Voltunk ma bevásárolni a Faenza városában lévő LIDL-ben (azért jók ezek az üzletek mert polcra pontosan ugyanúgy vannak a dolgok), ahol bevásároltam néhány olyan dolgot amelyeket otthon nem lehet kapni, bár idén csak módjával, figyelembe véve a 32-es számot a poggyász maximális kilogramban értendő súlyát tekintve.
Az alkoholos üvegek előtt álltam (apropó, bejönnek az olasz borok, pedig sosem boroztam igazán), amikor előttem három fiatal srác közül az egyik a grappa szót mondta félhangosan. Semmi többet nem beszéltek, de ahogy rájuk néztem (mezei egyszerű ruhában voltak, tényleg semmi extra) volt egy olyan érzésem, hogy rokonokat, barátokat vagy ismerősöket látok. Pedig nem ismertem őket. Ismerős-ismeretlen érzés volt, nem tudtam vele mit kezdeni. Aztán egyszercsak a felismerés szikrája úgy gyújtotta meg a villanykörtét mely a fejem fölött lebegett, mint a rajzfilmekben szokás: ezek magyarok. Még hezitáltam néhány másodpercet, amely nekem egy órának tűnt, aztán egy szerény bocsi ti magyarok vagytok kérdés után elvigyorodtak mind a hárman, és válaszoltak egy hogy a fenébe ne szófordulattal.
Nem tudom más nemzet fiai éreznek-e ilyet, de hihetetlenül szivetmelengető, még két hét távollét után is, amikor a hazádtól 1 200 kilométerre magyarokat, a honfitársaidat találod, és a sok pörgő sí meg no között elkapsz egy másik olasz szót, amely kicsit máshogy cseng, pontosan azért, mert egy magyar mondta.
Finom a pizza. Finom a gnocchi. Finom a profiterol. Finomak az olasz borok. De mégis, jó dolog magyarnak lenni, azt akartam csak mondani.
