mefiblog - főoldal

Ha rámutatsz a kurzorral, akkor megváltozik, bár ekkora képen sokat nem lehet kivenni belőle.

Mindenki kedvenc onlájn közösségi könyvjelzőtárolója, a del.icio.us új külsőt kapott. Ám a »last.fm megújulásával« ellentétben, a változás – számomra legalábbis – itt sokkal szimpatikusabb. Fogták az előző köntöst (a köntös szó alatt itt a lehető legminimálisabb dizájnt kell érteni), és egy sokkal elegánsabb, és ha lehet, még egyszerűbb, még logikusabb és még kényelmesebb elrendezésű kinézetre cserélték. Le a kalappal.

Ha valaki esetleg nem tudná (mert ilyen mindig lehet): a del.icio.us leginkább arra jó, hogy az összes könyvjelzőnket egy helyen tárolhatjuk, és ha akarjuk, megoszthatjuk más emberekkel. Tehát ha több gépet használunk, vagy esetleg eltűnik a kedvenc böngészőnk összes könyvjelzője, akkor sincs probléma. Továbbá igazán tökéletessé a címkézés teszi, aminek segítségével gyakorlatilag egy kattintásra többszáz hivatkozás között is megtalálhatjuk azt az egyet, amit keresünk. Ráadásul szinte minden oldalon van már link a del.icio.us felé, amivel egy kattintással tárolhatjuk azt, illetve a Firefoxhoz van egy remek kiegészítés is. Egyéb böngészőkre pedig az eszköztáron elhelyezhető gombok segítik a búkmárklározás nemes tevékenységét.

És ha nem lenne egyértelmű elsőre az új külső, erre van a segítség.

Valamint a sok-sok elgépelésre és nemértésre panaszkodva a http://del.icio.us/ a http://delicious.com/ címre irányít át. A régi cím viszont ugyanúgy működik tovább.

A totalcaron jelent meg egy cikk az új Honda Accordról, ahol van egy kis videó, melyben két BMW-párti felhasználót faggatnak a vasról, az egyik alany Handrás volt.

Ezzel megmondom őszintén két apró bajom van. Egyrészt az új Honda Accord az előző két verzióhoz képest legfinomabban fogalmazva is visszalépés, másrészt pedig én nem faggatnék egy japán autóról olyan embereket, akik német autókért rajonganak. Mert fölösleges

Még nincs vége, olvasd tovább »

Még kedden történt a tragédia: holtan találtak egy egyéves kisfiút, életveszélyes sérülésekkel egy 29 éves férfit és súlyos sérülésekkel egy 27 éves nőt Szombathelyen egy panellakásban. Időközben kiderült: a szülők a család a kiláthatatlan anyagi helyzete miatt döntöttek úgy, hogy megölik gyermeküket, majd magukkal is végeznek.

Tekintsünk el attól, hogy mennyire elkeseredettnek, vagy mennyire betegnek kell lenni ahhoz, hogy megöljük a saját gyerekünket, pénzügyi problémák miatt, mert egyrészt nem ismerjük sem az embereket, sem az eset hátterét.

A baj ott kezdődik, hogy egyre többen érzik ezt: hogy kilátástalan az anyagi helyzetük. És ha évente egyetlen ilyen eset van, már az rengeteg. Én pedig attól félek, hogy nem csak évente egy volt-van-lesz. És ilyenkor kéne arra gondolni, hogy valami nagyon nem stimmel.

Ez igazából egy hozzászólás lett volna, »ennél a bejegyzésnél«, de egyébként is régóta érik bennem a dolog, tehát most bejegyzés lesz.

Akinek nem inge, nem veszi ezeket magára. Roppantul bosszant, hogy mindenki csak szidni tudja a hozzászólókat és a hozzászólásokat, közben pedig mindenki csak generálja a feszültséget. Én érzem magam kellemetlenül, amikor kapok egy e-mailt valamelyik olvasómtól, aki egyszerűen nem akarja leírni kommentben a véleményét, mert tudja, hogy úgyis jön majd valaki, aki kioktatja, beoltja, kiröhögi, elküldi a fenébe.

Nem hiszem el, hogy tényleg nem lehet egy bejegyzést normálisan kommentálni. Ha nem érdekel a téma, ne szólj hozzá, teljesen fölösleges kényszerből írni valamit. Ha nem tetszik valamelyik hozzászóló stílusa, ne kezdjed el ócsárolni, szerezd meg valamilyen elérhetőségét, és anyázd ott. És még sorolhatnám.

Nekem is szokott szar napom lenni, és megjegyzem ha valaki hülyeséget ír, igyekszem kulturáltan kijavítani más hibáit, és igyekszem kulturáltan kezelni azt, ha valamit elrontok, és erre figyelmeztetnek. Mégis azt látom, hogy másoknak ez egyáltalán nem megy. Nekem is szoktak rossz napjaim lenni, én sem kapok félóránként pinát, most is éppen fáj a derekam meg izzadok is, mégsem máson, más blogján vezetem le a feszültséget, kérlek benneteket ti se tegyétek. Offtopikolni ott a Plurk, ott az MSN, ott az IRC ott az ezernyi másféle kommunikációs csatorna.

És ettől a ponttól kezdve tényleg nem érdekel, hogy lesz-e sértődés vagy nem: minden egyes hozzászólás, amelyik eltér a témától, és semmi pluszt nem tartalmaz, azonnal törölve lesz. Unalmasnak tartom már, hogy két órát nem vagyok itt, és egy bejegyzéshez érkezik hatvan hozzászólás, amelyiknek a fele teljesen lényegtelen. Félre ne értsük: ha valaki egy filmes posztnál megjegyzi, hogy egyébként talált egy nagyon jó lábgombásodás elleni kenőcsöt, és még talán-talán szól is, hogy ez a komment offtopik, nem fogom törölni, mert ki tudja ki keres éppen lábgombásodás elleni kenőcsöt. Mint ahogyan arra sem szoktam megsértődni, ha valaki kulturáltan megjegyzi, hogy megint elpolitizáltam valamelyik HTML-elem lezárását, és szét van csúszva az egész oldal.

Akármennyire hihetetlen is, igyekszem ezt az egészet úgy csinálni, hogy legalább egy olvasó úgy érezze, hogy igen: megérte idejönni. De ha tíz másik olvasó azt mondja nekem privátban, hogy már el sem olvassa a hozzászólásokat, akkor tényleg szomorú vagyok. Én azt hiszem mindent megteszek, hogy a beszélgetések a megfelelő mederben folydogáljanak, ha viszont valaki egyfolytában kiönti ezeket a medreket, azzal egyszerűen nem tudok mit tenni, csak annyit, hogy törlöm a fenébe. Vagy letiltom a hozzászólást, erre volt már példa, de nem szeretnék vele többször élni.

Írtam már korábban is, hogy ezentúl máshogy lesznek a dolgok a hozzászólások terén, de ma kiborult a pohár, és tényleg máshogy lesz. Ha az érdemleges, ésszerű, hasznos kommunikáció azzal jár, hogy egy bejegyzéshez csak négy hozzászólás érkezik, ám legyen. Ha valaki megsértődik, azt nagyon sajnálom, de nem tudok mit csinálni.

És még egyszer: kinek nem inge, nem veszi magára. Mielőtt viszont elkezdenénk másokat ócsárolni, nem ártana körülnézni magunk körül is. Tudom, ez az irgalmatlanul közhelyes mondat rám is vonatkozik, én sem vagyok szent.

És akkor a filmről szóló bejegyzés marad alvás utánra.

Megmondom őszintén, már talán egy éve, hogy megvan ez a film, és ott árválkodik a DVD a polcon, de ma végül hirtelen felindulásból (mert egyébként másik film volt betervezve) beraktam a lejátszóba, és utólag belegondolva, egyáltalán nem bántam meg. Egy cseh-szlovák játékfilmről van szó, és bár ez elsőre kimondva komolytalannal tűnhet, de nem az. Teljesen más, mint egy amerikai produkció. Más a zene, más a fényképezés, más a rendezés, mások a szereplők. De vitán felül van olyan igényes, mintha Los Angelesből érkezett volna.

A történet alapja Bohumil Hrabal azonos című regénye (fel is írtam magamnak, hogy be kell szerezni), melyben dióhéjban Jan Díte meséli el életét. Kulcsszavakban: nők, finom ételek, drága italok, vendéglátás, gazdagok, szegények, világháború, hazafiasság és büszkeség. Van itt szó a cseh sörökről, a németekről, a csehek és a németek viszonyáról, van egynéhány fedetlen női test (az egyik jelenetben hat darab meztelen nőt számoltam) és az ember nyála összefut a szájában, olyan jóízűen esznek-isznak.

Nálam kapott egy plusz jópontot azért, mert hihetetlenül aprólékos a kidolgozás, néha már kicsit fárasztóan is, de egészen olyan apróságokra figyeltek, mint például egy üzlet ablaka (ez a kép többször megjelenik sokkal kisebb méretben, háttérben is). Talán másnak jelentéktelen, de engem megvesznek az ilyen apró odafigyelésekkel:

Az egészet még színesítik néhol jól sikerült, néhol kevésbé jól sikerült 3D-s animációkkal (a biliárdgolyókon konkrétan röhögtem, annyira primitív munka volt), vicces kameraállásokkal és zenével, valamint aranyos trükkfelvételekkel, mint például a némafilm-szerű jelenet az első percekben. A színészi játékról nem is beszélve. Nem gondoltam volna, hogy a csehek és a szlovákok ebben ennyire jók.

Azt hiszem nem írok nagy badarságot, ha azt mondom, hogy ez a csehek és a szlovákok »Forrest Gumpja«. Kellemes csalódás volt ez a majdnem kétórányi kis groteszk kaland, ami teljesen más a legtöbb filmnél. Nálam ez egy ötpontos alkotás volt, bátran ajánlom azoknak, akik szeretik az ilyenfajta alkotásokat, és kíváncsi vagyok a könyvre is.

Értékelés: 5 pont

Nem kerülgetem a forró kását: ez a film nem tetszett különösebben. Pedig két remek főszereplő, egy jól hangzó, sokat ígérő történet, de valahogy mégsem. Drámáról van szó, de az unalmasabbikról, pedig a történetet maximálisan átéreztem, mégis sokszor bambultam el a film közben, mert valahogy nem az jött át, aminek kellett volna, és nem az én hibámból.

A sztori nagyvonalakban: két ember találkozik egy kórházi szobában, az egyik tűz, a másik víz; az egyiké a kórház, a másik autószerelő. Szinte egyszerre tudják meg, hogy legjobb esetben is egy év van hátra az életükből, ezért készítenek egy listát, hogy haláluk előtt milyen vagány dolgokat akarnak kipróbálni. És kapásból itt jön egy elég csúnya baki: a film végefelé az egyik jelenetben az egyik sor vastagon kihúzásra kerül a listán, majd két perccel később megint látjuk a listát, ám az a sor nincs kihúzva. És ez apróságnak tűnhet, de nem az, hiszen a lista körül mozog az egész történet.

Továbbá az zavart még, hogy nagyon lassan bontakozott ki az egész, a végére meg nagyon gyorsan befejeződött. Így nekem egyrészt összecsapottnak tűnt, másrészt mint azt előbb is írtam, sokszor hagytak bambulós részeket, amikor azon agyalsz, hogy majd otthon takarítsd ki a vécét, pedig egy filmnek nem szabadna ilyen réseket hagynia.

Drámának gyenge, vígjátéknak erős, így besorolni is elég nehézkes. Nem mondom hogy egy rossz filmről van szó, de én kicsit többet vártam tőle.

Értékelés: 3 pont

Tegnap hirtelen felindulásból a bográcsban elkészült pörköltből, és a behűtött görögdinnyéből való többszöri fogyasztás után készítettem sajtos süteményt. Ez az a fajta, amit sok helyen köménymaggal árulnak, csavart, vagy hasáb formában, sörkorcsolya néven is ismert. Fotó nincs, sőt: receptet sem akartam írni, de aztán többen kérték, úgyhogy mégis.

Még nincs vége, olvasd tovább »

Gondolom Magyarországon én vagyok az egyetlen, akit egyáltalán nem hat meg, hogy négy (és még ki tudja mennyi) keménydrogos vesztette életét a nemrégiben beszerzett szar minőségű, vagy éppenséggel túl tiszta anyagtól. Az igazság az, hogy aki füves cigit szív, vagy vízipipázik valami akármi hasonló könnyű dolgot csinál, társaságban, buli előtt, azzal semmi problémám nincsen; rengeteg ismerősöm tesz így, biztosan jó dolog, nevetnek az élet dolgain, aztán kész.

Ez viszont heroin, ami kicsit más tészta. Ebből nem ötezer, hanem ötvenezer egy adag (nem tudom mennyi egy adag pontosan), ezt nem csak elszívja az ember, aztán megy tovább az élet, hanem injekciós tűvel adagolja be magának, aztán dülöngél mint a krumplis zsák.

Az ilyen megérdemli, hogy meghaljon, sokat nem veszt vele az emberiség.

Tudom, gonosz vagyok, meg tudom, ki vagyok én, hogy ilyen dolgokat merek egyáltalán gondolni, de hát ez van. Aki már eljut arra a szintre, és leszokni sem tud, azért valószínűleg tényleg nem kár.

Gonosz vagyok, jaj.

Nagy pofája, hatalmas egója, és:

Három darab »SZIN-bérlete«! (Természetesen három külön embernek; nem Mefinek, Mefi nagy pofájának és hatalmas egójának.)

Nem terveztem hogy megnézem ezt a filmet, de aztán ma hirtelen támadt ötlet után 14.59-kor még pont tudtunk három jegyet venni Balázzsal és Gigivel. Megmondom őszintén, pont azt kaptam a filmtől, amit vártam: semmit. Az előzetesben elsütötték ezt a jaj, a gonosz múmiák csalnak poén(nak szánt valami)t, ami előrevetítette, hogy egy lapos viccekkel teli idiótaság lesz.

Pedig az alaptörténet nem rossz: egy kínai császár aki legyőz minden ellenséget, kivéve a halált, keresi az örök élet kulcsát, és most, kétezer évvel később feltámad, hogy befejezze, amit elkezdett: leigázza ellenségeit és halhatatlanná váljék. Ehhez jönnek még az érdekes korok és helyszínek, mint például az 1940-es évek vagy mondjuk Sanghaj, amiket egész hangulatosra sikerült megoldani. Viszont két dologgal rontják le az összhatást, méghozzá durván: rendkívül gyenge vetítésekkel, mint például itt a fentebbi képen is, de vannak ennél sokkal gázosabbak is, és a már előbb említett egyáltalán nem vicces viccekkel. Volt persze egy-két jó, ami viszont nagyon jó volt, de a legtöbbnél összenéztünk, hogy ezt most ugye nem gondolták komolyan.

És volt még egy jelenet, ami felhúzott: egy nyíl kiszakítja főhősünk ingét, de néhány kameraváltás után az ing már ép és tiszta. Meg persze agyonvernek ötszáz zombimúmiaizét, de egy homokszem sincsen az arcukon. Nevetséges.

Aztán ott van még a színészek játéka is, ami szintén olyan erőltetett, mint valami bugyuta családi filmet néznél. Pedig ez kalandfilm lenne, és azért a Múmia első része sokkal jobb volt, bár tény, hogy akkor még kisebb voltam, és lehet, sőt biztos, hogy más szemmel néztem egy filmet. Majd újranézem egyszer.

És ehhez még hozzájön, hogy elhúzták 112 percig, pedig már a kilencvenedik percnél majdnem elaludtam. Nem tudom mikor értik már meg, hogy a jó akciófilm pörgős, és 90 percnél nem tart tovább. Vagy ha mégis, akkor valahogy úgy, hogy ne kezdjek rajta aludni.

A jó pont tehát, hogy van egy egész jó sztori, illetve néha látványos jelenetek és jó poénok, ezek arra elegendőek, hogy ne menj ki vetítés közben. Lehet, hogy eredeti nyelven a poénok jobban csattannak, mi sajnos szinkronosan néztük.

Értékelés: 2 pont (Kettő és három pont között vacilláltam, de ez sajnos csak kettő, mivel egy háromcsillagosat még újranéznék, ezt nem hiszem.)

Hát nem azért, de az eddig szimpatikus »versenyben« most kicsit csalódtam, így, hogy kiderült a végeredmény. A tízes listából összesen hérom blogot ismerek, az egyik Human, a másik pedig gus blogja valamint a Cloneshit. Szerintem ha a Yummie-t berakták komplexbe (ami egyértelműen inkább a szórakoztató, esetleg a kulturális kategóriába passzolna), akkor lazán megérdemelte volna az első, vagy mondjuk legalább az első háromban az egyik helyet, de hogy a hatodik, azt tényleg nem értem. Magas a mérce? Nem tudom. Bunda nem hiszem hogy lenne benne.

Elég sok magyar blogot olvasok, még többet ismerek, így kicsit furcsának tartom, hogy jónéhány tényleg komplex blog nem került be. De oké, mondjuk rá, hogy a kevésbé ismerteket akarják népszerűsíteni. Akkor viszont három másik lóg ki. Azon pedig már meg sem lepődöm, hogy a mefiblog be sem került, pedig anno kaptam egy e-mailt, hogy sikeresen nevezve lett, és hogy sok sikert. Nem vagyok persze megsértődve, csak viccesnek tartom. Azt meg pláne, hogy egy olyan blog bekerül, ahol félévente van egy bejegyzés, és az is jócskán kritikán aluli. Persze az internet nagy játszótér, belefér, de akkor is.

A mefiblog egyszemélyes szerkesztősége ezúton is szeretne gratulálni minden nyertesnek!

Trimo mutatta a bejelentést, miszerint megjelenik a GTA IV PC-re. Az amcsiknál november 18-án, Európában pedig november 21-én kerül a polcokra. Gondolom ezen senki sem lepődött meg, én legalábbis biztos voltam benne, hiszen eddig az összes GTA-t (kivéve a Stories sorozatot) kiadták PC-re is.

Arra mondjuk kíváncsi leszek, hogy kishazánkba milyen áron és mekkora késéssel érkezik meg, továbbá még arra is, hogy milyen lesz a gépigény.

Tulajdonképpen sok mindent nem akarok leírni, mert mániákus tökéletesen összefoglalta a dolgokat. Én csak bólogatni tudok: rajongóként anno majdnem az összes részt láttam (tervezem is hogy újra végignézem), és X-akták mércével ez a film nevetséges volt. Egy jó X-akták epizód közben és után az embert legalább egyszer kirázza a hideg, engem meg nem rázott, vagy ha igen, az is csak a fagyasztott moziterem miatt. Mint középkategóriás sci-fi viszont nem volt olyan rossz.

Ami nem tetszett, hogy gyakorlatilag a történet nulla volt, tele zavaró logikai dolgokkal, amik nem igazán hibák, inkább csak az összecsapottság látszatát keltik. Például az egész alapsztori sántít: nem nézném ki az FBI-ból, hogy egy ügynökük megmentéséért feláldozzák másik x ügynök életét.

Valamint apró zavaró dolog, de lehagyták a főcímet. Az a főcím annyira zseniális volt, erre itt meg bevágják a fütyülős témát, és kiírják a címet, aztán csá. Értem én mit akartak vele, hogy mindenki tudja mire ül be, és csak egy kellemes kis emlékként megidézik a dallamot, amit magában fütyül a néző tovább, de nem jött át annyira.

Két dolog volt jó ebben a filmben: Duchovny és Anderson. Más nem.

A konklúzió tehát egyértelmű: mint X-akták, ez a film nagyon nagy bukta. Mint valami átlagos beülős-megnézős film viszont elmegy.

Értékelés: 3 pont (X-Akták mércével 0.)

Múltkor »meséltem« az emberről, aki az egyik utcában üvöltözött, hogy vesszen Amerika. Azóta többször láttam, de sosem sikerült megörökíteni, egészen tegnap éjjelig, amikor az egyik mondatot még éppen elcsíptem:

A mai nap kellően negatív tanulsága, hogy ha elővételben vesztek jegyet, mindig ellenőrizzétek, mert a Nógrád Volán mélyen tisztelt alkalmazottja képes a lehetetlenre, és olyan járatra ad jegyet, amely az elővétel időpontjában már tíz perce elindult. A buszon meg elég kellemetlen kaland egy macskát rejtegető BIOHAZARD bőrönddel a kezedben azon vitázni egy 50 IQ-val rendelkező izomkolosszussal, aki szabad idejében traktorokat emelget félkézzel, különben buszvezető, hogy ennemjóezajegyide. Szóval na.

Az úr kétezer-nyolcadik éve nyolcadik hónapjának nyolcadik napján – röviden tehát holnap – pedig elutazom Itáliának az szent földjére, és ezalatt az idő alatt meglepetésemberek ügyelnek a blog tisztaságára, sőt, talán meglepetésbejegyzéseket is írnak majd, mely meglepetések nem csak nőknek fognak szólni.

Egy ideje már itt figyelgetett a film, valami miatt sosem szántam rá magam, de ma gondoltam könnyed kis esti szórakozásnak jó lesz. Hát óriásit tévedtem. A film tömören és röviden százhúszpercnyi kínszenvedés. És nem azért, mert hülye pasi vagyok, aki nem értékeli a romantikus filmeket, mert ott van például a »Mindenképpen Talán«, ami egy teljesen szerethető, vicces, kedves és tényleg romantikus film. Ez viszont több sebből vérzik.

A sztori nagyjából annyi, hogy van egy házaspár, akik minden vita ellenére is imádják egymást, ám betegségben meghal a csávó, a csaj pedig értelemszerűen összetörik. Ám a legény hátrahagy neki egy rakat levelet, amit trükkös módon kap meg, és ami kicsit kimozdítja őt. Rögtön belevágnak a lecsóba, és ami az egész film közben nagyon zavart, hogy átláthatatlan és átgondolatlan az egész történet, pedig még kisebb szakaszokra is bontják évszakok szerint, és mégis.

Aztán jön még az, hogy egy romantikus filmben én szeretnék látni legalább egy szép nénit. Itt meg nem volt egyetlen igazán szép hölgy sem. A főszereplő Hilary Swanktől egyenesen a falat kapartam, Lisa Kudrow pedig üde színfolt volt, de őt sem a kiemelkedő szépségéért szeretjük, ugye, meg ahhoz keveset is szerepelt, hogy megtartsa a filmet úgymond. Biztos bennem van a hiba, de ha ilyesmi limonádét nézek, akkor jöjjenek az agyonplasztikázott, agyonmaszkírozott, agyonretusált szőke cicababák, gyönyörű lábakkal, meg formás mellekkel. Gondolom a csajok hasonló elvárásokkal rendelkeznek férfitéren.

Ha moziban néztem volna, biztos vagyok benne, hogy kimegyek úgy az előadás felénél, mert egyszerűen nem kötött le. Pedig vannak jó romantikus filmek, és én vevő vagyok a jó romantikus filmekre, még a csöpögésre is. Nem kellene törvényszerűnek lennie, hogy ami romantikus, az nem jó. Kidolgozatlan, összecsapott sztori; egy-két kivétellel gyenge szereplőgárda; és mindez két teljes órán keresztül. Nekem ennyi jött át, pedig egy ilyen sztoriból nem ennyinek kellene.

Rég éreztem már ilyen jól magam egy film után. Csak épp azzal van a gond, hogy nem a film miatt van ez, hanem mert végre vége a filmnek.

Értékelés: 1 pont (Ezt is csak Lisa Kudrow miatt, ha ő nem lett volna, biztos nem nézem végig.)

Az egyes Tesco áruházak gyorséttermi részlegében árusított grillezett szárnyasnak megvan a maga varázsa. Fogják a madarakat, amiket többszöri de legalább egyszeri átcímkézés után már tényleg nem lehet eladni a hentespultnál, előkészítik, majd bekenik valami fantasztikusan energikus ízű löttyel, melynek alapanyagát valószínűsíthetően az összes Gazdaságos fűszer, meg legalább félkiló só alkotja. Eztán addig forgatják, míg jól el nem szédül, és közben még barnán ropogósra pirítják. Egyszerűen ínycsiklandozó.

Hasonló mint a hamburger. Az ember elkészítheti otthon is, saját szájíze szerint, és talán ezerszer finomabb lesz, sőt biztosan, de mégis sokszor inkább besétál a gyorsétterembe, és ott veszi meg menüben kólával.

Kedves mefiblog olvasók!

Mivel ma péntek van, és szeretett Mefink elutazott Olaszországba, úgy döntöttünk, hogy a mefiblog 1 napra átavanzsál kefibloggá. Remélem nem bánjátok! Puszi!

Mefi írta, hogy szeretné megnézni az olimpia megnyitó ceremóniáját, de sajnos lemarad róla, ennek apropóján gondoltam, hogy pár sorban megemlékezek róla itt, eme blog hasábjain. Kezdeném rögtön azzal, hogy kellemesen csalódtam a kínaiakban, ami a nyitógálát illeti, elég derekasan odatették magukat mind építészetileg, és az egész hangulata is fergeteges volt.

Ha kicsit belemerülünk a részletekbe, ez volt talán az utóbbi évek legtradicionálisabb és egyben leginkább formabontó olimpiai megnyitója. A közel 4 órás program alatt alig-alig lehetetett hallani modern tici-tuci zenéket, sokkal inkább a vendégül látott országok zenéi, valamint a vendégek számára egzotikusnak és érdekfeszítőnek tartott hagyományőrző dallamok kerültek előtérbe.

Emellett Kína azért villantott technikailag is, hiszen egy nagyon jól koordinált, és vizuális összképben sem utolsó műsort tárt a nagyérdemű elé. Nekem külön tetszett a tekercses blokk, amikor a táncosok a kezükkel és lábukkal rajzoltak tánc közben, és a tekercsimitációra folyamatosan animációkat vetítettek. Szüleim persze a láng megnyújtását várták leginkább, és leesett az álluk, mikor a kínai Li Ning hirtelenjében fellibbent a stadion egyébként kivetítőként is funkcionáló karimájára, majd ott gyakorlatilag a falon futást imitálva jutott el az olimpiai láng végleges céljáig.

Összességében, ha a pekingi olimpia továbbra is ilyen színvonalas tud maradni (és nem lépik át a sportszerűség határait, lásd Annus & Fazekas), akkor azt hiszem mosollyal az arcomon fogok rá emlékezni.

Még így lábjegyzetben megemlékeznék Baló György úr munkásságáról, aki helyett egy levesestálnyi 3 napos száradt galambürülék jobban közvetítette volna a ceremóniát, de szerencsére azért néha sikerült olyanokat beszólnia, amin konkrétan könnyeztem („A gömb közel 16 tonna, szerintem ezt nem emberek emelik fel” – micsoda elme vagy!).

suexID

Valamelyik este a képvetítő szobakészülék (TV) elé vetődve volt szerencsém megnézni a Fiúk a lakókocsiparkból című másfél órás röhögésindikátort. Maga a film erősen „B” kategóriás és ezalatt főleg a színészek neveit értem, hiszen itthon nem annyira ismerős ez a gárda. Amerikában azonban hasonló néven már évek óta fut egy TV-széria (lehet bele kellene fektetni egy kis időt és felkutatni, honnan lehet beszerezni), így valószínűleg ott kicsit ismertebbek már az arcok.

Az alaptörténet szerint adott 3 totális idióta, akik egy lakókocsiparkban tengetik mindennapjaikat, és kisebb-nagyobb lopásokból tartják fenn magukat. Egy alkalommal a 3 agytröszt kitalálja, hogy nekik feltétlenül fel kell törniük egy ATM-et, ami nem túl meglepő módon kudarcba fullad (megint más kérdés, hogy ezen a kedves nézők be fognak rosálni), és a csapat tagjai sittre kerülnek. Aztán itt a csapat feje, Ricky megalapít egy hoki válogatottat (nem, nem maszturbálásról van szó, kedves mosolygó hölgyolvasók), ami arra ösztökéli, hogy benn maradjon a sitten, de innen kivágják. Miután az egész bagázs kikerül a hűvösről, terítékre kerül az évszázad balhéja, mégpedig, hogy aprópénzekből fognak meggazdagodni. A probléma csak az, hogy nem kéregetni akarnak és nem is italautomatát üzemeltetni.

Maga a film igazán fantasztikus, én konkrétan szétröhögtem az agyamat rajta. Az egész produkció ál-dokumentumfilmként mutatja be a fiúk életét, a rengeteg ökörség pedig szépen kiporciózva érkezik a nézők szemei elé. Ami még inkább szerethetővé teszi az egész mozit, az a szereplőgárda, akik közül nekem Bubbles (fent a képen) elcseszett figurája volt számomra a legszimpatikusabb, kicsit hajazott külső megjelenésben az úristen kukac menny pont hu néven futó örökbecsűben felbukkanó ruhatárosra.

Én azt gondolom, ha valaki nem ül le túl nagy igényekkel, csak szeretne egy jót rötyögni, akkor az értékelni fogja ezt a filmet, ami a nagy és hatalmas Amerikában Trailer Park Boys néven fut, és még saját honlapja is van.

Értékelés: 4 pont (Nem egy Adam Sandler film, de azért jól lehet rajta szórakozni.)

suexID

Én nem tudom mások miként vélekednek erről, de supportosnak lenni nem lehet egy leányálom, akkor sem ha történetesen fizetnek érte. Pláne nem az, ha az embert mások nézik önjelölt segítőnek, vagy sárga angyalnak.

Például én is szívesen segítek embertársaimon bizonyos dolgokban, de a jóindulat általában el szokott fogyni azon a ponton, mikor valaki erősen igyekszik bebizonyítani, hogy alkalmatlan az életre, mint olyanra. Például Windows telepítés. Ez nevezhető talán a legáltalánosabb dolognak, ami szerintem (hangsúlyozom, szerintem) nem igényel valami baromi nagy szakképzettséget, mégis hetente, kéthetente hív fel valaki, hogy segítsek már megcsinálni.

Ezekben a szitukban az a legidegesítőbb, hogy gyakorlatilag a helyszínre történő megérkezés első pillanatától, konstans rád irányulnak a tekintetek, és záporoznak a kérdések. Miért romlott el? Miért nem tölt be? Hová tűntek az ikonok? Meg lehet menteni a japán banános pornóimat? – Rengeteg hülyeség ömlik az ember nyakába, és néha már kedvem lenne a Diablós barbárhoz hasonlóan beleütni egyet a földbe, és bevinni az egész családnak egy területi sebzést.

Persze mindez semmi ahhoz képest, amit az ember a jobb sorsát váró gépen találni szokott. Jobb esetben csak szoftveresen van szétcsesződve a masina, de találkoztam már Mr. Igénytelen és kedves családja számítógépénél olyannal, hogy a billentyűzetbe méteres salátacsimbókok voltak beleragadva. Ingerem támadt a gyerek hátán letakarítani a klaviatúrát, úgy, hogy először négybe töröm, majd utána egyesével feldugom neki a billentyűket.

A legősibb kaknúb szokás, hogy a gépre nem rakunk vírusirtót, mert az tulajdonképpen minek? Persze emellé sűrűn látogatjuk a mindenféle warez oldalakat, illetve éjfél után mellétöltünk egy kis smswebes kakaporeszt, amire valami szexi toplistán találunk rá. Ja, és ne felejtkezzünk el arról, hogy MSN-en minden szaros linkre rákattintunk, minden fájlt elfogadunk („vakációs képek”, 12kB-os ZIP fájlban - hihető!). Ezek után pedig sűrűn emlegetjük a supportot nyújtónak, hogy mi „nem csináltunk semmit”, amit persze nyilvánvalóan egyetlen hülye sem hisz el, de legalább kialakul benne a pavlovi reflex a család feltrancsírozására.

Rövid és tömör lesz a végszó kedves olvasók: ne legyetek noobok, könyörgöm!

suexID

A top megamárkák

Red Bull: Szárnyakat ad. Nah persze... Olcsónak koránt sem nevezhető a maga átlagos 250 forintos árával (amiért ugye ha éppen valami lehetőleg fog és gyomorgyilkos dolgot akarok venni, akkor már 1 liternyi kólát vehetek, és még csokira is marad), azonban egész kellemes íze van, amit egy kis leginkább páfrányra emlékeztető mellékíz próbál megtörni. Öt csillagból mindenképpen megérdemel egy négyest.

Bomba: Bamba discomájerek és "keményvagyokmertapavettnekemegykocsit" arcok között talán a legnépszerűbbnek nevezhető márka, hiszen a maga 3-400 forintos átlagos árával nem is próbál a tömegek itala lenni. Ízre talán veri a vörös bikát, ám a maga furcsa kávéra, majd később átázott kartondobozra emlékeztető mellékíze az utolsó kortyoknál már jóval zavaróbb, mint a páfrány. A politikai korrektség miatt adnék neki négyest, de csak hármast érdemel.

Középkategória

Burn: Mindenképpen talán a legjobb ízű energiaitalról van szó, bár 2-300 forintos árával még mindig túl drágának tartom egy 2 decis szintetikus löttyhöz képest. Kellemes, és leginkább a pezsgőporra emlékeztető mellékíze sem töri meg a tutti-frutti varázsát, tehát mindenképpen ötöst érdemel, és ezzel már meg is verte mindkét űbermárkát.

Hell: Avagy maga a pokol. Na jó, persze nem, teljesen korrekt italnak tartom, hiszen bár íze nem olyan erős, mint a Burn-é, mégis arra emlékeztet a legjobban, a 150-190 forintos átlagos ára pedig már elfogadható. Meglepő, hogy fentről haladva ez az első olyan ital, melynek tulajdonképpen nincsen mellékíze, és ettől lesz jó. Négyes.

Lejjebb...

Blue Bear: Nah a Blue Bear a maga átlagos 99-150 forintos árával is teljesen jól teljesít, és az íze is "energiaitalos". Nevével ellentétben nem kék, és nem medve, de iható. Érezni rajta a ragasztót, a vegyészek munkáját és természetesen mindenféle kőolajszármazékot is. Hármas, mert bár nincsen vele baj, mégis valahogy nem az igazi.

Green "toi-toi" Fitt: Nah igen. Ez az a förmedvény, amit soha, de soha többet a számhoz nem emelek, bár nem tudom konkrétan megfogalmazni, hogy miért. Talán a tutti-frutti mellé társuló "fogmosás után beleköptem kétszer" íze, vagy a leginkább frissen fertőtlenített, de még enyhén húgyszagú toi-toi wc szaga tehet róla? Esetleg az, hogy az íze minél tovább iszod annál inkább hasonlít a már említett pottyantós slozira? Nem tudom. Átlagos fogyasztói ára valahova 70 és 100 forint közé tehető, de nekem ingyen se kellene. Az ötös skálán minusz ezret érdemel, ám rendes leszek: 1 pont.

Mixxed Up: Sehol sem láttam még ezt a fajta energiaitalt, csak és kizárólag a házunkkal szemben működő ABC-ben, azonban szeretem nagyon. Ízre teljesen rendben van (bár kicsit vizezett hatású), azonban 99 forintért zseniális. Ötöst az ár/érték aránya miatt érdemel, ám ízre csak négyest kapna. Rendkívül idióta afféle "12 éves vagyok, ám menőgyerek" csomagolása (mérges cicával az elején) persze nem olyan trendi, mint pl a Red Bull doboza, de ez kit érdekel, úgyis egy a lényeg ezeknél: megiszod, és jól bemesélheted magadnak, hogy most frankón feltöltöttek energiával.

És mi a tanulság mindebből? Nem mind arany ami fénylik, azaz ha már kémcsövekben kotyvasztott trutymókkal tömjük magunkat, akkor nem feltétlenül a "minél drágább, annál jobb" elvet kell követni. Igazság szerint az összesnek ugyanolyan íze van, ám mindegyiknek van egy csak rá jellemző speciális mellékíze. Ez persze nem jelenti azt, hogy én nem csak az árra figyelnék vásárláskor, hiszen ezek nem akkora különbségek, hogy ezért mást vegyek, ám a teszt szemponjtából ez a kis különbség éppen kapóra jött. Ha odafigyelsz erre, és mindet végigkóstolod, akkor teljesen észrevehető a közöttük lévő különbség.

Az átlagos fogyasztói árat 8 debreceni bolt alapján állapítottam meg, ez városonként és boltonként is jelentősen eltérhet.

De először egy kicsit rólam: képet nem kaptok, "icipici kicsi" koromat nem árulom el, csak azt, hogy bizony nagyon fiatal vagyok. Körülbelül 3 éve rajongok Japánért, ez év februárjában el is kezdtem tanulni a nyelvet, valamint álmaim netovábbja kijutni a kis nyüzüge csíkszeműek közé tanulás vagy munka céljából. 2006 májusában szabadultam fel a világhálóra, majd egy este valahogy felfedeztem suexID pajti blogját (igen, bevallom, én voltam az a bizonyos "Mikor jön a Tokio Hotel Magyar országra?" [nem]), és rájöttem, hogy ez jó. Mármint ez a blog-dolog. Gyakran meglátogattam őt eztán, és örömmel tapasztaltam, hogy napról napra új érdekes-mókás-fájdalmas bejegyzések születnek, valamint visszaolvastam a régebbieket is kommentestül, és levontam a konklúziót, miszerint ez egy jó fej társaság. Elkezdtem hát ismerkedni a kommentelők blogjaival, így jutottam el többek közt Zsukovhoz, Shamalthoz, Balázshoz, és ide is. Sokáig szótlanul olvasgattam Mefi mindennapjait, mert nem szeretek kommentelni - most is nagyon sok blogot olvasok így "csendben".

Csupán a blogból Mefiről az jött le, hogy süt, főz, mos, takarít, háziállatai vannak, és valahogy olyan gyerekes a kötöttpályás jármű-, számítógép-, és macskaimádatával, hogy gondoltam, egyszerűen nem lehet nem szeretni.

Aztán történt egyszer, hogy Zsukovval megismerkedtem online és személyesen is, végül a Mefivel való Nagy Találkozásra a marsall révén az egyik Kaukázus koncerten került sor. Bevallom elsőre nem volt szimpatikus; izgága volt, sokat, szinte állandóan beszélt, és Zsukovval olyan poénokon nevettek, amiket én gyakran nem nagyon értettem. De kedves volt velem, és mire észbe kaptam, megkedveltem.

Amúgy van szerencsém Mefihez igen közel, tőle mindössze pár utcányira lakni, ebből kifolyólag az utóbbi egy hónapban sokszor összefutottunk. Bicikliztünk a környéken, elkísértem buszjegyet venni és a teszkóba macskakajáért; máskor ő jött el velem hajnalok hajnalán a csarnokba, és cipelte a kosaramat, meg további koncerteken is voltunk együtt, és úgy érzem megismertem valamennyire, talán még jobban meg is kedveltem. Jó társaság, jó vele moziba menni vagy csak úgy sétálni, és szeretem a humorát, még ha néha kicsit fárasztó is. Mefi egy érdekes, mérsékelten hiperaktív ember, aki mellett soha nem unatkozom, akivel mindig lehet jót beszélgetni, és aki végre nem fényévekre lakik tőlem, és most hiányzik is egy picit, mert ilyen rövid idő alatt is megszoktam, hogy itt van egy köpésre, és viszonylag gyakran találkozunk. Nagyon örülök, hogy anno idetaláltam, és így megismerhettem őt, Mefit, akihez hasonló tetőtől talpig aranyos emberrel nem találkoztam még.

Klára voltam, a szomszédból. :]

Mefi volnék, Budapesttől mintegy ezer kilométerre, a ház egy eldugott szegletéből pislákoló GPRS-jellel írom e sorokat, bámulatos 2 karakteres másodpercenkénti sebességgel. Meleg van, a víz hideg, a nők csúnyák, a kaja isteni, a táj nemkülönben.

És akkor most nagyjából ötszáz forintért megpróbálom a palackot a vízbe dobni, azaz megnyomom a küldés gombot.

Kedves mefiblog olvasók!

Eljött újra a péntek, és ismét itt a rendkívüli kefiblog kiadás! Ma azonban nem csak egy kép lesz terítéken, hanem egyenesen egy képrejtvény!

A ti feladatotok az lesz, hogy kommentben megosszátok velünk vajon milyen ételre gondoltunk a kép kapcsán!

Várjuk szíves megfejtéseiteket! :)

A megfejtés: Csülkös bableves. Köszönjük a részvételt! :)

Az emberi agy hihetetlen egy szerkezet, teljesen spontán tud dolgokat művelni az emberrel. Például elfelejtett emlékek tudnak egy szempillantás alatt előkerülni egy régen hallott zene, egy felvillanó filmkocka, egy ismerős illat, íz vagy helyszín kapcsán. Áldás ez, vagy átok? Egy kérdés, amire nehéz válaszolni, hiszen sokszor mosolyt csal az arcunkra ez a jelenség, máskor pedig könnyeket a szembe.

Fent pedig egy Snow Patrol szám, a Set the Fire to the Third Bar, tessék hallgatni, sőt megnézni a videót is, mert nagyon szép, romantikus. Közben lehet nyugtatni magát mindenkinek, hogy egyszer úgyis minden rendbejön…

suexID

Belülről gyönyörű az IKARUS 311 -es, szépen megcsinálták. Benne lóg az elmaradhatatlan "Hajrá Loki!" zászló is. Az ajtók nem önműködőek, tehát külön egy volános ember nyitogatja az ajtót, aki ráadásul a meglepődött embereknek megállónként ki is szól, hogy "igen ez a 28-as!". Kis tetőablakok nyújtanak panoráma érzést, és bent a buszban tényleg kellemes a légkör, amit főként a hál'stennek nem fapofával morcosan, hanem jó hangulatban beszélgető alkalmazottaknak köszönhetünk. Látszik rajtuk, hogy ők is élvezik nagyon az "öreggel" való utazást.

A meglepő az egészben, hogy bár tömegnyomorra számítottam, mégis az embereket vagy nem érdekelte, vagy nem tudtak róla, de még ülőhelyem is volt.

Jó ötlet, jó megvalósítás, tehát most egy nagy csillag a Volánnak. Aki pedig ma lemaradna róla (és persze debreceni) az ne csüggedjen, vasárnap ugyanezekben az időpontokban ismét közlekedik a nosztalgiabusz .

smv

Kezdőszó

Még egy hete sincsen, hogy legutóbb feltörtek egy OMSZ mentőt Budapesten, a Salgótarjáni úton. Az elkövető vagy elkövetők betörték az esetkocsi ablakát, majd szépen kivették belőle a GPS-t, majd angolosan távoztak. Persze a tettest nagy erőkkel keresi a rendőrség, vagyis nagy erőkkel szarnak az egészre, szokás szerint.

Az igazság az, hogy néha elgondolkozom rajta, hogy milyen országban élek. Nem lehet kinn hagyni az utcán a kocsit, mert valaki úgy gondolja, hogy neki ez kell és elviszi. De ha ez nincs, akkor minimum felnyomják, és kilopják belőle a CD-s rádiót, elviszik a GPS-t, kiszakítják a kesztyűtartót, vagy leszerelik a dísztárcsákat. Na ez az, ami miatt úgy érzem, hogy valamit tenni kellene.

Egyik mentős ismerősömmel beszélgetve (akivel együtt járok konditerembe) érdekes dolgokat hallottam. Például itt, Kecskeméten sem ritka esemény, hogy a sürgősségi kocsin dolgozó 3 fős legénység közül valaki kinn marad a gépben, mert volt olyan, aki ellopta a menetlevelet (!) az autóból, de akadt olyan, aki a zárt láncú rádióra utazott, illetve a kocsi felszereltségét képező, kb. 6 éves szutyok Nokia telefonra fájt a foga. De akadt már olyan is, hogy egy mosómedvék kasztjába tartozó, ámde ember formájú lény az esetkocsi belterében található kukát túrta éppen, hátha talál benne valami ínycsiklandó finomságot.

Egyébként nem tudom mit szólna hozzá az ilyen gusztustalan féreg, ha mondjuk a mentők éppen az ő drágalátos családjához nem érnének ki időben, mert ellopták a kocsijukból a GPS-t. Nyilván lenne pofája még fel is jelenteni a mentősöket.

suexID

Nem tudom ki hogy van vele, de anno, mikor folyamatosan nézte az ember a Szomszédok című szériát az MTV-n, nem tűnt ennyire mulatságosnak. Azonban mostanság egyik kedvenc esti elfoglaltságom lett, hogy hullarészegen hempergek két hetyke mellű kis francia kurvával Szomszédok részeket nézek a YouTube-on, legalábbis a kiemelt pillanatokat.

Szerintem mindenkinek megvan a maga kis kedvence, de nálam nehéz überelni az építkezési akciót, amikor a képernyőn színes csíkok mennek egy élettelen bábu zuhan ortopéd ordítással az egyik erkély előtt, illetve amikor betörést követnek el a helyi közértben, és Vágási Tyatyus lekaratézza a kopasz állatot.

Kigondoltam egy olyat, hogy ide gyűjtsük a legjobb pillanatokat, jöhetnek a YouTube linkek ezerrel! :)

suexID

No, hát rekordidő alatt, bár kétórányi késéssel indulva, tízórányi autóbuszban való tartós konzerválás után megérkeztem végre Magyarlandre. Remekül éreztem magam, de azért már jól esett hazaérni.

Ezúton is millió puszi és köszönet mindenkinek, aki mindenfélét írt ide, ezzel emelve az este blog fényét!

Hülye kocka létemre most az érdekel legjobban, hogy milyen kondíciókkal lehet itthon »iPhone 3G-t« venni, bár ahogy nézem az összes előrendelhető készülék elfogyott(!). Kint az olaszoknál egyébként 499 euró a 8 GB-os darab, függetlenül, de rengeteg csomag van, hol a készülék drágább, hol a havidíj. De hát ez lényegtelen így, hogy már itthon is van, pláne, hogy sokkal-sokkal jobb lehetőségekkel (az itteni árakon kint kevesebb megabájt forgalom jár havonta). A T-Mobile nem kicsit komoly partit csinált az iPhone érkezésének egyébként, nem gondoltam volna.

Egy dolgot már biztosan tudok: Laurie sokkal jobb színész, mint író. 1996-ban The Gun Seller címmel megjelent regényéről van most szó. És itt akkor rögtön egy apróság: cirka tizenegy év után ideért a könyv, mikor berobbant a borostás »House« az átlag magyar háztartásba, a Stuart Little kisegérre meg senki nem emlékszik ugye. Ezzel még nem is lenne gond, de valaki ügyes üzleti húzással gondolta hogy rárakja House fejét (értsd: a borostás Hugh Laurie), ami értelemszerűen megdobta picit az eladásokat. Nem tagadom, én is többek között az írója miatt olvastam el.

Valamint még egy dolog, ami egyáltalán nem az író hibája, de a végeredményt rossz irányba mozdítja: ennyire gyönge fordítást régen olvastam már. Néhány szó félrefordítását (melyek egyébként tipikus kezdő fordítói hibák) még megérti az ember, de amikor megláttam a Közép-Kelet szót, nem is egyszer, akkor elmorzsoltam egy káromkodást.

Maga a történet egy volt angol katona kalandjait mutatja be, akit felbérelnek egy gazdag ember megölésére, de ő visszautasítja az ajánlatot, és inkább nyomozgatni kezd. Rögtön az első oldalon belevág a lecsóba: valaki el akarja törni a kezét, aztán az a valaki elájul, majd jönnek a bonyodalmak, szép nőkkel, bérgyilkosokkal és gazdag emberekkel. A két részre bontott cselekménnyel egyébként semmi gond nincsen, bár az utolsó egynéhány oldalt olvasgatva kicsit úgy érzi az ember, hogy a végkifejlet elég keményen össze lett csapva.

Hogy jó könyv-e? Nem tudom. Figyelembe véve hogy a szerző első könyve, nem rossz. Hogy elolvasom-e újra? Biztosan nem. Hogy tetszett-e? Igen is, meg nem is. Egy dolgot biztosan tudok: Hugh Laurie könyvét sokáig nem fogom elfelejteni; ez volt ugyanis az első regény, melyben az egyébként engem roppantul idegesítő E/1-ben történő elbeszélés kifejezetten tetszett.

Nem mondom, hogy rossz, nem mondom, hogy nem éri meg rááldozni azt egy egy-két délutánt, míg elolvassa az ember, de amekkora rajongás és csillogás övezte körül ezt a regényt, én sokkal-sokkal többet vártam tőle.

Értékelés: 3 pont (Meglátjuk milyen lesz legközelebb.)

Most jön a szokásos nyaralás utáni könyvbejegyzés-zápor, aztán majd jövő héten valamikor lesz videó- és fényképáradat is.

Néhány órával ezelőtt kihunyt az olimpiai láng, ezzel befejeződött a 2008-as Pekingi Nyári Olimpiai Játékok névre keresztelt nagyszabású (a szó legszorosabb értelmében nagyszabású) rendezvény, mely leginkább mindenidők legkülönösebb és legvitatottabb olimpiájaként vonult be a történelembe. A »nyitóceremóniát« csak felvételről láttam, és volt néhány verseny, amit egyáltalán nem tudtam figyelemmel kísérni, de összességében azt kell mondjam, a kínaiak korrekt rendezvényt szerveztek, a politikai helyzettől eltekintve.

A magyar eredményeket tekintve az egyik szemem sír, a másik nevet. Az egyik sír, mert az éremtáblázatban huszonegyedik helyen végeztünk, ami nem rossz, de lehetne, sőt: sokkal jobbnak kellene lennie, mint ahogyan nem is olyan régen sokkal jobb is volt. A másik viszont nevet, mert volt nem egy és nem két remek győzelem, hogy csak a mai vízilabdamérkőzést említsem.

Nem tartom magam sportembernek, kevés sporteseményre figyelek, de az olimpia mindig is érdekelt. És van abban valami szép, amikor az ember egy rakás külföldi között egy kivetítőn nézi Olaszországból, amint egy magyar feláll a dobogó legtetejére, és miközben játsszák a Himnuszt, a háttérben az a kevés magyar közönség olyan erősen énekel, hogy hangjuk betölti az egész levegőt. Tényleg, még egy könnycseppet is kicsalt a szememből.

Véget értek hát a 2008-as ötkarikás MADE IN CHINA játékok, legközelebb 2012-ben Londonban szurkolhatunk, akkor reméljük ennek a háromszorosát sikerül hazahozni – minimum:

Találtam kettő nagyon régi Fleming-könyvet, bár lehet nem kellett volna elolvasni, mert mindkettő az idővonal közepén van, és jócskán hivatkozik az előző regényekre. Ian Fleming véleményem szerint zseniálisan ír. A duplanullás James Bond ügynököt senkinek sem kell bemutatni, ugye. Én az összes Bond-filmet láttam nagyjából negyvenszer, így kialakult már egy kép, hogy mégis milyen is ez a James Bond. Nem az arcára, a megjelenésére gondolok, hanem a jellemére, a stílusára. És ezt a képet e könyv elolvasása teljesen átformálta.

A filmekben Bond a sármos, rettenthetetlen ügynök, aki nem fél senkitől és semmitől; nem vívódik tettei következményén; teketóriázás nélkül meghúzza a ravaszt és látszólag tényleg nincsenek érzelmei. A Goldfingert olvasva pedig egy olyab Bondot kapunk, aki órákig rágódik azon, hogy megölt egy embert, aki az életére tört, miközben repülőgépét várja, mely mint kiderül csak holnap tud elindulni.

Ekkor kapcsolódunk be a történetbe, és ekkor keresi fel egy régi ismerőse (akivel a Royale Kaszinóban ismerkedett meg, mely Ian Fleming első 007-es könyve), hogy nyomozza ki neki Auric Goldfinger titkát, az aranymániás milliárdos ugyanis mindig csal, ha kártyajátékról van szó, pedig annyi pénze van, hogy ez nem lenne indokolt, Bond barátjának azonban súlyos anyagi károkat okoz. Leleplezi Goldfinger titkát, aztán később a főhadiszálláson munkája ismét összehozza a fura szerzettel, aki mint kiderül, nem csak a kártyajátékban rossz ember: mindenidők legnagyobb rablását tervezi, melyet főhősünk – meglepő módon – szintén meghiúsít majd.

Remek könyvről van szó, nekem azonnal megtetszett Fleming stílusa, és tősgyökeres Bond-rajongóként remek élményt nyújtott az összes oldal. Aki szerette a filmeket, annak biztosan fog tetszeni a regény is, kivált, hogy a régebbi filmek mai szemmel elég bugyután néznek ki, a könyvet olvasva pedig értelemszerűen jobban elengedi az ember a fantáziáját.

Értékelés: 5 pont (Számomra tökéletes volt.)

Bár 2.0 címmel, méghozzá. A hír mondjuk annyira nem új, de először csak tegnap kaptam el az előzetest. Nem tudom rémlik-e valakinek: 2001-ben, amikor még az átlag tévénéző nem ismerte a valóságshow fogalmát, mikor még nem figyelt a Nagy Testvér és nem tudtuk milyen is a Való Világ, na ekkor jött a Viasat 3, hogy tessék, valóságshow, a címe: Bár.

A dolog úgy nézett ki, hogy beraktak tíz fiút és tíz lányt egy mindenhonnan bekamerázott lakásba. Eddig ugye semmi újdonság. Nade ezeknek a fiataloknak nem bezárva kellett élniük a semmittevés közepette, cigit rendelve és egymást haját húzva, hanem dolgozni, méghozzá egy az Andrássy úton működő bárban, mely szintén be volt kamerázva. Nekem ez a műsor nagyon tetszett, újdonság volt, érdekes volt, vicces volt és az egészet átjárta valami tényleg igazi érzés, ami miatt a valóságshow talán erre a műsorra volt a legmegfelelőbb jelző. Közelében sem járt a Big Brothernek és a Való Világnak. Persze lehet hogy csak azért tetszett akkor, mert sokkal fiatalabb voltam, de nyújtott valami olyat, amit más műsorokban nem találtam meg, és ami megfogott. Sajnáltam, hogy nem lett folytatása.

Most viszont mégiscsak lesz, elvileg kicsit igényesebben és az ígéretek szerint 100%-osan interaktívan, ha jól vettem ki, a nézők irányíthatják majd a szereplőket. A Videán már lehet nézni a válogatást, van pár vicces jelenet. Engem mondjuk a casting annyira nem érdekel, inkább a végkifejlet, amibe biztosan bele-belenézek majd.

A Csak kétszer élsz volt a másik 007-es regény, melyet sikerült a napokban elolvasni. Lebilincselő, érdekes és tanulságos regényről van szó. Bond teljes letargiában van, úgy érzi: bármelyik pillanatban elbocsáthatják, már-már maga akarja beadni felmondását, amikor M-től egy különleges, kivitelezhetetlen feladatot kap: látogasson el Japánba, és az ottani titkosszolgálat vezetőjétől szerezzen meg egy szigorúan bizalmas anyagot, mely az angol kormánynak felbecsülhetetlen értékű információt jelent.

Csak kétszer élsz;
Egyszer, amikor megszületsz,
és egyszer, amikor szembenézel
a halállal.

Basho, japán költő nyomán

Ami nagyon tetszett, hogy rengeteget lehet megtudni a japán kultúráról, a japán emberekről, a japán viselkedésformáról. Szinte minden oldal elhint legalább egy apró megjegyzést ezzel kapcsolatban. Bond összebarátkozik a Japán titkosszolgálat vezetőjével, és megtanulja, hogy mi az on. Ha Japánban ugyanis szívességet teszel valakinek, akkor on-t helyezel rá, és az a valaki köteles legalább akkora, de inkább nagyobb on-t visszaadni. Így tehát ahhoz, hogy Bond megkapja amit akar, szívességet kell tennie Tanakának, a titkosszolgálat fejének, és itt kezdődik az izgalmas rész: meg kell ölnie egy rendkívül különös park tulajdonosát, ugyanis a kertje rengeteg ritka, ám halálos növény, állat és rovar miatt az öngyilkos-jelöltek gyakori választása – és mivel a japánoknál az öngyilkosság dicsőség, van egy pár jelentkező. Innentől pedig sorra jönnek a vadabbnál-vadabb kalandok, váratlan meglepetések és eseménydús akciójelenetek.

Fleming ezen könyve is nagyszerű volt, nálam ez öt pont, nem találtam benne semmilyen kivetnivalót, nem voltak unalmas részek, nem voltak zavaró logikai és fordítási hibák, szóval szintén csak ajánlani tudom, és egyre kíváncsibb vagyok az összes többi 007-es történetre, főképpen a Royale Kaszinóra.

Értékelés: 5 pont

Akkor most a mefiblog vakációs kiadását kicsit még tovább dédelgetve, egy amolyan nyárbúcsúztató szeánsz keretei között elutazunk Szegedre, ahol pontosan vasárnapig leszünk (kivéve ha elüt minket egy eltévedt fagylaltszállító-autópótlóbusz úton hazafelé), meglátogatjuk a »Szegedi Ifjúsági Napok« névre hallgató fantasztikus rendezvényt, ahol testünk áramütésszerűen fog vonaglani különböző hangszerekből előcsalogatott ritmikus hangokra.

A végén fotós-videós összefoglalóra lehet számítani (remélem egyben marad a géppark is, sajtós jegy hiányában érdekes lesz), valamint közben igyekszem írni ezt-azt, netkávézóból vagy akárhonnan.

Szóval pacsi.

A további SZIN 2008 képek erre.

Mindenekelőtt: Szeged… nem is tudom. Fergeteges, szenzációs, vagy leginkább: varázslatos hely. Mikor megérkeztünk vagy tízszer kérdeztem meg, hogy mi miért nem jártunk ide gyakrabban és legalább tízszer ennyi alkalommal közöltem, hogy ideköltözöm. Mosolyognak, kedvesek az emberek, szépek az utcák, és még rengeteg dolog, amit fölösleges leírni, inkább azt, hogy aki még nem tette, egyszer mindenképpen utazzon el Szegedre.

Képek és videók akkor ahogy ígértem most nem, mert éppen egy netkávézóból írok, ahol konkrétan egy kontakthibás egér és egy akadozó billentyűzet állnak szolgálataimban, és e másodpercben a Himnusz is megszólalt, mely előtt most bunkó módon ülve tisztelgünk.

Road

Elsőként a Road zenekar zenekar lépett fel, vagyis ez volt az első műsor, amit mi megnéztünk. Előttük egy 6test nevű keménybanda próbált hangulatot csinálni, több-kevesebb sikerrel.

Szóval, Roadék tudnak bulit csinálni, még így is, hogy gyakorlatilag délután, világosban volt az esemény. Bánatomra kevesebb (pontosan négy) régi számot játszottak, de az újak közül is inkább a pörgősebb, bulihoz jobban illő változatok mentek.

Emlékszem még évekkel ezelőtt, amikor az akkor éppen befutó Depresszió zenekar roadjai (azok a lelkes srácok, akik segítenek a zenekarnak összerakni és szétszedni a dolgokat) egyszercsak megjelentek, hogy ők kreatívan a Road zenekar, és akkor most zenélnek. Azt mondták: Nem kell más, és az a szerény kis albumuk mondhatni tökéletes volt, mégha kezdők is voltak, de valami újat hozott.

Ez volt nagyjából négy éve, most meg 2008-ban a SZIN-padon egy olyan bandát láthattunk, akik élvezettel szórakoztatják közönségüket, és zeneileg is sokat fejlődtek. Remek volt.

SZIN 2008 - 0. nap Mefi videója a Vimeón.

Backyard Babies

Aztán a svédek jöttek muzsikálni, copfba kötött szőkésbarna doboscsávóval, meg remek hangú énekessel. Annyira nem figyeltük őket, csak távolból, kipihenve az előző koncert (és aznap) fáradalmait, de az utolsó egynéhány szám teljesen hangulatos volt. Leginkább igényes punkrock stílusú zenét játszottak.

Tankcsapda

E koncertek mind-mind az MTV Színpadon követték egymást, mint látszik, punkosabb-rockosabb-metálosabb felhozatallal, így nagyjából azonos közönséggel. A nap és az este csúcspontja mégis a Tankcsapda zenekar volt, akiknek műsora annyira jól sikerült, hogy mondhatni kirobbanó hangulatot teremtettek, rég voltam már ennyire hömpölygő, ennyire hangosan éneklő (és lökdösődő) társaságban.

Aki nem tudná: a Tankcspda 1989-ben alakult, és akkor egy olyan rést töltöttek be, amire nagyon nagy igény volt: a punkrock stílus hazai képviselői ők, és bár lehet mondani jót-rosszat, szerintem minden magát rokkernek valló ember hallgatott-hallgat Tankcsapdát.

Eltelt tizen-egynéhány év, és nekik megadatott a lehetőség, ami itthon sok zenekarnak nem: hogy megéljenek abból, amit szeretnek csinálni, hogy megéljenek abból, hogy elzenéljék és elénekeljék véleményüket. Hiába nincs egy számban több négy akkordnál, és hiába káromkodnak, a Tankcsapda ért ahhoz, amit csinál. Szórakoztat.

Annak, aki kitalálta hogy Lukácsék menjenek rá erősen a vizuális dolgokra, háromszor szeretnék gratulálni. Volt itt láng- és csillagszóró, négyféle füstfújás, valamint a végén egy nagy adag fehér konfetti is, mindeközben a régi, rajongók többsége által jobban favorizált számok. Egyszóval fergeteges volt.

Egyszóval, a nulladik nap remek volt, és ennél elvileg csak jobb lesz. Külön dicséretes, hogy roppant fegyelmezett és rendezett szervezést lehet látni, nincs fejetlenség sehol. Valamint hétméter magas biztonságunkról gondoskodó szekuritis Tibijeink (akik közül egyet tényleg Tibinek hívnak) nem verik be az orrodat azért, mert nem tetszik a ruhád, viszont kiszedik a tömegből a részeg, verekedő vagy csak túlzottan lökdösődő egyéneket.

Most pedig legyalogolunk szerény szállásunkig (mert sznobok vagyunk, és nem sátrazunk, igen), ahol valószínűleg holnap délután ötig fogunk aludni. További beszámolók tehát holnap. Avagy már ma. Szóval.

A további SZIN 2008 képek erre.

Az első nap ugyanolyan jó volt, mint a második nap, bár kicsit más műsorokat néztünk meg, kicsit fáradtabbak voltunk és kicsit már otthonosabban éreztük magunkat.

Godot Dumaszínház

Félórás késéssel, de elkezdődött a műsor, teli sátorban méghozzá. Az egyetlen negatívum, hogy se egy padot se egy széket nem vittek be, és ennyi ember kicsit kényelmetlenül fér el ennyi helyen, ha nem koncertről van szó, ráadásul egy másfélórás műsort végigülni egy koszos fapadlón nem felemelő élmény. Ettől eltekintve viszont a műsor nagyszerű volt.

A közönséget Beliczai Balázs és Bödőcs Tibor szórakoztatta, a késésért jócskán kárpótolva mindenkit. Konkrétan egy perc nem telt úgy el, hogy ne lett volna röhögéstől hangos az egész sátor.

Aljas Kúszóbab

Az Aljas Kúszóbab egy vicces punkzenekar, leginkább a fiatalabbaknak (értsd: 18 év alatt), ami a közönségen meg is látszott. Eleinte kicsit kevesebben voltunk, de a fellépés végére már jócskán áltak emberek, és a népszerűbb számokat mint például az »Itt jön a Yeti« már hangosan kántálták.

A műsort a Pepsi Színpadon rendezték, a technika nagyjából rendben volt, bár voltak hangosítási bakik, mint például az összekvert vokál- vagy énekmikrofon és társaik. A buli ettől függetlenül jó volt, bár nekem személy szerint az Aljas Kúszóbab nem az egyik kedvenc zenekarom; az évek során valahogy kinőttem belőle, valahogy már nem tudom beleélni magam a házi feladatról szóló dalokba. Persze ez nem a zenekar számlájára írandó.

Deák Bill Blues Band

Kisebb közönség előtt, kisebb sátorban, fradis törülközővel, ám kiváló hangulatban zajlott a koncert. Deák Bill Gyula előtt le a kalappal: a hatodik X után is végigcsinál egy koncertet, fél lábbal, de teljes erővel. El is mondta, hogy kicsit sajnálja is, hogy az ő koncertjére annyira nem nagy a sajtós érdeklődés.

Barabás Lőrinc Elektric

Csak kis ideig tudtuk figyelni az MTV Színpadon játszott műsort, de nekem azonnal megtetszett. Barabás Lőrincet még csak névről ismertem, a zenéje viszont teljesen megfogott, biztosan nem ez volt az utolsó találkozásunk. Nagyjából öt számot hallottunk, hihetetlen élmény volt, tényleg.

Kiscsillag

A Kiscsillag zenekar számomra teljesen új élmény volt. Persze hallottam már Lovasi Andrásról, hallottam már jónéhány Kiscsillag számot, de nincsen tőlük lemezem, és koncertjükön is most voltam először.

Meglepett, hogy nagyobb volt az érdeklődés, és talán jobb a hangulat, mint a tegnapi Tankcsapdán. A sátor olyan szinten tele volt, hogy levegőt nem lehetett kapni, a hangosítás olyan erős volt, hogy még most is cseng a fülem, és nagyjából ezer ember ugrált egyszerre. Pontos adatom persze nincs, de tényleg rengetegen voltunk. Az eddigi legjobb koncertélmény számomra a Kiscsillag volt.

A további SZIN 2008 képek erre.

Tegnap a városban sétálgattunk, fagyiztunk, sütit ettünk és hasonlónk, műsort csak kettőt néztünk meg.

Godot Dumaszínház

Szokásos ötórai kezdéssel, szokásos kezdés előtti ventilátortakarítás utáni porfelhővel és görnyedő háttal, ám most leleményesen újságpapíron foglaltunk helyet a Jate Klubsátorban, ahol Badár Sándor és Kőhalmi Zoltán szórakoztattak minket. Badárt még nem láttam élőben, így az ő történeteit most hallottam először, de Kőhalmi Zoltán (aki személy szerint a kedvencem) ugyanazt a történetet mesélte, amit nemrég »Salgótarjánban« illetve a Showder Klubban, ettől függetlenül ugyanúgy jól szórakoztam.

Depresszió

A Depresszió zenekar koncertjén utoljára évekkel ezelőtt, a Zöld Pardonban voltam, és már akkor is megtetszett az a természetesség, amivel a színpadon rohangálnak. Gyakorlatilag nem érzed azt, hogy mőst ők A Zenekar, akik a színpadon vannak, nem köpködnek, nem lekezelőek, ugyanúgy mosolyognak mindenkire most, mint pályafutásuk kezdetén, mikor még kevésbé voltak ismertek. Persze nem az a hétköznapos, hogy egy zenekar köpköd a közönségére, de elég sok bandánál érezni egy kicsit azt a bizonyos gőgöt.

A koncert remek volt, bár előttünk néhány tizenkét-tizenhárom éves, sörtől lerészegedett és ráadásul csúnya fiatal rázta a fejét, ami nem is lenne gond, de egyrészt mért kell ilyen fiatalon berúgni, másrészt egy hajmosás belefért volna koncert előtt.

Hallhattunk két számot a decemberben megjelenő új albumról, ami nekem azért jött be, mert kicsit a régebbi (első) albumok hangulatát idézi, mégis próbál újat mutatni.

Ma pedig utolsó nap, ami hatalmasnak ígérkezik.

A további SZIN 2008 képek erre.

Igazság szerint az utolsó napot nagyon vártuk, egyrészt a remek programok, másrészt amiatt, hogy reggelig tartó szórakozást, majd első vonattal való hazajövetelt terveztünk. Nagyjából jól is sikerült, találkoztunk sylverdevillel is, de sajnos voltak bakik – ezekről majd lentebb.

Godot Dumaszínház

Az est sztárvendégei Kovács András Péter és Kiss Ádám voltak, eddig úgy vettem észre ezen az előadáson volt a legnagyobb nézőközönség, bár a műsor nem volt száz százalékos, Kovács András Péter műsorának első negyedében konkrétan unatkoztunk, de aztán szerencsére nagyon durván beindult, és sírtunk a röhögéstől. Kiss Ádám pedig a szokásos fiatalos lendülettel ugrott neki, szerencsére mindketten új történeteket meséltek el, és viccesen meg is jegyezték, hogy ha valaki videózik-diktafonozik, akkor majd direkt a tévéből ismert sztorikat fogják csak mondani, és legalább meglesz rossz hangminőségben is.

Kaukázus

A Kaukázus a Godot-val volt egy időben, amit kicsit bántunk, de mivel mostanában két koncertjükön is, múltkor például a »ZP-ben«, ezért értelemszerűen a Dumaszínházat választottuk. Viszont sikerült az utolsó néhány számot elkapni, melyből kettő az új albumon lesz hallható, mely szintén letölthető lesz a zenekar oldaláról.

SZIN 2008 - 3.nap – Mefi videója a Vimeón.

30Y

A 30Y zenekart még nem láttam élőben zenélni, és meg is beszéltük Levvel, hogy a színpadi imázs nem éppen a legmegfelelőbb, ám a zene és a buli annál inkább. Szerintem kicsit döcögősen indult, eleinte nem igazán láttam se elejét, se végét a dolognak, minden szám után eltűntek a színpadról, de aztán szerencsére olyan tizenöt-húsz perccel később megkezdődött a buli, a közönség tombolt, és az MTV Színpad stábja szokás szerint a lehető legprofibb teljesítményt nyújtotta technika terén, mind látvány, mind hangzás tekintetében. Mutattak ők is új számokat, melyeket a várhatóan októberben megjelenő lemezen hallhatnak majd a rajongók.

Péterfy Bori & Love Band

Na, és itt jött az a bizonyos baki, amirőt beszéltem. Ugyanis volt egy ilyen hely, hogy Red Lounge sátor, ahová csak 18 éven felüliek léphettek be, és a mi hatfős társaságunkból négyen a csak majdnem-tizennyolc kategóriában vannak. Eddig nem is lenne baj, mert elvileg a dohányáru-reklámok miatt nem lehet bemenni, de többen mondták, hogy ha van kísérő nagykorú, akkor nem szólnak. Szóltak. De még ez sem volt gond.

A gond ott kezdődött, hogy egy gyűszűnyi helyre betömörítettek egy olyan koncertet, amely iránt majdhogynem maximális érdeklődés volt, és félperces sorban állás után kiírták a kivetítőkre, hogy teltház. Erre többen egy finom, még többen (köztük mi is) egy határozott anyád felkiáltással, majd ennek körülbelül tizenkétszeri elismétlésével reagáltunk. De nagynehezen végre odakerültünk a sor elejére, és mit gondoltok be lehetett menni 18 alatt? Persze hogy nem.

És ami bosszantott, hogy a hely ráadásul szűk volt, nem szellőzött, nyomatták a füstöt, és még egy kivetítőt is képtelenek voltak elhelyezni, hogy aki a hátsó sorban szenved, az ugyan lásson már valamit kedvenc előadójából a színpadon. A hangosítás szerencsére rendben volt, de mivel csak ketten jutottunk be, és nem bírtuk az izzadság- és füstszaggal keveredett levegőjű diszkóhangulatot, kimentünk. Ami igazán bosszantott, hogy sem videózni, sem fényképezni nem lehetett. Amennyit láttunk, az nagyon jó volt, Péterfy Boriék a színpadon is kiválóan szórakoztatják a közönséget, és szintén hallhattunk egy új dalt, mely elvileg hamarosan ingyenesen letölthető lesz.

Sajnálom, és nem értem, hogy ezt a koncertet hogy rakhatták be ebbe a sátorba, mért nem egy rendes kültéri színpadot kapott. Egyrészt mert az érdeklődők durván 60%-a 18 év alatt volt, másrészt mert egy ilyen koncertet nem rakunk be egy nyári fesztiválon ilyen helyre. Gondolom valahol pénz cserélt gazdát.

Összességében én remekül éreztem magam. Szeged gyönyörű hely, a SZIN egy nagyjából jól megszervezett rendezvény, elérhő áron, és a néhány bakit leszámítva tényleg kiváló nyárbúcsúztató koncertsorozatról van szó. Viszont két negatívum, mely minket nem érintett, csak Lev barátunkat, és azokat, akik sátoroztak: rendkívül kevés vécé volt, és azok közül is nagyon sok lezárva. Szerintem mégegyszer ennyi ToiToi simán elfért volna. A másik pedig, hogy a lehető legrosszabb helyen jelölték ki a sátorozást. Az egyik rész az elektromos generátorok közelébe, éjjel-nappali búgást és berregést biztosítva, a másik pedig egy olyan sátor mögött, ahol szintén éjjel-nappal ment a zene. Ezeket, és a Red Lounge-os incidenst leszámítva tényleg semmi probléma nem volt. Talán annyi még, hogy szeptember elseje előtt egy nappal kicsit nehézkes kipihenni négy nap izgalmait.

A képeket és videókat igyekszem még ma megcsinálni.

Jövőre szeretnék eljutni a Szegedi Szabadtéri Játékokra is, de szinte biztos, hogy a SZIN-t nem fogjuk kihagyni 2009-ben.

Már nagyon régóta szeretnék írni a Bableves Csárdáról, melyet még évekkel ezelőtt fedeztünk fel, mikor Salgótarjánba költöztünk, és az egyik nyári napon Hollókőre látogattunk.

Egy a húszas évek elején épült kis csárdáról van szó, mely a palóc konyhában erős, és mint a nevéből sejthető, az étlapon az egyik legfinomabb fogás a bableves. Maga a hely az Isten háta mögött jobbra található, gyakorlatilag egy út mellett, Alsótoldon, és ott még utcanév sincsen, csak annyi hogy Külterület HRSZ 7/8. A 21-es főúton Budapesttől érkezve, Hollókő felé kell lefordulni, és végigmenni a kacskaringós hegyi úton, amelynek egy éles balkanyarja mellett található a panzió és az étterem. Utóbbin látszik, hogy nem ma épült, de pozitív értelemben: régies berendezések, mindenütt népi motívumok, csipkés asztalterítők és hasonlók.

Bejutni elég nehéz, mi legtöbbször mikor megyünk, teltház van, olyan szinten, hogy a domboldali parkolóban legalább háromnál több autó áll. Nem véletlenül, ez a hely ugyanis nem a reklámban, nem a dizájnban és nem a modern dolgokban erős: klasszikus, és tényleg háziasan elkészített magyaros fogásokat kapunk.

Kedvenc fogásom a tárkonyos palócleves, valamint a Mátyás Király fatányéros, mely négy-öt féle húsból, és tepsiben sült burgonyából áll. Nemrégiben mikor ott ettünk, kétszemélyes bőségtálat ettünk, ami a szokásos natúrszelet, cordon bleu, rántott hús és gomba, valamint vegyes köret kombinációja. Lentebb két kép ezekről.

A kiszolgálásra nem lehet panasz, a pincér azonnal jön, udvarias, rögtön sorolja az aktuális ajánlatokat, és így tovább. Az egyetlen negatívum, hogy az étlapon mindig van két-három étel, amit egyszerűen nem tudnak elkészíteni, mert nincs, ám ezt nem jelölik sehol. Múltkor például a napi ajánlat nem volt kapható, amit a táblákra felírtak, legutoljára pedig kapásból két választásra is nemet mondott, ami adott esetben elég kellemetlen lehet.

Ettől függetlenül mindig jókat szoktunk enni, és bár az étlap rengeteg finomságot kínál, én valahogy sosem tudok elszakadni a megszokott választásomtól.

Még nincs vége, olvasd tovább »

Ismerősöm most küldte MSN-en:

Nemlátom, kattintok, meglátom!

Nos, augusztus harmincegyedike van, pont vasárnap. Holnap diákok ezreinek kezdődik meg az iskola, bár az nekem csak nyolcadikán, és gondolom én vagyok az egyetlen ember az országban, aki már várja.

Ahogy elnézegettem az Olaszországban és Szegeden készült képeket, kicsit elszontyolódtam, hogy véget ért a nyár. »Akkor« olyan rövid időnek tűnt, közben olyan hosszúnak a végefelé pedig rohamléptekkel, arcán kéjvigyorral közeledett az óriási baltát kezében tartó dátum: szeptember elseje. Vége a nyárnak. Nem arra gondolok, hogy a nyári szünetnek, hanem konkrétan a nyárnak. Hogy rövidnadrágban és pólóban beülünk egy sétálóutcai kávézó teraszára vagy csak egy padra olvasgatni és jegeskávét kortyolgatni, hogy elmegyek kirándulni, hogy csobbanok egyet, hogy biciklizek, hogy éjszaka sétálgatok az Andrássy úton, hogy mindezeket már hamarosan nem lehet csinálni, mert jön a rossz idő, jön a sötétben kelés, az utcán didergés villamosra várva, és egyszóval: jönnek a szomorkásabb idők. Persze nem feltétlen lesznek azok, de ilyenkor egy kicsit mindig.

Az időjárás szerencsére még pár napig, talán egy-két hétig nem fog rohamosan változni, így még egy kicsit élvezhetjük a nyarat, aztán jónéhány hónapon keresztül csak emlékezhetünk rá, hogy milyen is volt az.