Hogy nekem milyen?
Aznap minden nyűggel lefeküdni; macskát megsimogatni majd néhány óra alvás és gyors zuhany után rohanni: jegypénztárban technikai probléma miatt vonatot lekésni; fél várost megkerülni; reggel nyolckor Budapesten, délután fél egykor Győrben lenni, kebapot falni két pofára panelház lépcső-kövén ülve; mindenkire mosolyogni és dzsintonikkal röhögve aprót számolni – ezerkettő-ötvenből hogy is jön a borravaló?
Aztán sok hasonló ilyen, sok dzsintonik és sok röhögés után bezuhanunk a vonatfülkébe, lerúgjuk a cipőnket és rosszul vagyunk még csak az alkohol gondolatától, hát még a zoknijaink szagától. Ha egy óra múlva a Déliben leszünk
mondat után a jelzőberendezés több órát késünk majd, ezt még nem tudjuk akkor, de később is csak röhögünk, sőt, a Déli Pályaudvaron mosolygunk a mellettünk elhaladó éjszakai buszra, miközben a síneken villamost játszva sétálgatunk röhögve hazafelé, azon már meg sem lepődve, hogy ezen már a rendőrök sem lepődnek meg. Majd egy másik éjszakai busz néhány megállója után , hogy aztán otthon essünk be a gép elé, blogbejegyzést írva, levelezést intézve, telefonálva és szochálót babrálva, hogy végül.
Aznap minden nyűggel lefeküdni; macskát megsimogatni majd néhány óra alvás és gyors zuhany után rohanni…
És megtölteni minden napot így, vagy legalább kétszer eseménydúsabban. Barátokkal, szerelemmel, rokonokkal, családdal, üzletfelekkel, kollégákkal, új emberekkel és régi ismerősökkel, eddig nem látott vagy egyszerűen csak elveszett, régen látni nem kívánt most viszont kíváncsivá tévő arcokkal.
Hát ilyen.
