Múlt héten történt a dolog, hogy megkóstoltam egy kilogrammonként négyezer-nyolcszáz forintot kóstáló fogyasztási delikát terméket. Nevezetesen egy francia (pirossal aláhúzva, három felkiáltójellel, mondjuk így: FRANCIA!!!) fehérboros libamájpástétom cseréptálban, libazsírral a tetején. Tényleg nagyon guszta volt, bonyolult kémiai reakciók eredményeként a nyál is megindult a számban. Mikor rákentem egy szelet igazi házi sült kenyérre, mely még meleg volt, azt hittem új szintre emelkedik majd a májkrém-fogyasztási habitusom, megtörténik férfi létemre az első hüvelyorgazmusom szájon át vagy szimplán átélem azt, amit a gonosz étteremkritikus-bácsi és esetleg egy könnycseppet is elmorzsolok, ilyenek.
Lófaszt.
Konkrétan ekkora átbaszást még életemben nem láttam. Vagy én nem vagyok eléggé sznob ehhez, vagy tényleg elképesztően rossz volt vagy csak tényleg igazam van már évek óta, és a franciák semmihez nem értenek, így a gasztronómiához sem. Konkrétan az egész májkrém töményen savanyú volt, én pedig imádom a savanykás ízeket, de ez már nekem is sok volt. A fehérbor helyett meg inkább ecetet éreztem.
Maradok én azt hiszem a Pick Szeged Zártkörűen Működő Részvénytársaság alá tartozó Délhús által gyártott, kenősáruk családjába tartozó nagyjából ezerforintos kilóárú viaszos majoránnás borjúmájkrémnél.
Franciák, szevasztok!
