mefiblog - főoldal

Na, kicsit elbeszélgettünk az iskolai gépekkel, és most egész kulturáltan működnek (és még net is van, óje).

Mókás azért, hogy a gyengébb képességű tanulók olyan gépekhez mennek, mehetnek, amiken semmi korlátozás nincsen, és pillanatok alatt tönkrevághatóak (tönkre is vágják), minket, mint érettségizős, programozni tanuló diákokat pedig egy olyan terembe küldenek, ahol minden, de olyan szinten minden le van tiltva, hogy még egy Wordben elkészített dokumentumot sem tudok menteni. És azért itt elgondolkodnék, hogy most tényleg megérte-e rendszergazdát váltani.

Talán emlékeznek még páran, hogyan is nézett ki anno a magyar vacsorák koronázatlan királya, a hungarikum, a lágy és ömlesztett Medve sajt, melynek nyolc darabja egy kör alakú dobozt már-már mérnöki pontossággal töltött ki. Ez volt még néhány éve. Most meg ez van. Utóbbi időben egyre gyakrabban. És ez szomorú. (Ha valaki nem látná a képet: a nyolc darabos dobozban mind a nyolc darab megtalálható, ám lazán beférne egy kilencedik is, ergo a sajtok kisebbek.)

És azt veszem észre, hogy a legtöbb terméket teszik tönkre. Amiket még két-három éve megettem, azok mostanra műanyag ízűek, méregdrágák, vagy csak egyszerűen undorítóak lettek. És valahol szerintem nem kéne elrontani a dolgokat, és nem kéne erre az iszonyat pénzéhes vonalra ráállni. És igen tudom, jé, ezeket is pénzért csinálják, csak nem mindegy hogyan. Mert én megveszem a kedvenc csokimat négyszáz vagy ötszáz forintért is, ha az ugyanolyan finom, mint máskor. És ez persze nem csak csokival van így.

Mostanában annyi téma és helyzet volt a környezetemben, amit olyan szívesen lefotóztam volna. De ugye amikor van téma, akkor nincs nálam a gép, fotózni meg – erre már rájöttem – nem lehet úgy, hogy na most megyek fotózni, mert akkor húsz képből egy fog tetszeni. Ez így hirtelen az igazi. Viszont ez a sok téma adott ötleteket, szóval csak idő kérdése az egész.

Sikerült megszereznem a Vissza a jövőbe trilógiát, szélesvásznú változatban, magyar szinkronnal. És igen, lehet lehülyézni, de ez az egyik kedvenc filmem. Mert izgalmas, mert vicces, mert szerintem eléggé jól bemutatja mindhárom kor jellegzetességeit (kivéve a jövőt, mert ez mai szemmel kicsit bugyutának tűnik, de akkor, '85-ben egyáltalán nem; viszont sok dolog van benne, ami manapság tényleg úgy, vagy hasonlóan néz ki, ahogyan ott ábrázolták), és mert azon ritka filmek közé tartozik, ahol a magyar szinkron talán még jobb is, mint az eredeti.

Még múltkor (dzsízösz, most gondolok bele, hogy az a múltkor majdnem négy éve volt, pont a gólyatábor előtt) vettem föl tévéből, de annyiszor néztem már meg, hogy az egyébként is rongyos szalag még rongyosabbá vált; tele van hibákkal, ugrál, a hang néha mélyebb, néha magasabb stb. Viszont most megvan – tökéletes kép- és hangminőségben, reklámok nélkül, mindenféle logók nélkül.

Értékelés: 5 pont (Bár elfogult vagyok, egyik kedvenc filmem ez.

Előbb átéltem valamit, amit eddig (és remélem ezután) soha: elájultam. Békésen álltam a konyhában, mikor hirtelen eltompult az egész világ, aztán a következő kép, azaz inkább hang, hogy irgalmatlan nagy csörömpölés van körülöttem, nekem meg olyan érzésem van, mint amikor a legszebb álmomból keltenek föl. Még meg is fordult a fejemben, hogy ték it ízi, csak álom, semmi bajod nem lehet. Aztán valahogy éreztem, hogy ez nem is olyan laza, és itt rendkívül gyosran le kéne ülni, vagy valami biztos pontra támaszkodni. Aztán mire minden kitisztult a konyha közepén csücsültem, körülöttem meg tálcák, deszkák, szalvéták és minden olyan dolog hevert, aminek egyébként a konyhapulton lenne a helye.

A szemüvegem belevájódott az orrnyergembe, bevertem az arcom és az állam, utóbbi jól meg is dagadt, most jegelem. És hát azért nem vagyok én beszari gyerek, de kicsit azért na.

The 4400, 1×01. Vegyesek az érzelmeim az első epizóddal kapcsolatban, néha elég uncsi. Talán hosszú volt a dupla pájlot. Viszont mindenképpen bejövős, mert az ilyen hűdetitokzatos-időbenutazós-földöntúliképességes témák általában bejövősek (lásd Heroes).

És azért vad: képzeld el, hogy 2006-ban éled a számodra normális életed, a számodra normális világban, ahol van komputer és mobiltelefon, meg esténként megnézed a Barátok Köztöt, aztán hirtelen történik valami, és 2086-ban találod magad, ahol már esetleg nem is élnél, de közben egy percet sem öregedtél. És a világ tele új dolgokkal, új szokásokkal, új emberekkel, neked meg semmid és senkid nincsen. Na ebben van a The 4400 ereje.

Értékelés: 4 pont

Tudna nekem valaki felvilágosítást adni, hogy egy optikai meghajtó (például a címben említett) miért csinál olyat, hogy csak erős unszolásra olvassa be a DVD-t (de utána megy), több DVD-t pedig hibásan ír. (Nem a DVD a ludas, mert egyrészt öt darab DVD egymás után nem szokott rossz lenni, másrészt kipróbáltam más DVD-vel is, és úgysenem jó).

Hülyeségekre most nem vagyok nyitott, inkább valami használható informésönre, kösz.

A szomszédunk háborúzni akar. Ezt azzal adta tudtunkra, hogy hadüzenetet küldött: följelentett. Előzmények: a kedves kutyája kirágta a kerítést, jónéhányszor átjött, azaz ez nem is így történt, mert én hazug kis disznó vagyok: a mi kutyáink rágták ki (november óta nincsenek is a kert hátsó részébe engedve, ahol ez történt-történik), és azok szoktak átszökni. Volt erre is példa, nem tagadom. Egyszer, talán kétszer, de nem ötször és nem tízszer, mint ahogyan az ő kicsi kutyájával.

Még nincs vége, olvasd tovább »

Levente kérésére kicsit bővítettem a Vezírközpontot (ahol egyébként nagyjából mindent be lehet állítani) egy aprócska információval. Ez nem más, mint az utolsó öt bejegyzés, ahol kommentált az olvasó. Aki használja, az használja egészséggel.

Nem kicsit vagyok ideges. Tulajdonképpen – és bocsánat – baszhatom, hogy van száz DVD-m, ha tulajdonképpen semmit nem tudok kiírni, mivel az író nem működik. Most már annyit sikerült elérnem, hogy kiír valamit a lemezre (tehát szemmel láthatóan van rajta adat), de ezt egyetlen olvasó (beleértve az írót) sem tudja értelmezni.

A lemezzel tuti nincsen gond (TDK -R 16×), mivel Tiginél lazán lehetett rá írni, és utána olvasta is a gép. Viszont nem hiszem, hogy egyik napról a másikra lerohadna egy tizenhat hónapos DVD-kombó.

Kis késéssel, de küldjük ezt a Diánát mindenkinek, akinek tetszeni fog. Methos ajánlásával.

Madách Imre pedig egy zseni. Aki egy ilyen művet le tud tenni az asztalra, mint Az ember tragédiája, arra mást nem tudok mondani, csak azt, hogy zseni.

Függetlenül attól, hogy nem hiszek semmilyen istenben, és nem olvastam a Bibliát sem.

Máté Péter pontosan ma ünnepelné hatvanadik születésnapját. Furcsállom, hogy egyetlen emlékműsort sem készítettek, vagy még csak nem is említették. De ha igen, akkor az én figyelmemet kerülte el.

Máté Péter - Egyszer véget ér...
Ez egy mefiblog podcast ( 4:25), melyet letölthetsz vagy meghallgathatsz itt helyben, ha van Flash lejátszód.

2007. február 05. 16 óra 43 perc. És még mindig világos van. Ez meg azért kemény, tegnap ilyenkor már majdnem teljesen sötét volt.

Ez megvolt?

A rendelő várótermében egy fiatal pár üldögél. Megérkezik az orvos, a nő feláll, és elindul befelé.
– Jöjjön csak maga is! – mosolyog az orvos barátságosan a férfira. Miután bementek, az orvos megkéri a nőt, hogy vetkőzzön meztelenre, majd tetőtől talpig megvizsgálja.
Végül a férfihoz fordul és megkérdezi:
– Mindig ilyen zavartan viselkedik a hölgy?
– Gőzöm sincs róla! – így a férfi – Most látom először életemben, de azért háromszáz forintot megért!

Az OTP Bank új dizájnja szerintem egészen pofás lett, még akkor is, ha bizonyos rejtett utalásokat hordoz. És úgy veszem észre, hogy egyre több vállalatnak és terméknek készítenek ilyen letisztult és elegáns dizájnt. Ebben persze semmi különös, haladni kell a korral, és egy-két alkotás szerintem kifejezetten kellemes látványt nyújt.

Szeretném megkérdezni, hogy ti, kedves olvasóim, melyik végénél nyitjátok meg a banánt? És miért éppen ott?

Az jutott eszembe, hogy miért van – a például pénzintézetekben dolgozó – biztonsági őröknél lőfegyver, ha tulajdonképpen nem használhatják azt. Mert ha bemegy valaki a Csajágaröcsöge és vidéke Takarékszövetkezetbe, símaszkkal a fején, egy lőfegyverrel, meg jó hangosan üvöltve a filmekből már ismerős mondatokat, hogy Ez egy bankrablás! Mindenki a földre, és senkinek nem esik bántódása!, akkor ha én biztonsági őr lennék, az első dolgom lenne, hogy egy határozott golyót eresztenék a kezébe. De persze ha megtenném, jól meghurcolnának, és még az állásomat is elveszteném talán.

Engem viszont ebben a témában nem érdekel a sok rizsa; a biztonsági őr azért van, hogy megóvja a környezetébe tartozó embereket, a fegyver pedig valószínűleg nem dísznek fityeg ott az oldalán.

Vagy én gondolom ezt rosszul?

Van egy ismerősöm akinek mindenféle baja van. Végső soron nem komoly bajok ezek, csak nézőpont kérdése. Én például úgy vallom, hogy aki a Sátán hívének képzeli magát, pentagrammákat, és egyéb jeleket éget a bőrébe, szabadidejében temetőkbe jár keresztet égetni, eközben még náci hungaristának is tartja magát (bár ezt már nem ismeri el, csak azért történelemóra kellős közepén hitleres videó- és hangfelvételeket indít be és hasonlók) annak bizony valamelyik kereke nem forog megfelelően.

Persze most biztosan sokan mondanák, hogy kétszínű dolog, hogy leírom ezt ide, de nem: megmondtam-megmondom én ezt az ő szemébe is. Azt viszont nem mondom meg, hogy számíthat rám (mert számíthat rám, mivel minden baja ellenére a barátom, és azon pár ember aki szóba áll velem, az számíthat rám).

Mostanában egy bizonyos baleset akadályozza meg, hogy én blogbejegyzést írjak. A dolog úgy néz ki, hogyén átszellemülten, felelősségem teljes tudatában megírom a bejegyzést, átnézem, majd egy jólirányzott mozdulattal bezárom az egész lapot. Ez jobb esetben még orvosolható egy határozott visszavonás küldésével, de a gyakoribb példa, hogy rögtön utána az Operát is bezárom.

Az első két-három alkalommal ez még mókás volt, de hogy naponta kétszer eljátszom, az már valamiféle szórakozotságra utal, úgy hiszem.

2×16-hoz jöhetne már a felirat. És amúgy rohadtul fáj a fejem.

Mekkora már! A britek meg kitalálták, hogy kötelező védőoltást adnak majd a csecsemőknek, mely megakadályozza a szervezetükben, hogy később kábítószert vegyenek magukhoz. Ez azért kicsit morbid, de lehet benne fantázia.

E mögött meg súlyos összeesküvés elméletet sejtek.

Ez ma egy csudás nap; két órával korábban hazaértem, és itthon mindenféle meglepetés várt, méhozzá ezek: Heroes 1×14, Prison Break 2x16 és Csengetett Mylord 3×05. Egy ideig úgy fogom magam érezni, mint a befőtt a nagyi spájzának polcán.

Ma láttam egy nemrég felújított házat. Nagyon dizájnos lett, ilyen mostanában divatos stílusban készült (szép sárgára volt festve, vadiúj vörös téglák, szép fehér kerítés stb.). A legjobban az ablak tetszett. Volt rajta valami extra dísz középen, kicsit absztrakt, de mégis elegáns. Közelebb pofátlankodtam, megnézni mi lehet az, és hát a pofám leszakadt: ragasztószalag volt, amit nem téptek le teljesen. Gyorsan körül néztem, hogy nem látott-e meg valaki, és mentem tovább.

Nos, a mindenképpen érdekes első részből annyit tudtam leszűrni, hogy ismét egy sokszálonfutó, de a végén mégis összecsatlakozó sorozat (végül is melyik nem az) lesz ez. Az alapsztori nagyjából, hogy egy bankrablás miatt 52 órára összekerül néhány ember. Kilencüket kiszabadítják, és a későbbiekben gondolom az ő sorsuk lesz bemutatva.

Nem sokat mutat meg magából; mikor egy szál kicsit komolyabban bemutatásra kerülne, rögtön bevág egy részletet a bankrablásból, aztán kapcsol máshová. Mindenesetre hamarosan jön a második része is.

Értékelés: 4 pont, hiányzik belőle valami, de ettől függetlenül nézhető

Amúgy nekem az esik le a mostanában zajló oktatási reformokból, hogy ez az ország nem kíváncsi a diplomás emberekre. Mert ha diplomát akarsz, az pénz, idő, még több pénz és még több idő. És nem hiszem, hogy sokan ki bírnák fizetni például a félévente majdnem másfélmillás, tíz szemeszterből álló orvosképzőt (ami ugye a legegyszerűbb matematikai tudással is érezhetően legalább tízmillió forint, ez pedig nem kis pénz), kivált, hogy ebben az országban egy doktori pozíció nem éppen a legjobban megfizetett munka.

És ezt most próbáltam politikamentesen, egy továbbtanulás előtt álló diák szemszögéből leírni.

Igazából nekem azzal semmi bajom, ha valaki protekcióval ér el valamit, vagy protekcióval jut be valahová (és most nem feltétlen oktatási intézményre gondolok), mert tény, hogy – sajnos – nagyon sok minden van, amit egy belső személy segítsége nélkül nem lehet megoldani.

Azt viszont gyűlöltem, és gyűlölni is fogom, ha valaki visszaél a helyzetével, és egyfolytában ismerőseire hivatkozik.

Megvolt ez már az óvodában is, amikor Pistike azzal fenyegette Gézukát, hogy majd az apu jól beveri az orrát, és megvan ez ma is, amikor István önelégült mosollyal közli Gézának, hogy a dédnagyapjának az első barátnőjének törvénytelen házasságából született második gyermek testvére ismer valakit, aki ismer egy személyt, aki elintézte, hogy őt most felvegyék egy munkahelyre.

Aki (vagy akik, ha többen voltak) a podpressz névre hallgató csodálatos wördpressz plagint írta, az üljön le egy székre, a semmi közepén, és gondolkodjon el az életéről. Köszönöm.

Biztos hülye módszer (fő az optimizmus, meg a magabiztosság, hehe), de legjobban úgy tudok tanulni, ha hangosan fölolvasom magamnak a dolgot. Mármint nem ordítva, de nem is magamban. Kétszer elolvasok akármilyen hosszú tételt, vagy szöveget, és biztos, hogy a 90%-a megmarad. Leginkább a dátumokkal és nevekkel szokott problémám lenni egyébként. És eddig egy érettségi-tétel volt (Csokonai Vitéz Mihály), amit nagyon nehezen tudtam megtanulni, magam sem tudom miért.

És ti melyik módszerre esküsztök?

Na jó, de ez az utolsó!

Még nincs vége, olvasd tovább »

Telepakoltam a blogot accesskey-ekkel. Ez Operában a shift+esc billentyűkombinációval jelenítő meg, majd egyetlen gombnyomással (mint az a képen látható) egy adott részhez ugrik.

Firefoxban elvileg az alt és a megfelelő billentyű a bűvös művelet, ehhez majd készítek listát (vagy odaírom zárójelben). Internet Explorerben nem tudom hogyan kell, de aki ezt használni fogja, biztos hogy böngészőt használ.

Próbáltam a legfontosabbakat összegyűjteni, ha valami még kellene, lehet szólni.

Amúgy rájöttem miért van mostanában ennyi fiatal lány, aki blogol, meg iWiW-meghívóért könyörög. Beletekintettem ismerősöm egyik magazinjába (nem tudom már mi volt a címe, tényleg nem, de valami idióta szennylap volt, ilyen tizenéves lánykáknak, akik már nem babáznak, de még azért a babázós korszakban vannak, tehát megveszik az ilyeneket), és hát mit látok? Két oldalon keresztül ecsetelik, hogy miért jó, ha blogol az ember, kivált ha még iWiW-akkontja is van. Nagyszerű.

Mivel a Csengetettből már csak öt rész van (szomorú is vagyok emiatt) valami hasonló sorozat után nézelődtem, a Halló, halló!-t pedig többen is ajánlották, ezért megszereztem az első évadot.

Kicsit más azért, mint a Csengetett, de a negyvenpercnyi szórakozást szerintem ugyanúgy garantálja. Szokás szerint tele a nevetséges helyzetekkel, amikből kikerülni szeretnének, de a végére csak még jobban benne vannak.

Eddig négy részt láttam, mind a négy tetszett (az öregasszony a legkomolyabb, mindig fetrengek a röhögéstől, mikor mond valamit), szóval kap mondjuk egy ötöst, a változatosság kedvéért. ;]

Értékelés: 5 pont

Durva dolog azért ez a szemüveg. Eleinte rettegtem, hogy nem fogom tudni megszokni, meg fájni fog tőle a szemem és fejem (egyszer három-négy éve már kellett volna hordanom, de azzal a szemüveggel pont ezek történtek). Ehhez képest, mára már teljesen természetes. Reggel fölveszem, ha piszkos megtisztítom, este leteszem, ha pedig nincs rajtam, akkor furcsa hiányérzetem van, pont mint az elején, amikor elkezdtem hordani, csak fordítva.

Miközben a buszon jöttem hazafelé, teljes magányomba burkolózva, egy dolog erősen megfogalmazódott bennem: én utálom a cigányokat. Aztán persze lehet rasszistázni (pedig ebben az országban a legnagyobb rasszisták a fent említett csoportba tartozó emberek), meg lehet megverni, tíz az egy ellen fölállásban, de már nem érdekel.

Ha valaki a buszon hangosan fingik egyet, kiröhögi magát, a másik meg a viperájával játszik, és örül a fejének, meg mondhatnám a szokásos dolgokat, hogy ők megrendelik az ingyenebédet, amit nem fogyasztanak el (kárt okozva ezzel az iskola konyhájának), én meg megrendelem az ebédet 100%-os áron, mert ugyan miért támogatna engem akárki (de ugyanez a tankönyvekre is igaz egyébként), addig én nem is akarom szeretni ezeket az embereket.

És nem vagyok sem náci, sem hungarista, sem sátánista, sem bármelyik más izmussal végződő eszme képviselője. Pusztán csak újra kezd elegem lenni abból, ami itt megy.

És nagyon szépen kérem azokat, akik ezt a bejegyzést elolvasták, és esetleg még el is jutott az agyukig, hogy ne jöjjenek rögtön anyázni, hogy általánosítás meg miegymás, mert nem érdekel. Vannak romák és vannak cigányok, én az utóbbiakat utálom.

És utálom még a náthát is (ami nem influenza), mert fáj a torkom, de köhögnöm és tüsszögnöm kell, amitől még jobban fáj, fáj még a bőröm is, ráz a hideg miközben melegem van, nem érzem az ízeket, sebes az orrom, és még be is van dugulva.

Minden pénzmániásnak ajánlom szíves figyelmébe a papírpénz.hu oldalt, mely a Magyarországon ezidáig forgalomban lévő papírpénzeket kívánja bemutatni.

Amanda Abizaid – A place in time
Ez egy mefiblog podcast (01:46), melyet letölthetsz vagy meghallgathatsz itt helyben, ha van Flash lejátszód.

Úgy voltam vele, hogy áh, minek nekem még egy sorozat, van így is elég, amit nézhetek (ez persze nem igaz), aztán mikor láttam, hogy ez ilyen Tru Calling-szerű, hát gondoltam megnézem. Egyáltalán nem rossz, bár tipikusan olyan sorozat, amit nem sokan kedvelnek (én általában az összes időutazós-időmegállítós témát kedvelem, tehát bejön). Kár, hogy nem fogja sok részig húzni, de a történet miatt ez egyáltalán nem meglepő.

Értékelés: 4 pont, vannak uncsi pillanatok azért.

Heroes 1×15-höz meg jöhetne felirat.

Nincs is jobb egy tányér tűzforró erőlevesnél, kivált ha az embernek az orra és a füle is egyaránt be van dugulva. A szomszédom meg igazán befejezhetné a dudálást, két perce csinálja, de még mindig nem jött ki senki a kocsija elé (és amúgy is miért nem megy ő be).

Belegondoltam, hogy Dobó Katának mennyit kellett feküdnie a Szabadság, szerelem! című filmben való szerepért, és megfájdult a hátam.

A képfeltöltés.hu meg vesszen; két hete feltöltött kép helyett már csak egy nem található hibaüzenet fogad. Vagy legyen ott örökre az a kép, vagy ne indítsunk kamu szolgáltatást.

Mivel sem barátnőm, sem élettársam sem pedig feleségem nincsen, ezért február 14-e számomra egy teljesen átlagos nap, amit gyümölcsök, papírzsebkendők és kedvenc édességem: kókuszrúd társaságában töltök el, filmeket és sorozatokat nézve.

De aki esetleg vett egy szál virágot, vagy valami apróságot, hogy odaadja élete egyetlen párjának, annak persze boldog szívecskés napot, meg persze boldog névnapot, minden Bálintnak. Van egy Balinto bloggerelvtárs, meg van még egy Bálint, de nem tudom, hogy ő neki föl szabad-e fedni bloggeri kilétét, tehát csak így titokban boldog névnapot (úgyis tudni fogja, hogy róla van szó).

Úgy döntöttem amúgy, hogy fogok csinálni fotóblogot. Eleinte nem akartam, mivel ott a flickr akkont, de aztán úgy voltam vele, hogy miért ne; akit érdekel, itt is, ott is megnézi, akit meg nem érdekel, az engem sem érdekel.

Az elgondolás egyébiránt Balázs miatt erősödött elhatározás státuszba (huh, ezt frankón öt percig fogalmaztam), megtetszett az ő fotóblogja, és valószínűleg valami hasonlót fogok én is tákolni (igen, koppintok mint állat).

Csak ennyit akartam. Meg még annyit, hogy ez a kép minden elfogultságtól mentesen is nagyon jó lett. Szigorúan szerintem, persze.

Terjednek a neten a videók, ez ugye mostanában nem újdonság, ott a Videa, a VideoBomb, a Freevlog meg ugye a besztet YouTube. De azért az igazán vicces, hogy elővesznek egy videót, amin egy teljesen részeg ember (érted, egy hatéves gyerek megmondja a szeméből, hogy hát a bácsi erősen illuminált állapotban van) közli, hogy ő ostorral vagy mivel bontja le a kordont, és öl meg mindenkit a parlamentben (nem ezt mondta, de ez a lényeg). És ezt felfújják, de ami még szomorúbb, hogy sokan el is hiszik. És talán ezért van akkora sikere az ilyen összeesküvés-elméletes könyveknek, sorozatoknak és filmeknek.

Meg aztán azt ki ne találja már nekem senki, hogy az ORFK, az NBH és a hasonló szervek informatikusai nem vágják rá kapásból, hogy ez a videó valami ingyenes szövegfelolvasó szoftverrel lett összetákolva.

Magyarország, 2007. Ha elhiszed, úgy kell neked!

Jótanács #n+1: ha olyan hat-hét hónapja nem használtál CSS-t és HTML-t, akkor ne lepődj meg, ha nem minden sikerül elsőre.

Kacsazsíros kenyér, új- és lilahagyma, paprika, paradicsom. Könnyed, koleszterinmentes ebéd az egész család számára, á lá ápdét!

Hehe, elképzelem, ahogyan valaki az utolsó pillanatra hagyva akarja beadni felvételi lapját, és az orra előtt csukják be a posta ablakát, és így – ahogy ezt az OFIK-ot vagy mit vezető néni bátorkodott megjegyezni – egy óra késés miatt, egy évet kell várnia. Azért szerintem ennyire nem volt vészes, hogy az utolsó pillanatra kelljen hagyni.

Azért el lehet képzelni dolgokat. Rendőrbácsik ülnek, és azt beszélik, hogy ezek a párszázmillás gagyi térfigyelő kamerák lószart se érnek, nem tudják velük jól megnézni a nénik fenekét, le kéne cserélni, de hát pénz az ugye nemigen van ilyesmire. Meg ráadásul a Mari panaszkodott (a Marit ugye tiszteljük, mert a fél ORFK járt vele, benne), hogy az ablaka kicsit húz, jó lenne azt is lecserélni, de hát az meg megintcsak pénz, ami meg ugye nincs. Sebaj – mondja az egyik rendőr –, majd telefonálunk egyet, és jön Béla, a fekete Volkswagennel!

Vagy mondjuk szedjünk pénzt az apróbb orvosi látogatásokért (amivel egyébként nincs gond szerintem), mert abból pénz áll a házhoz. Jah, de azért megkérdeznék én valakit, hogy mennyibe kerültek azok a szekszi HP gépek, amik bizonyára még kakaóállóak is.

Sajnálom Antal Imrét, amiért ezt a műsort kell vezetnie, de méginkább, amiért ezt a műsort Szeszélyes évszakoknak lehet nevezni, holott azzal még csak egy napon sem lehetne emlegetni.

Egy valami biztosan tudok: a brácsa ebben a hónapban rosszul méri a forgalmat. A gépem 4 napja és 21 órája üzemel, ezalatt a hálókártya forgalma (tehát a hálókártyáé, amiben a LAN-forgalom is benne van) alig több két gigabájtnál. Ehhez képest egy hete néztem a forgalmat, mely akkor huszon-valahány gigabájtot jelzett, ma pedig több mint negyvenet. Ami azért ugye egyértelműen kacsa, pláne, hogy a sebesség változatlan maradt.

Ajánlom mindenkinek figyelmébe a Google Webmaster tools névre hallgató okosságát, mely lapunk ellenőrzése után (vagy egy ott generált HTML-t kell föltölteni, vagy egy szintén ott generált meta elemmel kell bővíteni az oldalt) mindenféle információt, és beállítási lehetőséget tár elénk.

Akit jobban érdekel, Tamás többet is írt róla.

Zümmög már a fotóblog is, akit érdekel, megtekintheti. A lényeg: a képek nem lesznek sem nagyobbak, sem pedig kisebbek, nem csinálok semmi egetverő módosítást (két dolgot majd még javítok, az biztos), és a tetszik-nemtetszik részen nyugodtan túl lehet lépni; ha tetszik örülök, ha nem, akkor ez van. Van viszont szekszi új szignó mindegyik képen, igyekszik jól elbújni.

A dolog az imago nevet visel. Nem tudom miért, amikor az első fényképeimet készítetettem, már akkor agyaltam, hogy kéne valami efféle, és az imago szó ugrott be, hát gondoltam miért ne.

Akik pedig tudtom és beleegyezésem nélkül kívánják publikálni szörnyű képeimet, és teszik ezt galád módon, a fotóblogról meghívva, azok az alábbi gyönyörűséggel fognak találkozni:

És köszönöm a támogatást mindenkinek: Andrásnak, axesnek, Balázsnak és Jacksonnak és persze smv-nek!

Kedves hallgatóink! A péntek Guns N' Roses-é, itt a mefiblog LIVE-on! Aki szeretné a nagyszerű banda klasszikus számait (mint például a Civil war, a Don't cry, vagy a Paradise city) hallgatni, az kattintson a zenegép alatt található linkre! Kellemes rádijózást!

Alapmű. Ennek a végén (is) könnyeztem, pedig már az utolsó húsz percben tudtam, hogy mi lesz, de egy ilyen filmre, ilyen zenével nem tudok mást mondani, csak hogy alapmű. Egyebet nem akarok írni, aki eddig nem nézte meg, tényleg pótolja be.

Értékelés: 5 pont (Alapmű.)

A család kutyája, Mephisto pedig tegnaptól rendkívül pocsék egészségügyi állapotnak örvend. Az összes módon távozott belőle minden (értsd: elöl és hátul); nem tudni mi okozta (reméljük nem mérgezés, már kapja a bogyókat), de azért elég ijesztő egy ötven- hatvankilós, életerős kutyát, elnyúlva látni, ahogyan kapkodja a levegőt, és visszautasít minden ételt (úgy, hogy egyébként egy morzsát is megeszik).

Ez a szombat valami hihetetlen gyorsan elment, a szomorú az egészben, hogy szinte semmit nem csináltam. Ez mondjuk így nem igaz, mert bedaráltunk majdnem másfél évadnyi epizódot a The 4400 című fantasztikus sorozatból. Kezd nem kicsit eldurvulni, 2×06 felé már azért húzósan kavarodnak a dolgok.

Ezenkívül elhatároztam, hogy a héten valamikor nyakamba kapom a fényképezőt, és körbejárom e nemes várost, hátha találok valami érdemlegeset.

A vasárnap egyébként blogírás tekintetében mindig hullanap. Egyrészt hét végére teljesen kimerülök, másrészt ilyenkor tanulok, takarítok, olvasok, és a végén mindenre jut idő, kivéve a blogírás nemes tevékenységére. Most pedig megyek is vissza, és írom tovább a második világháborúról szóló tételt, számításaim szerint még három oldal hátra van.

Rájöttem, hogy dobozmániás vagyok. Ez pedig kapcsolódik azzal, hogy kütyümániás vagyok. Egyszerűen lázba hoznak a dizájnos dobozok, amikben van valami kütyü. Hülyeség talán, de szinte az összes doboz, amiben volt valami kütyü, itt figyelget a szekrény tetején. A fényképezőgép, az MP3-lejátszó, az egér vagy például a mobiltelefon. Ez több okból is jó. Egyrészt, ha ránézek, kellemes emlék, eszembe juttatja a pillanatot, amikor kinyotottam, amikor próbálgattam, hogy mit tud stb. Másrészt ugye ha valami baja van, el kell adni vagy hasonló, akkor jól jön az a doboz. És dekorációs elemnek sem utolsó.

Amúgy, néha annyira tudnék írni, oldalakat, ide, blogbejegyzés formájában, de egyszerűen nem éri meg. Mert azért tudom, nem érdekel az emberek véleménye, de valahogyan értelmetlennek látok leírni egy tartalmas, hosszú bejegyzést, ha egyszerűen nincsen aki elolvassa. De ha el is olvassa valaki, nem biztos, hogy átmegy az, amit mondani akartam. Persze, néha csak jól esik írni egy három-négy mondatból álló bejegyzést, és megnyomni a gombot, gyakrabban, mindenesetre.

Vannak tárgyak, melyek megkönnyítik életünket, és illene ezen tárgyak feltalálójának legalább a nevét ismerni. Ott van például a golyóstoll, vagy a Rubikkocka.

Robert Adler neve ezidáig ismeretlen volt számomra, pedig valami olyat tett le az asztalra, amit nap mint nap használunk, ami kényelmessé teszi életünket, nagyjából ötven éve. Ez pedig nem más, mint a távirányító.

Robert Adlert csütörtökön, 93 éves korában hunyt el. Az origón azt írták, hogy némítsuk le egy percre a tévékészüléket a megfelelő gombbal – szerintem támogatható.

Ma három szép lányt is láttam ebben a kommunista maradványban csodaszép városban. Ez azért durva, figyelembe véve, hogy ezt a számot nagyjából két-három hét alatt szoktam elérni.

Tök jó ez az iWiW. Mostanában nem tudom miért, de rákattantam, hogy megkeressem rég nem látott ismerőseimet (többé-kevésbé sikerült is, még egy osztálytalálkozós meghívást is kaptam). És tök jó, hogy vannak képek a júzerekről, ha esetleg név szerint nem mindig ugrana be, hogy most épp ki jelölt ismerősnek. Az viszont már kevésbé jó, hogy egy rohadt képet sem lehet megnézni, mert egy 150×150 képpontos kis cafatot is röpke két-három perc alatt tölt be!

És ezeknek van töbmilliós szerverparkjuk?

Igazából semmi bajom a feliratos filmekkel. Mindenki, vagy inkább úgy mondanám, hogy sokan hisztiznek, hogy jaj felirat, nem lehet olvasni is meg figyelni is és hasonlók, de ez végül is hülyeség. Egyrészt az eredeti hangfelvétel sokkal élvezhetőbb (igen, még akkor is, ha egy kukkot nem ért az ember), mert finomabb, részletesebb, eredetibb; másrészt pedig mostanában el kell ismerni: szörnyűek a magyar szinkronok (nem úgy mint öt, hat, esetleg tíz éve). A feliratban tulajdonképpen egyetlen rossz dolog van, ha nincs. És elég idegesítő tud lenni, mikor ott figyelget a film, a sorozat, az akármi, és nem tudja az ember megnézni, mert nincs felirat hozzá.

Persze, aki keni is, meg vágja is a nyelvet, annak ez nem jelent problémát.

Kicsit fröcsögjünk, kedves Prison Break és Heroes rajongók! Jah igen, és a beteg vagy, és hasonló kommentek más blogon sokkal szebben fognak mutatni!

Szpojler! — A bejegyzés folytatásában a film jeleneteiről is szó esik!

Még nincs vége, olvasd tovább »

Azért hihetetlen, hogy ez, hogy ilyen megtörténhet. Egy öt évvel ezelőtti bűncselekményről most jönnek elő az információk, melyek végre talán megfelelnek a valóságnak. És képesek voltak öt évig hazugságokat adagolni a népnek (amit a nem egészen hülye nép azért nem egészen vett be; ismerőseinkkel már két-három éve beszéltünk róla, hogy azt sem tudják, hogy hova nyúljanak, csak hirtelen intézkedtek valamit, mert egy ekkora súlyú bűncselekmény után legalább ennek a látszatát fönn kell tartani), míg végül egy – szerintem – teljesen véletlen egybeesés folytán rá nem jöttek a megoldásra.

És azért húzós: én nem bírnék öt éven keresztül azzal a tudattal kelni-feküdni, hogy megöltem nyolc embert, vagy csak közrejátszottam ennek a nyolc embernek a meggyilkolásában.

Írtam róla múltkor, hogy megújult az OTP kinézete, és az eredmény nem is olyan rossz. Aztán ma láttam az OTP új reklámját (nem találtam róla videót, ha lesz, jelzem), amelyről végig azt hittem, hogy egy új plazmatelevízió reklámja. A színes lufikból, a hangulatos zenéből, valamint a (gondolom persze véletlenül) sokszor feltűnő plazmatévékből. És akkor, az utolsó másodpercben jön a flöss: OTP Bank. Hát, ez azért már elég egyértelmű koppintás, azt hiszem.

Szó se róla, nincsen nekem bajom a kínai dolgokkal (a kajájukat nem igazán kedvelem, de szinte mindig kínai piacon veszem az egyszerű ruháimat), de azért, elképzeltem, hogy tíz-húsz év múlva az átlagos magyar jellemzője a vágott szem és a fekete haj – hát nem tudom, valahogy nem igazán passzol az ungárise gulász elvével…

Végre egy film amiben azon kívül, hogy fetrengeni lehet a röhögéstől, van valami lényeges mondanivaló, valami tartalom, nem csak az idióta poén. Hasonló ez kicsit, mint a Rumlis vakáció.

Bár nem értem, hogy az amerikai filmekben, a családoknál miért alapvető konfliktus, hogy valaki rengeteget dolgozik; nem hiszem, hogy a Macit az asztalon, a plazmatévét a falon, meg a két-három terepjárót (mert ugye mindig terepjáró, vagy valami böszme állat kell) a Jézuska hozza.

Értékelés: 4 pont, kellemes kikapcsolódás

Csinosítottam kicsit a menüt itten bal oldalt, bővítettem is, rendezgettem is, és pár apróságot javítottam. Valamint szeretném bemutatni a Sorozatmánia névre keresztelt külön részt, ahol az éppen nézett, a már befejezett, és a tervezett sorozatok vannak listázva. És ennyi.

Ma egy fura néni mellé ültem le a buszon. A furcsaságát nem is tudom, hogy a narancssárga harisnyára ráhúzott majdnem térdig érő gumibakancs, a rikító zöld pulóver, a valamilyen állat emlékét képviselő sapka vagy esetleg a hólapát egyértelműsítette, amiből rögtön kettő is volt nála…

Az imagón pedig megcsináltam a navigálást, lehet csekkolni.

Ezen posztban ragadnám meg a lehetőséget, hogy boldog születésnapot kívánjak balintónak, aki ma ünnepli huszadik születésnapját, ami jubileumnak számít. Még legalább háromszor-négyszer ennyit, balinto!

Kicsit hátborzongató belegondolni, hogy míg mi szerényen mosolygunk, mikor nagyszüleink, vagy hasonló korú emberek félénken kérdezik, hogy Mi az az internet?, és Mit lehet azzal?, majd csodálkozva nézik a monitort, hogy Hát ez ennyi mindenre jó?, addig nekünk fiataloknak talán már öregkorunkra is természetes lesz mindez. És ez valahol így van rendjén.

Még nincs vége, olvasd tovább »

Hosszas várakozások, és ZsuKov egyszeri, kedves biztatása után végre megérkezett a 24 (azt hiszem a magyar címe is ez lehet :D) című sorozat. Eddig négy részt néztem meg, első körben csak két DVD-nyit kaptam, viszont elég izgalmasnak tűnik.

Végül is a sikerhez megvan minden; egyrészt újfent több szálon futó esemény, melyek egyszerre és külön kerülnek bemutatásra. Valamint az általában remek mentsük meg a világot a terroristáktól téma, melyet még megfűszereznek egy csendes, tudja a dolgát, és még vicces is főszereplővel – ez azért valljuk be, hogy nem hangzik rosszul, még egy egész estét betöltő film leírásaként sem.

Értékelés: 4 pont (Hat évad után mondom ezt.)

Megnéztem tegnap a Fűrész harmadik részét is. Elsőre talán annyit tudnék mondani, hogy blöh. Másodikra még annyit, hogy Jigsaw (aliasz Kirakós) hangja frankón jobb eredetiben. Harmadikra meg annyit, hogy sikerült a lehető legtöbb vért, kiszaggatott húst, beleket meg egyéb finomságokat belerakni a filmbe, valahogy szakítva az előző két rész hagyományaival. Leginkább az utolsó harminc-negyven perc volt a legjobb.

Szpojler! — A bejegyzés folytatásában lehull a lepel!

Még nincs vége, olvasd tovább »

Azért Robin Cook is érdemel egy kalapemelést. Ezt ismét bebizonyította, most éppen az Akár az Isten című könyvével. Van egy antiszociális muki, aki egyébként az USA egyik legjobb szívsebésze, van neki egy felesége, aki imádja a férjét, és van egy édes anyukája, aki velük él, de nem imádja a feleségét. Ez eddig semmi eksztra, de ha hozzátesszük, hogy a doki drogokat szed (amit egyébként végig tagad), és elképzeljük a drámákat, amiket levágnak, még akkor sem valami izgalmas. De majd a folytatás!

Szpojler! — A bejegyzés folytatásában lehull a lepel!

Még nincs vége, olvasd tovább »

Laura Branigan ma estére szeretné bemutatni nekünk a Self control című számát, egyenesen a nyolcvanas évekből, dús punciszőrrel, gyönyörű lábakkal, nagyvilággal, nájtlájffal, rokkos beütéssel, meg ilyenekkel.

Ettem kefirt, ami ilyen fura volt, mert a tetejére az volt írva, hogy Kefír, az oldalára meg az, hogy Kefir, biztonság kedvéért, nehogy valaki rájuk merjen szólni, vagy ilyesmi. És még az is kiderült róla, hogy Norbi ápdétes (gondolom a 4 g / 100 g zsírtartalma miatt), szóval nem kell félnem, hogy elhízom (ami mostanában amúgy sem veszélyeztet, mert szinte csak hideg kaját zabálok, egyszerűen nem csúszik a meleg). Most így ezek jutotak eszembe.

Egyik régi matektanárom mindig azt mondta, hogy ő azért imádja a matekot, mert az egész világ a számok körül forog. És végül is nem mondott nagy hülyeséget. Ellenben most nem ilyen dolgokra gondolok, hogy a számítógép, meg a legtöbb műszaki kütyü működésének az alapja a matematika, hanem sokkal egyszerűbb dolgokra. Nehéz olyan dolgot mutatni, amiben nincsenek számok, nincsenek olyan számok, melyek elengedhetetlenek ennek a bizonyos dolognak, vagy akárminek. Ott van például a távirányító, amin számok vannak. Vagy a telefon. Vagy ami a legszembetűnőbb: az embert a számok alapján helyezik el bizonyos ranglétrákon. A kérdések alapján, hogy Mennyi? meg hogy Hányszor?. És ez ellen lehet foggal-körömmel védekezni, szerintem annak a bizonyos rendszernek, amit mindenki emleget, ez az egyik alapköve.

Vannak nagyon durva iparok azért. Ott van például a repülőgépgyártás. Mekkora odafigyelés, milyen óriási pontosság és tudás kell egy repülőgép legyártásához. Na nem egy ilyen kis kétszemélyes porscheszúnyogról beszélek, hanem egy óriási benga állatról, mint például a Boeing 737-es. És ez egy repülő, itt nincs lehetőség arra, mint egy autónál, hogy mennek vele egy tesztkört, aztán a nyugalmazott F1-es pilóta mosolyogva közli, hogy a szelepek nem sziszegnek, vagy tudom is én. Itt egy miliméteres tévedés katsztrófához vezethet.

Régebben egyébként nagyon sokáig pilóta szerettem volna lenni, aztán lemondtam róla, mert egyrészt hatalmas matektudás kell (az meg nekem nemigen jutott), másrészt pedig a legkisebb egészségügyi apróság miatt megbukhat az ember, nekem meg szemüvegem van, ergo még egy ok, hogy miért ne.

Emlékszem, mikor olyan kilinc-tízéves formájú szerkezet voltam, és az első repülőgépes utazásomra készültem. Mikor megérkeztünk a reptérre, és megláttam egy éppen fölszálló gépet, a hideg majd' kirázott. Aztán, mikor fölszállt a gép, kedvesen behívtak a pilótafülkébe, körülnéztem, és rögtön eldöntöttem, hogy én ezt akarom csinálni.

Vannak ilyen dolgok; szerintem minden második gyerek pilóta, űrhajós, rendőr, kommandós, vagy ilyen hasonlóan adrenalindús foglalkozást akar űzni, aztán lesz belőlük tanár, meg cégvezető, esetleg bűnöző, aki a börtönben visszaemlékezik, hogy húsz éve mennyire máshogy képzelte ezt el.

Ma sikerült kifogni a szakadó havat (az időjárásjelentős néni napsugarat ígért, nem hóesést, de sebaj), ami persze undorító latyak formájában közelebbi kontaktust alakított ki a cipőmmel, majd átlépve az ismerkedési határokat, rögtön a zoknimmal és így a lábfejemmel, szétfagyást és -ázást eredményezve szegénynek. Azaz szegénykéknek, mert ugye ketten vannak (ha jól tudom).

Ez viszont valószínűleg senkit nem érdekel, úgyhogy inkább leírom azt, hogy szamóca.

Egyébként el is felejtettem írni, pedig akartam, hogy tegnap, azaz február 25-én volt a kommunizmus áldozatainak emléknapja. Minden vitát félretéve: azért az eléggé elgondolkodtató, hogy a kommunisták emlékeztek egyperces néma csenddel, a kommunizmus áldozataira.

Mai programom a gépkarbantartás jegyében telt; bekappoltam (tegnap laza húsz DVD-t írtam ki, új jelentést alkotott az orgia szó), formáztam, partícionáltam, és végül telepítettem. És a visszabekappnál ritka szigorú voltam. Kezdve ott, hogy jött a para: nem akartam másolni a cuccokat a DVD-ről. Hát oké, Hogyan tegyünk keresztbe a számítógépnek? I., DVD-t másik gépbe betol, egész meghajtó megoszt, hálózat, másolás, heppifész. Aztán úgy döntöttem, hogy a dolgok többségének tökéletesen kényelmes helye van a DVD-n, mert máskülönben megint fölkerül, rá sem nézek fél évig, de azért nem törlöm le, hátha kell. Pedig nem.

Amit visszatettem, mert tényleg lényeg: az aktuális dolgok forráskódja, fényképek, dokumentumok (tételek, levelek stb.), zene és a megnézésre váró filmek valamint sorozatrészek. És ennyi. Meg van egy nagyjából ötven DVD-t tartalmazó műanyag tokom, szóval ezek történtek.

Ez a mondat biztosan nevetségesen fog hatni, főleg tőlem, de igaz: én imádom az internetet. Az internetet, ahol zenét hallgatok, videót nézek, játszom, az ismerőseimmel beszélek, olyan embereket találok meg, akiket régóta nem láttam, és így tovább.

És azért a nagy webkettes láznak is – ami mostanában kezd lecsitulni, vagy legalábbis nem annyira felkapott téma – volt eredménye, csak néhányat említek, amik például iskolában nagyon jól jönnek: meebo, Last.fm, GMail.

A suliban a Számítástechnikai laboratórium termeit csak mágnes kártyával lehet nyitni, ilyen kártyákkal pedig csak a tanárok rendelkeznek. Ezt elvileg azért találták ki, hogy ha valaki késik óráról, akkor ne tudják beengedni a tanárok (ebből persze semmi nem lett), meg azért is, mert a lopások és rongálások megelőzésében is segít, ez viszont tény. Szünetben csak akkor szoktuk becsukni, ha az utolsó tanuló is kimegy, így nem kell nyitogatni az ajtót minden érkezőnek.

Ma meg ilyen tűzoltókészülék-ellenőrzéses nap van (elvileg ez rutin, ehhez képest a négy év alatt most látok másodszor ilyet), és az előző szünetben bejött egy tűzoltóbácsi, lekapta a készüléket, és jól bekúrta az ajtót. Persze ilyenkor mindenkit lehet beengedgetni, és mivel én vagyok az ajtóhoz legközelebb, ez valahogy alapnak tűnik számomra. Nyitva is hagytam az ajtót, jól.

Két perccel később visszajön a tűzoltóbácsi, visszaakasztja a készüléket a helyére, én szólok neki, hogy legyen oly kedves, és méltóztasson nem becsukni az ajtót. Hát belenéz a pofámba, és jól becsapja az ajtót!

Ez a bejegyzés tulajdonképpen két célt szolgált: az egyik egy teszt, hogy a bennem lévő hatalmas feszültséget, és idegességet le tudom-e vezetni egy szolid és nyugodt bejegyzésben, a másik pedig, hogy a megírásával hozzávetőlegesen három perc telt el, három percnyi elfoglaltságot nyújtva számomra.

Csupaideg vagyok, mert csak. Eljutottam arra a szintre, ahová nagyon-nagyon régen nem, és ahová még nagyon-nagyon sokáig nem is akarok újra eljutni. Mert nem jó ha ideges vagyok, úgy értem, igazából ideges.

A Hősök 1×17 pedig nagyon jó lett; szerintem az évad legjobb epizódja, akció, zene, dramaturg és tartalom tekintetében egyaránt.

A kommentekben lehetnek szpojlerek, sőt vannak is már.

Mi atyánk, ki vagy a szerverek fölött, mindennapi sávszélességünket add meg nekünk ma!

Ha csellós vagy, és nem repülsz még, akkor áramtalanítsd a modemet fél percre, és örülj!

Azért teljesen őszintén: ha lehet valamilyen sorrendet fölállítani az embereket érő katasztrófák, balesetek között, akkor a TOP 10-ben biztosan benne van, a teljes lakás, vagy ház leégése.

Hiszen az ember életében egyetlen biztos pont van, ahonnan indul, amiért küzd, ahová érkezik este, amit takarít, amit felújít, amire költ stb. És egyik este arra érkezik haza, hogy két tűzoltó bevezeti egy szénné égett, koromfekete lakásba, amit reggel még épen hagyott ott, és amire reggel még azt mondta, hogy az otthona.

A bajt csak tetézi, ha a lakásra nincsen biztosítás. És nem kell jönni a szöveggel, hogy így meg úgy járt, mert aki egy kicsit is jártas, vagy akinek egy kicsi tapasztalata is van biztosítási ügyekben, az tudja, hogy az mindenkinek megéri, csak leginkább a biztosítottnak nem. Pláne ha nem telik rá. És ha van is biztosítás, nem tudja pótolni az eszmei értékű tárgyakat.

Én minden más véleménytől függetlenül sajnálom az olyan embereket, akiknek ilyet átéltek, vagy éppen átélnek.

Anno élveztem, hogy kinézek egy-két blogot és bloggert, jól leszólom őket, aztán örülök a fejemnek, hogy most én nagy vagyok. Okom is volt rá talán, úgy gondoltam, hogy egy szánalmas ember megérdemli az ilyet. Aztán rádöbbentem, hogy hoppá, a szokásos ugyanazt szarod mint én elmélettől eltekintve, semmivel nem vagyok különb. Ráadásul: ki a szánalmasabb? Egy új blogger, aki úgy kezdi, mint szinte a legtöbb fiatal, vagy egy kicsit idősebbnek számító blogger, aki jól leszólja őt, ahelyett, hogy segítene neki.

Szóltak le engem is, nem mondom, de hiszem hogy – azon kívül, hogy akkor nagyon rosszul esett, és nagyon utáltam érte mindenkit – ez valahol csak jó volt nekem, mert segített pozitív irányban fejlődni. Nem, nem megváltozni, új embernek lenni, pusztán pozitív irányban fejlődni.

Az egyik zenész, nem tudom pontosan ki, valami ilyesmit mondott: Magyarország egy kicsi ország, és az emberek mégsem tartanak össze. És ez szomorú számomra.. És én nagyon egyetértek ezzel. Nem azt mondom, hogy boruljunk egymás nyakába, mert vannak hülyék, tény. De elég nagy ez az internet, elfér egy hülye, és egy nem hülye egymás mellett, csak nem kell közös helyekre járniuk.

Ha valakinek a véleménye, hozzászólása nem tetszik, nem fogom rögtön élesben támadni, ha valakivel összetűzésbe kerülök, megpróbálom értelmesen kezelni, személyesen (vagy legalábbis e-mailben, vagy valami hasonló csatornán) rendezni azt.

Persze, ha valakit többször megkérnek, hogy ne, és csak azért is, az megérdemli, hogy jól elküldjék a francba (a valóságban az ilyeneket szokták jól orrba verni).

De a lényeg, amiről prédikálni akarok itt: ha már valakit annyira le akarunk oltani, ki akarunk zárni egy körből, azért, mert nem tetszik a stílusa, véleménye, akkor először próbáljuk meg normális keretek között elintézni, nem rögtön a meghalszvégedvan elv szerint, és akkor talán kicsit jobb lesz, és akkor talán lehet valamiféle összetartásról beszélni, az úgynevezett blogszférában, vagy csak úgy, az internetezők körében.

Lehet szarul fogalmaztam, nem hat meg, fáradt vagyok; viszont a szokásosat most méginkább kérném: akinek nem inge…

Holnap meg olyan dolgokból fogok dolgozatot írni, hogy morfémák, kommunikáció és hangtan. Elvileg ezek érettségi-tételek is egyben, szóval illik tudni őket, így most ilyen izgalmas esti olvasmányom lesz.

Most más dolgot nem igazán tudok írni, esetleg még annyit, hogy viszket a hátam, de lusta vagyok megvakarni.