nem oké, akkor nem szabad erőltetni, hogy de, hanem elismerni, hogy nem oké, és keresni a megoldást. Mi vagyunk a középpontban, nekünk kell úgy alakítani a dolgainkat, hogy elégedettek legyünk.

Ezek vannak.

Teljesen megfeledkeztem arról, hogy írjak erről a sorozatról, komolyan, tíz percig nézegettem a sorozat témát, hogy biztosan nem írtam-e róla, mert szinte szóról szóra emlékszem, mit akartam. Na mindegy.

Lényeg a lényeg, ez egy húszperces részekből álló vígjáték, nevezhetnénk akár szitkomnak is. Nem tudnám más sorozathoz hasonlítani, talán a legközelebb a »How I Met Your Motherhöz« áll.

A sztori: egy idősebb, több évet maguk mögött tudó házaspár; egy fiatal, esküvő előtt álló párocska; egy srác, aki folyton csajozik; egy diner ahol esznek-isznak-beszélgetnek; egy társasház, amiben laknak. és ezzel a lényeg meg is van.

A legviccesebb karakter Jeff, aki a tökéletes férfi-mintakép, nagyon jókat lehet nevetni és egyébként bólogatni a rövid, néhány szavas beszólásain.

Két évadon vagyunk túl, egyelőre sodródik az egész, nincsenek nagy fordulatok, és ha a második évad végénél befejeződne, nem hagyna kérdéseket hátra, ellenben nagyon jó kis húszperces szórakozást nyújt minden rész.

Értékelés: 4 pont

Régen kaptam ajándékba egy elektromos fogkefét. Akkoriban még gyerek voltam, és persze tökre tetszett, mert hát rezeg, három napig sokkal viccesebb volt a fogmosás, mint egyébként. Aztán később is az volt egy ideig, és szerettem, mert sosem vérzett az ínyem és elég hatékony a cucc. Idővel én sem tudom igazán miért, de váltottam nem-elektromosra.

Idáig nem terveztem, hogy cserélek, viszont múltkor Inti mutatta ezt a Colgate-et:

A lényeg, hogy nem mozog a feje, mint a legtöbb ilyenfélének, egyszerűen csak irgalmatlan erővel rezeg (nagyjából négyszer-ötször erősebben, mint egy mobiltelefon). Hatásos, sokkal hatékonyabban távolítja el a lepedéket és blablabla. Cserélhető benne az elem, bár felesleges, mert mire lemerülne, addigra már egyébként is cseréli az ember a foga keféjét.

Jópofa cucc.

Oké, a Mézga család főcímdalának csehszlovák változata azért kicsit üt, pláne, hogy megdöbbentően hasonlítanak a közösen éneklős részek:

Nemlátom, kattintok, meglátom!

Komolyan, még egy ilyet tudnának csinálni ott a Pannónia Filmstúdióban, nem lenne itt probléma egy szál se. Habár ez az összes magyar rajzfilmre (Kukori és Kotkoda, Frakk stb.) igaz.

Múltkor beszélgettem egy ismerősömmel, aki szintén a magas vércukorszinttel küzd. Sosem evett túl sok édességet vagy folytatott különösen egészségtelen életmódot, és amikor megtudta az eredményeket, egyszerűen visszavette a cukrot, és igyekezett öt étkezésre elosztani a napját. Amikor kérdeztem, hogy na de nem parázik-e, elvégre ebből elég komoly bajok lehetnek, akkor kifejtette a véleményét. Nem, nem fog diétázni. Nem eszik cukrot, igyekszik többet mozogni és sokfelé elosztani az étkezést, de ennyi, nem fogja nézni, hogy most megehet-e még két falat krumplit vagy sem, mert akkor attól őrülne meg, hogy éppen mit ehet vagy nem. Különösen, hogy semmi nem bizonyítja azt, hogy így egy nappal is tovább él.

Ma hasonlókról beszéltünk Intivel, és ő azt mondta erre, hogy apukája mondta mindig: élhetnék én kilencven évig is, unalmasan.

Tomival is beszélgettünk erről, ő meg azon a véleményen volt, hogy ötven-hatvan évesen átértékeli ezt az ember, és úgy van vele, hogy bár minél többet maradhatna, hogy a gyerekeivel vagy az unokáival foglalkozzon.

Egy másik ismerősöm pedig két éve diétázik, és nem látja, hogy az eredményei javulnának, benne is joggal fogalmazódik meg a kérdés, hogy akkor most mi is van.

Nagyjából november eleje óta diétázom. Szerintem elég jól állok vele, édességet azóta kétszer ettem, egyszer karácsonykor (családlátogatáson nem bírtam otthagyni pár aprósütit), illetve a múltheti cukorterheléskor, de akkor az orvos is mondta, hogy nyugodtan, és nem vittem túlzásban, egy fánkot és három csokit ettem pluszban egész nap.

A legnehezebb nem a cukor és az édességek mellőzése. Komolyan, végtelen diabetikus édesség van, persze nem ugyanolyan, de ez teljesen cserélhető. Ami igazából zavar, hogy nem ehetek akkor és azt amit szeretnék. Nem ehetek hét deka krumplinál többet egy evéshez, nem ehetek annyi tésztát, nincs fehér kenyér és miegymás. Kicsit elveszti az étkezés a spontaneitását és azt, hogy az ember jóízűen egyen.

Ami még érdekes, hogy milyen kevés ember van tisztában azzal, mit jelent a cukorbeteg-diéta. A dolog ugyanis egyáltalán nem arról szól, hogy nem eszünk cukrot, és kész. Bejön a bűvös szénhidrát szó, amit szigorúan mérni kell, reggel-délben-este, nézni mindent, amiben van, hogy mennyi és hová. És sokszor még ez sem elég. Érdemes például azt is megnézni, hogy a különböző fitnesz pékárukban mennyi a teljes kiőrlésű alapanyag (minimális), és mennyi a cukor (rengeteg). A PrímaPékben múltkor konkrétan semmit nem tudtak adni, ami teljes kiőrlésű és/vagy cukormentes lenne.

Nem fogom persze emiatt abba hagyni az étrendváltoztatást, amit elkezdtem, de elgondolkodtató azért a másik vélemény is, és megértem, ha valaki azon az úton halad tovább.

Oké, ez mennyire menő cucc már:

Az egész cucc 180 fokban tud forogni, elfér benne egy mikrohullámú- és mezei sütő, hűtő- és mosogatógép, mosogató, kétkarikás indukciós tűzhely, a tetején és az alján végtelen hellyel, fiókokkal. Mindez nagyjából másfél négyzetméteren. Elképesztően ötletes megoldás, a pici konyhákba tök jó lehet.

Kis videó:

Nemlátom, kattintok, meglátom!

Tegnap este kaptam egy telefont, hogy a küldetésem – amennyiben vállalom – jegyet venni, és megnézni a legújabb M:I filmet. Néhány másodperccel később a telefonom lemerült. Természetesen vállaltam.

Mielőtt átadnám a műveleti naplót, egy gyors, kisebbfajta kitérő. A napokban újra végignéztem az első három részt. Az első nekem egyszerűen klasszikus, azt hiszem ezzel mindent el is tudok mondani:

A másodiknak nagyon jó zenéje volt, évek óta megvan, de kicsit nyálasabb lett a kelleténél (úgy látszik, ezek a második részek már csak ilyenek, ha megnézzük például a Csillagok háborúját).

Na, aztán jött a harmadik, amelyet már a Bad Robot és JJ Abrams csinált. Ez ismét visszahozta az életet az egész történetbe. Nem akarok megint JJ Abramsszel jönni, mert tudom, hogy uncsi már, de tényleg: amihez ő nyúl, az – nekem – csak jó lehet.

A negyedik rész ha lehet még jobb is volt mint a harmadik. Hosszú, az biztos, de a 133 perc minden másodpercét élveztem. Ha belegondolok, nagy fordulatok nem voltak, de olyannyira nagyon kiszámíthatatlan sem volt a film. Tényleg nagyon pörögtek az események, egyik pillanatban Budapesten meghal valaki, a következőben már Moszkvában látunk egy börtönt, néhány perccel később pedig Dubajban köhögünk a portól. Tom Cruise-nak megnőtt az orra, de ez nem akadályozza meg őt abban, hogy egy százötvenmillió méter magas épület oldalán mászkáljon egy kötélen. Van mellette ismét egy csinos lány, most beraktak egy vicces, korábban technikai fiút, aki most a terepen van, és egy meglepetésembert.

Ha eddig nem lett volna egyértelmű, nagyon tetszett a film. Főként azért, mert pont azt adja, amit ígér: egy pörgős akciófilm, kémekkel, atombombákkal, verekedéssel és robbanó dolgokkal. Erről kellene szólnia egy akciófilmnek.

Egy mondat tekeri meg kicsit a vérnyomásomat mostanában Budapesten járva-kelve (pedig az is megtekerhetné, hogy ma kiesett a busznak az ajtaja, bazeg). Ez pedig az a mondat, hogy bezzeg az A európai országban bezzeg X a havi minimálbér.

Mondják ezt javarészt olyan emberek, akik segélyen élnek egy olyan országban, ahol majdnem életünk végéig ingyen oktatásban vehetünk részt. Ahol a gyerekvállalásért legalább négyféle módon kap anyagi és egyéb juttatást az ember, az anyuka pedig messze az átlagon felüli időre mehet támogatott szabadságra. Ahol noha nem a legmegfelelőbb, de a többi országhoz képest szinte ingyenes orvosi ellátás jár majdnem minden embernek. (Az USA-ban próbálnál meg bemenni ennyi pénzből egy kórházba, kiröhögnének.) És még sorolhatnám.

Persze itt sem virágzik a helyzet, és van baj a fejekben bőven, de amikor meghallom azt, hogy bezzeg Londonban aztán nyolcszáz fontot kapsz, ha mosogatsz, akkor kicsit felcsavaródik a vérnyomásom, mert Londonban nem 215 forint egy kiló kenyér, és nem 150 font havonta egy másfél szobás belvárosi lakás bérlése.

Bazeg.

Oké, ebből a bejegyzésből két dolgot lehet leszűrni. Az egyik, hogy a blogolás rendkívül vicces, mert könnyedén be tudjuk vele bizonyítani, hogy az emberek szeretnek hülyézni és nyálat fröcsögtetni, főként ha belefutnak valakibe, akinek kiugróan más a véleménye. A másik dolog, amit mondjuk mindig meg is jegyzek, hogy érdekes látni azokat, akik elvileg megvetnek minden sort, amely itt olvasható, mégis betéve tudják ezeket a sorokat az elmúlt hat hónapról.

Mindig gondoltam rá, hogy kellene egyszer egy hasonló bejegyzést írni, de igazából sosem gondoltam volna, hogy megteszem, tegnap este viszont volt egy kattanás. Pontosan hasonló reakciót vártam, bár egy kicsit több nyüzsgéssel.

Lényeg a lényeg: itthon rettenetesen nagy problémák vannak, és nem, nekem sem az a legnagyobb problémám, hogy milyen kanapét vegyek; nincsen lakásom (ami elég sokaknak pedig megadatott) és különösebben komoly megtakarításaim sincsenek, velem is ugyanúgy megeshet máról holnapra, hogy az utcára kerülök, és ezzel tisztában is vagyok. Nagyon. Éltünk mi is nagyon szarul, elég élénken emlékszem olyan napokra, amikor a krumpli volt a főfogás az asztalon. Tény, nem tehettem róla, hogy kikerültünk belőle, de annyit azért megsúgok, hogy szüleim sem milliárdos vállalkozók és nem is gazdag emberek csemetéi. Mint ahogyan én sem vagyok az.

Azzal is tisztában vagyok, hogy külföldön néhány árnyalattal jobb az élet. Nem jártam sok helyen a világban, de megfordultam itt-ott, és lévén közeli rokonaim élnek például Olaszországban, közelről tudom, hogy ott sem sokkal jobb a helyzet. Valóban, nyolcszázötven euró körül van a minimálbér, cserébe a villanyszámla legalább kétszer annyi, mint itthon bárhol. És tény, áll autó a legtöbb garázsban, sőt, használják is, de ott sem különb a helyzet: hitelek hitelek hátán. Londonban nem éltem még, de tucatnyi barátom és ismerősöm igen, akik mind-mind arról számoltak be, hogy kint is keményen kell dolgozni ahhoz, hogy napról-napra meglegyen a jövő.

Akik kint megélnek, általában megéltek itthon is. Sosem elleneztem azokat, akik el akartak ebből az országból menni, inkább azokra néztem mindig kicsit furcsán, akiknek erre minden lehetőségük megvan, mégis inkább fröcsögtetik, hogy bezzeg külföldön. (Ismét: azokra gondolok, akiknek lenne lehetőségük.)

Érdekes esettanulmány volt ez, vicces látni, hogy egyeseket milyen könnyű ugratni. És tudjátok mi az igazán érdekes? Két dolog. Az egyik, hogy az embereket nem a mondandó idegesítette fel ebben az írásban, hanem az, ahogy a mondandó tálalva volt. Nagyjából öt szót kellene kitörölnöm, és néhány mondatot átrendezni ahhoz, hogy egyetlen komment se érkezzen, és egy mezei blogposzt szülessen. Ennyin múlik. A másik érdekesség, hogy érzésem szerint nem olyanok jöttek ide panaszkodni, akik minimálbéren tengődnek. Nekik ugyanis nincs idejük más internetre ontott hülyeségeivel foglalkozni. (Kedvük se igazán.)

Egyszer kellene már egy troll-sörözést tartani. :]

A Google mostanában tett néhány érdekes, de főként radikális változtatást. A Google Reader gyökeres átalakítása (megosztás megszüntetése, Google+-szal való integrálás) a felhasználók nagy részét felháborította – lletve jobban mondva, elkeserítette –, a Google azonban már akkor is egyértelműen közölte: ha nem tetszik a szolgáltatás úgy, ahogy ők elképzelik, akkor angolosan feel free to leave, vagyis nyugodtan távozz, ők megteremtették erre a lehetőséget egy kiváló exportálási felülettel.

Az új adatvédelmi szabályzattal is egészen hasonló a helyzet. A napokban már lehetett olvasgatni mindenfélét, hogy jön egy sokkal újabb Google, sőt, az utóbbi időben néhol már aktiválták is ezt a szolgáltatást (nekem nagyjából három hete érezhetően mások a találatok, mint azelőtt), ma reggel pedig hivatalosan is bejelentették. A módszer ismét a szokásos: ha használod a szolgáltatást, tudomásul veszed, hogy március elsejétől ezek az új játékszabályok.

Az új irányvonalnak több lényeges pontja van. Egyrészt a könnyű átjárhatóság és információmegosztás a Google alkalmazások (Calendar, Reader, GMail, YouTube stb.) között, másrészt ehhez kapcsolódóan a Google+ és egyéb szolgáltatások közötti információáramlás révén a személyre szabott keresési találatok. Hogy ez jó-e? Nekem személy szerint nem szimpatikus, főként azért nem, mert általában új dolgokat szeretnék megtalálni, ezért keresek. Vannak helyzetek, amikor ezek nem igazak, de általában helytálló, és úgy vélem, hogy ezzel kicsit egy irányba leszek terelve valamilyen besorolás alapján, ami nem feltétlenül tetszetős.

Ami szerintem gáz, az a kommunikáció módja (ha nem tetszik a rendszer…), illetve az, hogy a Google megint be akar törni a szósöl világba a Google+-szal, minden erőforrást (most már a keresőt is, a legfőbb hajót) abba az irányba terelgetik, holott az emberek nagyobbik részének nem tetszik, hiszen senki nem akar egy új Facebookot.

Máskülönben rendkívül érdekes lesz a SEO piac alakulása ezeknek fejében, mostantól valószínűleg a közösségi szolgáltatások kerülnek a keresőoptimalizálás első pontjába.