– Hát, gyerekek, itt a nyár! – jegyezte meg bölcsen Mefi, miután durván háromórányi folyamatos kerékpározás, és folyadékkészletei jelentős részének elpárologtatása után betolta járművét helyére, és beállt a zuhany alá. A rekordhőmérséklet 32°C volt.
Szóval, a magyar emberek még mindig nem tudnak közlekedni, bár sokkal jobban tudnak, mint mondjuk más országokban. E szintén bölcs elméletet – újra – az alábbiak alapján sikerült felállítani:
- gyalogosok össze-vissza, ha rájuk szólsz, vagy finoman csengetsz-dudálsz, elküldenek a kurva anyádba, így;
- hétméter magas, szőrös karú, aranyórás, Izom Jenő névre hallgató egyed áll az egyméteres út közepén, látja, hogy három kerékpár érkezik nagysebességgel, de nem húzná be izmos karját, inkább még kiteszi, hogy lásd, ki is az úr a háznál;
- negyvenes asszonyság kikúrja eléd a babakocsit, aztá állj meg ahogy tudsz (nem tudom, amikor én babakocsival közlekedtem, sosem toltam magam elé átkelésnél, mindig leléptem, aztán húztam magam után, biztos én vagyok a hülye);
- Megvettem Az Első Autómat Hitelre Géza jól megnyomja a dudát, igaz te már rég hatméterrel odébb vagy, ő meg attól is hatméterre, de azért a kurva anyádat, te köcsög biciklis;
- napszemüveg nélkül meghaltam volna;
- irányjelzés minek;
- jobbkéz-szabály minek;
- pöttyös az inged?
De azért jó volt. A Margitsziget meg jó hely, bár vannak furcsa arcok (pláne női arcok). Fényképezőt meg sikerült otthon hagynom. És képzeljétek, láttam egy emóst (én [emós]-nak ejtem, mert megtehetem). Szegény olyan szomorú fejet vágott, hogy majdnem megkérdeztem tőle, adjak-e neki egy szikét, vagy meghal magától. Komolyan, Isten ezeket azért teremtette ilyen arcberendezkedéssel (szomorú szem, sírásra álló száj, tudod), hogy emósok legyenek, és pattogatott kukoricát ropogtatva röhög rajtuk, hehe.
