Az lett volna, hogy A zsúfoltabb napokra mindig csak az egós posztok jutnak, de poszt az mindenképpen csakhát ez sok lett volna. De legalább ez jó hosszú lesz most.
Szóval ma két említésre méltó esemény történt velem, az egyik hogy jelentkeztünk harmadmagammal TDK-ra, de mivel az idei határidőt nem sikerült elérni, ezért jövő novemberig kell elkészítenem egy nagyjából harmincoldalas diplomamunkát, hozzá prezentációval és hasonlók. Ez egyelőre érdekes kihívásnak hangzik, és csak nyerhetek vele.
Továbbá elmentem ma a háziorvosomhoz, valamint ki is kértem a kartonomat, mivel húszéves lettem én, így már váltani kell. Sajnálom; dr. Söregi Mária ugyanis kiváló orvos, kedves, segítőkész, szóval pontosan olyan, amilyen egy gyermek-háziorvosnak lennie kell. Húsz éve ismer, nővéreim is hozzá jártak, ki tudja, talán még az én gyerekeim is hozzá fognak, ha a következő tizenöt éven belül születnek. Viszont furcsa volt egy lapot a kezemben tartani egy lapot, amire a születésem napján írták rá, hogy egészséges csecsemőfiú született. Még furcsább lesz mondjuk tíz év múlva. Az pedig megint egy másik dolog, hogy az ember egy borítékban elfér. És közben mégsem.
Ami mondjuk az agyamat felkúrta istenigazából, az megint a morál. Anyuka ücsörög tizenéves gyermekével, látszik hogy semmi baja, legalábbis nem komoly. Mellettük csecsemő bömböl, vörös fejjel, valószínűleg lázas, anyja kialvatlan szemmel tartja és próbálja vigasztalni. Kiszól a védőnő, hogy jöhet a Tomika, aki a tizenéves srác, de a csecsemő anyja elnézést kér, és beszalad. Nem tudom ti hogy vagytok vele, nekem evidens hogy ha sírni látok egy kisgyermeket, akkor előreengedem, hadd essen rajta túl. Még akkor is ha régóta várok és sokáig leszek bent. De Tomika és anyukája ráadásul egy perc alatt lezavarták. Tomika anyukája mégis felháborodva hőbörgött, hogy milyen dolog ez már, hogy bemennek előtte, pedig hát ők következtek volna. Morál, mi?
Másik, amiről már , a diák és tanár esete. Egy idős tanár. Aki a villamosságtan, a számítás- és irányítástechnika hazai fejlődéséhez rengeteget adott hozzá, egy kiváló, mondhatni zseniális elme, aki túl a hatodik-hetedik ikszen is előad, és számítógépet használ, ráadásul korábban műtöttek a térdét, amire több másik tanár is figyelmeztetett minket, hogy segítsünk neki ha tudunk. És akkor mi megy az előadáson? Véletlen beleírt a PowerPoint-prezentációba, és mikor bezárta volna, nem értette miért kérdezi hogy akarja-e menteni. És nem felszólalt volna valaki, hogy a nemre tessék kattintani, hanem inkább röhögtek. Morál, mi?
Nem értem, nekem gyerekkoromban nem magyarázta el senki, hogy adjam át a helyen a buszon; ne legyek bunkó a tanárral (jó az néha megesett, de nem ez volt a jellemző); ha egy nőt látok babakocsival, akkor segítsek neki; ha egy ember a biciklivel áll ki a kapun, fogjam már meg neki az ajtót, és hasonlók. Mégis természetes, hogy segítek. És sokszor bizony visszakapom a segítséget, de ami igazán bánt, hogy igazán segítőkészek nem a fiatalok, hanem az idősebbek. És ha jobban belegondolok, hogy mondjuk húsz év múlva olyan emberek vesznek körül, akik húszévesen nem jöttek rá ezekre a dolgokra, akkor nem szeretném tudni milyen világban fogok élni, milyen világban nevelkedik a gyerekem, mit lát majd másokon. A morált? Hát azt nem. Persze hiába mondják nekem hogy szarjam le, én ugyanúgy segíteni fogok, mert ez vagyok én. Egy segítőkész, húszéves ember. És az is fájó, hogy ez unikum, hogy erre az idősebbek azt mondják, hogy ritka. Ne a bottal hadonászó lenkerekes kocsit húzó jajacsirkefarhátdeolcsó
öregasszonyokra gondoljunk. Tényleg ennyire szomorú a helyzet? Meg az, hogy erre sok ember azt mondaná, hogy én vagyok hülye.
És emiatt tényleg szomorú vagyok. Ha nem is a szó legszorosabb értelmében, de finomabban fogalmazva is kurvára zavar. Pedig ha nem lenne ez, még káromkodnom sem kellett volna most.
