mefiblog - főoldal

Közben vége lett a nyárnak, elkezdődött az iskola a legtöbb helyen (nekünk csak 14-én fog, szerencsére).

Ami viszont ennél is lényegesebb: A Canon bejelentett három új objektívet, és a 7D fényképezőt. A 7D nagy vonalakban nagyjából azt tudja mint az 5D, de egy új felijesztésű szenzor van benne, így az 5D-vel ellentétben nem fullframe. Cserébe 8FPS, videó, 18 megapixel és így tovább. Szeptember végére ígérik, az amcsiknál durván háromszázezer forintnak megfelelő dodóért.

A három objektív pedig az EF 100 mm F/2,8 L Macro IS USM, az EF-S 15-85 mm F/3,5-5,6 IS USM és az EF-S 18-135 mm F/3,5-5,6 IS USM; aki kicsit is ért hozzá, az a jelzésekből persze egyből rájöhet, hogy nem alacsony árkategóriáról van szó.

Olaszországban a SKY még mindig uralja a digitális televíziózás élményét, tizede annyiért mint itt, de ez annyira nem is lényeges, ellenben azzal, hogy a filmcsatornán angol nyelven akár angol felirattal is lehet nézni a programokat, így sikerült teljesen véletlenül belefutnom a Charlie Bartlett című darabba.

A történet arról szól, hogy van egy nem éppen szegény családból származó, túlzottan hiperaktív srác, akit a legnevesebb magániskolákból olyan apróságok miatt küldenek el, mint például a kis összegért való jogosítvány hamisítás. Ezek után persze magániskolák szóba sem jöhetnek, marad tehát a helyi középsuli, ahová becsoszog a kis egyenzakójában a saját limuzinjából kiszállva és persze rögtön az első nap megverik.

De ami ennél is lényegesebb, hogy Charlie pszichológus szeretne lenni. Minden vágya, hogy meghallgassa és segítse az embereket, így néhány nap alatt a középsuli egyik fiúvécéjét átalakítja rendelővé és egészen addig amíg az egyik srác majdnem meg nem hal drogtúladagolásban, jól is mennek a dolgok.

Szerintem az egyik legjobb diákfilm, amit valaha láttam és ez talán amiatt lehet, mert közel nem értelmetlen idiótaság a története, ráadásul a színészek sem éppen utolsók. Gyakorlatilag a film 97 percéből 80 alatt vigyorogtam és egyáltalán nem az eszetlen nyers humor miatt, ami egy ilyen filmnél különösen sokat számít.

Ízelítőnek egy kis jelenet:

Nemlátom, kattintok, meglátom!

Értékelés: 5 pont

Van itt ez a videó, amit mániákusnál találtam és amiben Molnár Oszkár, egy rendkívül kellemes hangú úr – aki egyébként Edelény polgármestere – kevésbé kellemes témáról beszél. Egy polgármester, tehát nem az utca embere, nem egy rasszista cigánygyűlölő szélsőséges briganti. Hallgassátok:

Nemlátom, kattintok, meglátom!

[…] a terhesség ideje alatt szándékosan olyan gyógyszereket szednek, hogy bolond gyerek szülessen, hogy dupla családi pótlékot tudjanak lehívni. Hogy a terhesség ideje alatt – ez most új információ, utána jártam, és igaz – gumikalapáccsal veri a terhes nő a hasát, azért, hogy nyomorék gyereket szüljön […]

Hol élünk?

Ez a cucc mekkora jóság már!

Úgy néz ki, hogy az iPhone 3GS-t előveszed, bekapcsolod a kamerát, és nézed vele a környéket. Eközben az iránytű és a GPS segítségével a szoftver a neten megkeresi, hogy milyen éttermek, sörözők, kávézók és egyéb szórakozóhelyek vannak körülötted. Mindezt a kamera képén mutatja, kis buborékokkal.

Zseniális, nem lehet erre mást mondani.

Régóta gondolkodtam már ezen a megoldáson, és valamelyik este hajnali három órakor arról beszélgettünk harmadmagammal, hogy a dolog egyáltalán nem lenne hülyeség.

Most ügye úgy néz ki a merevlemez, hogy vannak mappák (könyvtárak, emlékszik még valaki erre a kifejezésre?) azon belül pedig ismét mappák vagy fájlok, végtelenségig. Például nálam a dokumentumok mappában van egy képek mappa, azon belül egy esemény, azon belül hogy 2009, majd azon belül a mindenféle bulik, amik képdokumentálva lettek. De például a képek mappában van egy emberek mappa is, és sokszor egy kép négy-öt helyre mehetne, ez viszont egy idő után hihetetlen redundanciát eredményezne.

Az lenne a buli, ha a merevlemezen lévő fájlokat lehetne címkézni. Persze tudom hogy a képeket például lehet is, de az egész dolog még elég gyerekcipőben jár. Én a könyvtárstruktúra helyett azt képzelem el, hogy a létező összes fájl egy helyen van, és te a fájloknak adhatsz címkéket. Így például az előbbi példa úgy néz ki, hogy egy képre ráakasztom a család, a mefi, a 2009, a Budapest és még ki tudja milyen címkéket, majd az egészet pillanatok alatt le tudom szűrni kereséskor, mert megadom hogy az összes 2009-es Budapest címkéjű képet kérném.

Nem lenne rossz.

Mindig mosolygok, hogy máshol mennyi szenvedés van a diákigazolvánnyal:

Tisztelt Hallgatók!

A 2009/2010. tanév I. félévhez tartozó diákigazolvány érvényesítő bélyegek még nem érkeztek meg.

Az új érvényesítő bélyegeket a megérkezést követően, ajánlott küldeményben, az arra jogosult aktív, diákigazolvánnyal rendelkező hallgatók részére postai úton fogunk megküldeni. Az érvényesítő bélyegek megérkezéséig szíves türelmüket kérjük. […]

Ide járunk, jól járunk – ha-ha-ha.

Itt vagyunk az Andrássy úton, suexID kollégával; jómagam egy szerény rózsaszín tangát viselek, ő pedig egy cukker kék flitteres dresszt. Durván jó a buli, tombol a teknó, a kékek meg őrülten szirénáznak, de van köztük is egy-két melegebb éghajlatról érkezett. Láttunk már egy csávót is, akinek kislány volt a nyakában, és azt üvöltötte, hogy HÜLYE BUZIK, de csak mosolyogtunk. Az egyik tévéadó már készített velünk interjút, de egy öregasszonyt meg akart dobni tojással, csak véletlen a kamerát találta el, amiért az operatőr fejbe kúrta azzal a szexi pamacs-alakú mikrofonnal. Cuki srác volt mondjuk, nem értem hová a dühkirohanása.

Komolyra fordítva a szót, itt vagyunk az Andrássy úttól néhány méterre, nagy a forgalom, mindenki kurvaanyázik, az egyik közlekedési rendőr meg egy kissrácot küldött be a CBA-ba croissant-ért. Az a vicces máskülönben, hogy mindenki csinálja a fesztivált, csak az nem, aki itt lakik az egésznek a közepén.

Szóval még mindig azon az állásponton vagyok, hogy felőlem vonuljanak egy évben a melegek, meg csinálják a banzájt, mert egy napnyi felvonulást inkább el lehet viselni, mint egy kéthetes előzetes és utólagos hisztériarohamot, amit az emberek művelnek.

Arról még mindig megvan a véleményem, aki a gyerekével megy el egy ilyenre, de az ugye megint egy másik téma, hogy az ember nemi élete nem tartozik senkire – pláne nem Budapest belvárosára.

Mondjuk büszkeség-napi »melegfelvonulás« ide vagy oda, nem tudom mit várunk, vagy mit merünk remélni egy olyan országban, ahol a buszon egy srác röhögve mondja, hogy majd visz be pókerkártyát az iskolába, mert mi a faszt lehetne ott csinálni. Vagy ahol felszáll egy – természetesen nem kisebbségi állampolgár – a villamosra, cigivel a kezében és vígan szívja miközben hamuz a jármű padlójára, majd megérkezik a haverja is, szotyizva persze, és arról beszélnek hogy fel kellene akasztani a sógort, mert nem adta oda a BMW-t a hétvégére. És ez csak egy dolog a sok-sok más közül. Például írhattam volna azt is, hogy mit várjunk egy olyan országban, ahol a bevételednek legalább a felét oda kell adnod ismeretlen kezekbe, adó címén, de persze viszont semmit nem látsz belőle. Csak fost, tengernyi, óceánnyi fosrengeteget. Az egész gyönyörű kis kábetűs medencék úszik ebben a gusztusos kiválasztási salakanyagban.

El vagyok keseredve, őszintén el vagyok keseredve. Nem tudom, hogy mit reméljek. Nem tudom, hogy miben higgyek.

Én nem is igazán tudom, hogy mit írjak ezek után.

Nyílt egy RETROAD 80-90 nevű klub itt a sarkon, ahová még sosem sikerült benéznem, mert mindig zártkörű rendezvények voltak; a hangszigetelés tökéletes, semmi nem hallatszik fel a lakásba, ellenben azért hihetetlen, hogy ilyen tekintetben is mennyire degenerált az átlag magyar szórakozni járó-vágyó, nem is igazán fiatal korosztály ráadásul: kiállnak öten-hatan beszélgetni az ajtó elé, meg itt telefonálnak hangosan, meg üvöltöznek, pedig még csak nem is részegek. És ilyenkor nem igazán könnyű aludni, így mit tud tenni az ember fél kettőkor – azon túl persze, hogy bejegyzést ír és veri a –: gondolkodik.

És most éppen azon gondolkodtam, hogy volt-e valaha komoly kapcsolatom – ám itt rögtön megakadtam egy lényegi kérdésnél: mikor nevezhetünk egy párkapcsolatot komolynak?

Először ugye rögtön arra gondolnánk naivan, hogy az idő a kulcsszó. De ez nem feltétlenül igaz, hiszen hiába van valakinek kétéves kapcsolata, ha egyszerűen nincs meg az egészben a pesön vagy egyszerűen nem történik semmi komoly, ami komollyá tehetné magát a kapcsolatot is. Ugyanakkor a pesön tökéletes jelenléte sem feltétlenül hozza magával rögtön a komoly státuszt, mert ugye hiába a szenvedély, ha nem elég. Szeretkezés? Szintén kiesik, mert akkor minden egyéjszakás kalandot lehetne komoly kapcsolatnak nevezni. Házasság? Eszerint minden embernek egy vagy két, esetleg három komoly kapcsolata lenne életében? Nem kizárt, de nem is esélyes túlzottan. Tényleg nem tudom, mi lehet az a mutató, ami egyértelműen azt mondja, hogy ez nem járás, hanem komoly kapcsolat, aláhúzva és vastagon szedve.

De talán amikor mind a két fél komolyan gondolja úgy az egészet, vagy azt hogy leírja vagy kimondja: hallod, szeretlek, mondjuk pont hét hónapja sokadjára, de mégsem megkopottan hanem mondjuk igen szenvedélyesen, akkor már talán nem hülyeség azt mondani, hogy komolyodik a helyzet.

Stephen King mostanában egyik legemlegetettebb regényéről van szó, mely vitatottságát egyértelműen a mai átlagember mobilhasználati szokásainak köszönheti; vagyis annak, hogy tíz emberből kilenc mobiltelefonnal jár még a vécére is, a tizedik pedig éppen csak otthon hagyta. (Érdekes élmény volt mondjuk ezt a könyvet e-book formájában mobiltelefonon olvasni, de hát belefér.)

Az alaptörténet annyi, hogy egy lüktetésnek nevezett folyamat eredményeként egy őszi napon minden mobiltelefon csörögni kezdett vagy csak egyszerűen a már vonalban lévő hívás helyett egy olyan vírust terjesztett, ami elmebeteggé tetté azt, aki éppen a füléhez tartotta a készüléket. A lüktetés pillanatok alatt történt, hiszen aki látta a pánikot, rögtön a zsebébe nyúlt, hogy haza vagy bárhová máshová telefonáljon. Persze volt néhány ember, akinek nem volt mobilja vagy csak egyszerűen otthon hagyta. A könyv az ő történetüket meséli el az új, vérszomjas mobilbolondok világában.

Érdekes történet, bennem több dolog is megfogalmazódott mikor a végére értem. Egyrészt rögtön láttam, hogy valaki-valamikor ebből filmet fog csinálni, ha még nem csinált, mert a könyv valahogy végig adja az ember agyába a képeket és mintha egy kész forgatókönyvet olvasna. Ez talán amiatt is van, mert hihetetlenül részletesen le van írva minden, még ha csak egy apró mozdulatról vagy leírásról van csupán szó. Ráadásul Kingnek van egy rendkívül humoros stílusa, de minden humoros sor mögött ott van a feszültség, a várakozás és még ha rohadt hosszú is az egész könyv, az ember csak halad vele előre, mert kíváncsi a végkifejletre.

Elgondolkodtató, vicces, sokszor drámai de leginkább mégis hátborzongató könyv ez. Negatív tulajdonságaként csak a befejezését tudom említeni, de ezt mindenki maga dönti el.

Értékelés: 4 pont

Durva. Két éve nem gondoltam volna, hogy megérem ezt is, elmaradott tantárgy és sok-sok szenvedés nélkül, aztán mégis. Sosem éreztem még ennyire közelinek a suli végét, a diplomát és miegymást, mint most. Azt kicsit sajnálom, hogy nem tavaly költöztünk az »új épületbe«, mert hihetetlenül kényelmes és barátságos az egész.

Idén a beiratkozás már postán zajlott, a tankönyvekért viszont ma kellett menni; kaptam egy nyomtatott könyvet, meg egy hallgatói segédletet, ami ilyen munkafüzet-szerű, és ennyi. A tantárgyak meg ezek lesznek:

Az egyetlen amitől kicsit tartok, az a mesterséges intelligencia, mert eléggé tanárfüggő; ha úgy akarja, akkor tömény matek az egész, ha nem, akkor pedig a (számomra) érdekesebb oldalról próbálja megközelíteni. Persze esélyes az előbbi, de hát ez van. A többi tantárgy viszont érdekel, nem is kicsit.

A miafenén olvastam, és tényleg, mennyire hiányzik minden – még maximálisan ki-, be- és eltöltött – nyár programjai közül a Játék határok nélkül:

Nemlátom, kattintok, meglátom!

Aki nem ismerné (bár szerintem tíz-tizenkét év fölött nincs ilyen): az egész arról szólt, hogy emberek mindenféle országból mindenféle érdekes és vicces ügyességi játékokat, Gundel Takács Gábor közvetítésében. Nekem ez a játék a régi szép időket juttatja eszembe; kellemes családi nyárestéket, amikor még a tévé nézhető volt. Aztán persze erre nem volt pénz, és lefújták az egészet. Pedig kár érte, szerintem a valaha egyik legjobb televízióban közvetített vetélkedősorozat volt.

Idén szeptember 17-e és 20-a között (jövő hét csütörtök, péntek, szombat és vasárnap) kerül megrendezésre a moziünnep, aminek köszönhetően régi, mostanában vetített és premier filmeket lehet megtekinteni maximum 550 forintos áron, majdnem az összes hazai filmszínházban. Persze megoszlóak a vélemények az egész banzájról, az viszont tuti, hogy sok ember tud így eljutni moziba, aki egyébként nem feltétlen tehetné meg magának; valamint meg lehet nézni olyan filmeket is, amiért egy- vagy kétezer forintot sajnálna kiadni az ember. (Például az új Harry Potter, a kritikák és az IMDb-értékelés alapján.)

Ami egyelőre jó pont, hogy két munkanap is beleesik, így talán a nagy tömeget el lehet majd kerülni az iskolából való becsületes lógással. (Nem.)

Pont ma vásároltunk a Jeans Clubban. Az üzletről azt kell tudni, hogy többek között viszonylag jó minőségű, viszonylag jó mintájú pólókat árulnak elég jó áron. Ez azt jelenti, hogy ezer és kétezer forint között lehet kapni egy felsőt, ami azért manapság, üzletben vásárolva, nem kínai barátainktól: jó ár. Pont ma is láttunk egy-két igazán vicces darabot. Aztán mikor hazajöttem, egy továbbküldött üzenet figyelgetett az aznapi levelek között, és csak azért néztem meg, mert olyan valaki küldte, akit egyébként ismerek, és korábban egy ilyen továbbküldött üzenetnek köszönhettem hogy most van fényképezőgépem. Az üzenet lényege: A Jeans Club lenyúlta egy magyar fotós, internetes becenevén maz fényképét, és az egyik Philip Russel márkajelzésű pólóján kisebb módosítások után elhelyezte, majd legyártott belőle több száz darabot. Ezzel nem is lenne baj, egészen addig, amíg mazt elfelejtették értesíteni.

Nevetséges az egész, most persze megy a pereskedés, a posztot pedig érdemes elolvasni, mert a kép készítője abban kér segítséget, hogy ha valakinek van egy vagy több darab a pólóból, az írjon neki levelet a bizonyitek kukac maz pont hu e-mail-címre.

Őszintén megmondom, nem igazán vagyok rajongója a földönkívülieknek, ha filmről van szó. A nagy kedvenc a Csillagok háborúja, értelemszerűen (az első trilógia, értelemszerűen); a lazább E.T. még belefér; ha jönnek a tripodok, röhögök; az alieneket megvetem; a predátorok felőlem kattoghatnak; ha pedig egymásra talál »halál és a ragadozó«, én alszom egy jót, míg kikelnek egymás gyomrából.

A 9-es körzetet mégis bizakodva néztem meg, nem tudom miért. Talán mert annyira sokat beszélnek róla, és az IMDb TOP 250 44. helyezése is elég csábító. Nem véletlenül.

Tény: a film tudna jobb lenni, mert így is rengeteg lehetőséget kihagytak, mégis, valahogy az egész nem megy át az eszetlen lövöldözésbe és robbantgatásba, meg a fröcsögő zöld földönkívüli vérturmixban való fürdőzésbe. Van bőven ezekből is, letagadhatatlanul, de mindemellett ott a mögöttes tartalom.

Szpojler! — A bejegyzés folytatásában lehull a lepel!

Még nincs vége, olvasd tovább »

Az It's only rock and roll, but we like it névre hallgató iPodokra és az iTunes-ra specializálódó Apple-esemény élő megfigyeléséről lemaradtunk most, mert »Kázmért« kellett állatorvoshoz vinni, ugyanis míg nyaraltam, a lelkemnek begyulladt a szeme és letörte a fél szemfogát (nem tudom, utóbbit hogy sikerült neki véghezvinni).

A lényegi újdonságok csokorba kötve:

• olcsóbb iPod Touch, ami azt jelenti, hogy a 8 GB-os modellt elvileg 199 dolláros áron lehet hazavinni;
• új iPod Nano: ilyen apróságok hogy kamera és videorögzítés, FM-rádió, fényes felület és persze egy rakatnyi funkcionális újdonság;
• új iPod Shuffle: színes, 2 GB-tól 4 GB kapacitásig, hatvandolláros kezdőáron valamint egy exkluzív rozsdamentes acélba burkolt változat, ez persze feláras;
• új iPod Classic: 160 GB-os kapacitás;
• új iTunes: számszerint a kilences, megújult külsővel rendelkező, mindenféle újdonsággal, például rajongói részleggel, ahol dalszövegek, fotók és egyebek találhatók, házi megosztás az otthoni gépek között, extrák és az újratervezett géniusz zenekeverő cucc, ami ha minden igaz úgy illeszt össze számokat, hogy azok tökéletesen passzolnak egymáshoz;
• új fülhallgató, ami első ránézésre jobbnak tűnik mint az előző, reménykedünk benne, hogy minőségileg is jobbabb lesz, mert az iPod-iPhone legnagyobb gyengesége a fülhallgató, felhasználók többsége szerint.

És aminek sokan örültek: visszatért Steve Jobs. Rettenetesen lefogyott, de él, ez mindenképpen jó neki is és a cégnek is. Egy 21 éves fiatalember máját kapta meg.

Az újdonságok már láthatók-olvashatók az Apple oldalain is (persze csak a nemzetközin, a magyar oldal szokás szerint még nem frissül).

Nálam semmi extrát, viszont a számmisztikusok szerint a mai egy igazán mágikusnak mondható nap, ugyanis 09. 09. 09., de ha valakinek ez nem volna elég, akkor ha összeadja őket, 27-et kap eredményül, 2+7 pedig szintén kilenc. Jókor néztem meg a »9-es körzetet«, mi?

A YouTube videófeltöltője, FOS:

Nemlátom, kattintok, meglátom!

Az mennyire a legalja amúgy, amikor a világ (egyik?) leghatalmasabb szoftvermágnás cége egy nagyobb műszaki üzletlánc dolgozóit arra kéri, hogy szidjanak egy nyílt forráskódú, ingyenesen letölthető operációs rendszert?

Ennyire rosszul megy a Microsoftnak, hogy ilyen kapukat kell megnyitni? Biztosan nem, ráadásul ugye linuxot nem az telepít a gépére, aki bemegy egy MediaMarktba, hogy ugyan adjatok már valami leptopot mert van a zsebemben háromszázezer.

Aki linuxot tesz a gépére, az élvezi azt, hogy mindent magának állít be; hogy az utolsó opcióig kódokban turkálva és saját szkripteket írva alakítja a maga szájízére a rendszert, így valószínűleg ért hozzá és nem szorul a varázslók valamint a háromkattintásos megoldások segítségére. A linux- és a Windows-használók zöme két teljesen különböző célközönség, akik között bizonyára lehet találni olyat, aki váltana, de hogy erre egy ilyen piaci manővert építeni – hát nem tudom.

Egy ekkora vállalat nem engedhetne meg magának ilyen lépést, még a csőd szélén sem. Csak saját magukat égették le, nem is kicsit.

Vicces, hogy mostanában az »Alkonyat« tinikislányos sikerein felbuzdulva mindenki vámpír-regényeket ír. Kapásból a metróban és egyéb helyeken nyolc-tíz vérszívással kapcsolatos kötetcímet tudnék felsorolni.

Alkonyat után belédkóstol – így hirdetik a True Blood című sorozat alapjául szolgáló könyvet, amit ugyan nem olvastam, de kisebb unszolásra (hehe) a sorozat első részét megnéztem.

Az első rész után olyan volt kicsit a véleményem, ami amilyen a »Moonlight« első része után: nem a szokásos vámpír-beállításról van szó, ami nagyon-nagyon sokat lendít a fílingen. Furcsa továbbá, hogy nem sok a vér, pedig a műfaj valahogy megkövetelné. Persze a vér még így is középpontban van, csak másként. A japánok ugyanis kifejlesztettek egy szintetikus vért, amit emberáldozat nélkül lehet előállítani, így a vámpírok felfedték kilétüket, és emberek nyaka helyett a TRUE BLOOD feliratú palackok nyakát szopogatják. A dolog mégsem ilyen egyszerű, mert a vérük például kábítószernek számít, amennyiben halandók fogyasztják.

Az első rész alapján mindenképpen kíváncsi vagyok a többire, ráadásul mindenki akit ismerek és nézi, dicséri a folytatást is.

Értékelés: 4 pont (Egyelőre, aztán a végén persze meglátjuk.)

Mindenek előtt, related bejegyzések, megjelenés szerint időrendi sorrendben:

• »Daráló a mefiblogon«
• »Faeces a mefiblogon«

A bejegyzés tehát hasonló témakörökben mozog, a gyengébb idegzetű, vagyis jobban mondva székelés nemes témáját kevésbé kedvelő olvasókat kérjük most lapozzanak tovább.

Ma megtörtént az, ami egy darálós vécével rendelkező ember életében gyakran megtörténik. Hiba a rendszerben. Persze nem arra kell gondolni, hogy az ember két szudoku kitöltése között áldozatául esik a késeknek vagy mondjuk behúzza egy belógó testrészét netalántál lefullad a daráló félúton, belekergetve az ember a kellemetlen szituációba, hogy a vízvezeték-szerelőnek meg kell mutatni a végterméket, ami elakadt a cuccban. Ezek súlyos problémák, ma csak egy átlagos, de nem túl gyakori daráló-jelenség ütötte fel fejét.

A daráló működési elve ugyanis a következő: a nagyon vékony (mosogatónak és egyéb lefolyónak szánt) csövek nem bírnák el a nagyobb termékeket. Ezért konyhamalacszerűen összezúzza, leturmixolja, darálja a medvemacit, ám mielőtt ezeket a lehúzás előtt elvégezné, a legfontosabb: LEZÁRJA a porcelán alsó-hátsó részét, nehogy véletlenül beékelődjön egy kelletlen darabocska valahová. Amikor a víz egy megfelelő nyomással hat az ajtóra (kb. a kagyló feléig kell legyen vízzel) akkor kinyitja, és elindítja a folyamat.

Ekkor szokott megesni a jelenség, amiről beszélni szeretnék. Kicsit megrázó. Szóval, egy könnyebb darab mackó megeshet, hogy nem esik bele a vákuum hatóerejébe, és szépen lazán visszaúszik a víz tetejére, majd mikor a vízszint normálisra süllyed, az ajtó lezárul, a darálás megszűnik, ott marad. Ekkor sokat kétségbeesve gyorsan megint lehúzzák (jobb esetben, mert van hogy nem veszik észre, újabb kellemetlen szituációkat generálva ezzel, ó jaj!), ám ez nem jó, mert ismét sok víz, könnyű kaki, víz teteje, víz le, kaki fel és végül csak a vizet pazaroltuk, pedig ugye kevés van belőle meg drága is. A helyes teendő az, hogy megvárjuk míg könnyed mozdulatokkal a porcelán aljáig süllyed az elveszett csomag, megállapodik, megvárjuk míg feltöltődik a tartály, és hirtelen rázúdítjuk az egész adag vizet. Ekkor ugyanis nekicsapódik az ajtónak, az hamarosan kinyílik és a vákuum rögtön, úgy értem azonnal magával ragadja. Eredmény: tiszta és foltmentes ragyogás. (Egy kis utóigazítás kefével persze szükséges lehet, de ez helyzetenként változó.)

E hosszú bevezető igazából valóban egy alkotói folyamat közben jött rám, és arra gondoltam, hogy mi lenne, ha egy operációs rendszer vezérelné a darálót. Bemutatom képekben:

Ilyen lenne ha iPhone lenne a darálóhoz kapcsolva:

Amennyiben unix alapon menne a dolog, ezt látnánk a kijelzőn:

És pesze az örök klasszikus, a kék képernyő:

A daráló üzemeltetése felelősségteljes feladat. (A szarról írni pedig tudni kell, na.)

Úristen. Nem merem azért leírni, hogy ez a legjobb akciófilm, amit valaha láttam, de az első ötben biztosan benne van. Ennyire feszült, izgalmas, eseménydús és színes akciófilmet régen láttam már. Ha az »MR-73« nem krimi lenne, azt mondanám hasonlít, de az volt a film, ami ekkora hatással volt rám utoljára. Lehet, hogy Párizs teszi. Utáljuk a franciákat, mert a utálni való kis csigazabálók és mert magyarok vagyunk, vagyis a vérünkbe van kódolva a francia-ellenesség, de a nyelvüket hallgatni mindig is szerettem, valamint Párizs ettől függetlenül az egyik legszebb európai város.

A sztori úgy indul, hogy az ex nagyontitkos-nagyonerős-nagyonspeciális kormányőr lányát elrabolják, neki pedig 96 órája van arra, hogy élve előkerítse. Többet a történetről nem mondok, legyen elég annyi, hogy nem viszik túlzásba a bonyolítást (talán ez az egyetlen igazi hátránya), ráadásul van egy-két hihetetlen hülyeség is, például az, hogy valaki ötszázezer dollárt akar fizetni egy lányért, holott akinek egy alkalomra van ennyi pénze, biztosan meg tudná oldani sokkal olcsóbban is.

Most lehetne írni, hogy mennyire jól fényképezett, mennyire jól zenélt és mennyire jól alakított, de fölösleges. Én annyit mondok csak, hogy míg végignéztem, szabályszerűen leizzadtam és még az üdítőmhöz sem nyúltam hozzá, annyira magával ragadott a tempó. Ahogyan azt egy jó akciófilmnek tennie kellene általában. Roppantmód finoman elkészített darab, mégha a végeredmény brutális és pörgős is. És amiért különösképpen tetszett, hogy sikerült a szokásos akciófilm-kliséket belecsempészni, de közben mégsem mondogatod hogy persze-persze, leugrasz arról a hídról és semmi bajod nincsen.

Ajánlott, nagy piros betűkkel.

Értékelés: 5 pont (Voltak benne kivetni valók, de egyszerűen nem lehet alápontozni.)

Gondolatmenetemből, mely akörül forgott, hogy vajon hová tűnt el másfél nap alatt egy teljes guriga vécépapír a fürdőszobából (először a macskára gyanakodtam, de ő általában csak letekeri, nem tünteti el, legalábbis eddig nem volt rá precedens) az a szavakkal nehezen leírható esemény rángatott vissza a valóságba, amit a nemzet csalogányáról elnevezett – általam annyira »nem kedvelt« – tömegközlekedési csomóponton, a négyes-hatos villamos megállójában láttam.

Egy általam negyvenes évei közepére saccolt úriember, aki üde barnaságát valószínűleg nem az idei balatoni nyaralásnak köszönheti, ám öltözéke különösen hiányos, akárcsak a strandolóké feküdt éppen az egyik pad alatt. Cipő egyáltalán nem volt rajta, de valójában nem is volt rá nagy szüksége, mert a lábfejét átkaroló tíztől negyvenig terjedő légyraj megoldotta a szigetelési problémákat, azokon a helyeken pedig, melyeken legyek nem, ott néhány izgő-mozgó kukacocska nyüzsgött. De hogy fokozzam a vizuális élvezeteket, mégsem ez a tulajdonsága volt az, ami finoman lehúzta fehér kesztyűjét (mindkét kezéről!), meghajolt, összefogta nőiesen, és egy akkora pofont kevert le nekem, hogy majdnem lefelejtem az aszfaltot, miközben azt mondom: a kurva anyád; hanem a szag. A húgy, a salakanyag és a több napos (hetes, hónapos, éves) mosdatlanság szagát egy tíztől egyig terjedő skálán, ahol a tíz a döglött állat szaga, amelyiknek teteme két és fél hete áll a tűző napon egy országút mellett, legyen mondjuk nyolcas, ekkor volt az úrnak nagyjából tizennégy egész kilenctizedes pontosságú illatfelhője. Arról nem is beszélve, hogy amiben feküdt, azt jobb helyeken lehúzzák.

Hihetetlen, mennyi szemét halmozódik ebben a városban, és ahelyett hogy a helyzet évről-évre kicsivel jobb lenne, csak egyre fokozódik.

Az tűnt fel egyébként, hogy a mostanában készült megállókban és várakozóhelyeken, továbbá a nemrégiben átadott és felújított parkokban, utcarészeken ésötöbö, akárcsak a »nyilvános vécék«, úgy a padok és ülőhelyek számát is szűkebbre húzták.

Mondok egy egyszerű példát: a négyes-hatos vilinger bármelyik megállója. Ötvenméteres pályaszakasz, összesen négy pad jobb esetben öt és fél. Holott elférne végig nagyjából húsz darab. Vagy például a határ úti metrómegálló. Száz méter legalább, és összesen van kb. húsz ülőhely. Holott elférne hatvan is.

Nem a lustaságról lenne ugye szó, de egyrészt a csövesek is hadd üljenek már le, meg ha épp várni kell valakire tíz-tizenöt percet, mért ácsorogjon az ember.

Arról nem is beszélve, hogy sok ülőhely, kisebb tumultus.

Az van, hogy hiába a nagy nevek, hiába a klassz sztori, hiába a gyönyörű képi világ valamint az eltalált zene, ha egyszerűen túl hosszú a film. Mert a Public Enemies egyébként egy kiváló darab lenne, ha éppen nem vesztené el az ember az érdeklődést a századik perc körül.

A mese egyébként több szálat is feldolgoz, ezidáig nagyon rendben van. Például hogy egy nyomozóhivatalból hogy lesz később a Szövetségi Nyomozóhivatal, az FBI. Vagy hogy John Dillinger, a hírhedt bankrabló hogy szökik meg a börtönből és hogy pakolja ki a nagy és biztonságos bankokat egy perc és negyven másodperc alatt. De például azt is, hogy hogyan szeret bele első pillantásra a háromdolláros ruhát viselő hölgyeménybe. Vagy például a híres-nevezetes Szindikátus. Ezek mind-mind nagyon jók egyébként, a baj tényleg ott van, hogy ez a film kemény két óra és húsz perc. És ezalatt nem az a probléma, mint a »Benjamin Button különös életével«, hogy bár még nézted volna négy órán át, de már kockásra ülted a fenekedet, hanem konkrétan minden viccet mellőzve, a századik perc környékén elkezdtem valami teljesen más dologról agyalni, annyira unalmas lett a film (pedig valójában azt a jelenetet szánták izgalmasnak).

Johnny Depp ide vagy oda, végeredményben sajnos unalmas lett. Ha belerakják 90, esetleg 100-110 percbe, akkor talán, de ezt a 140 percet egyszerűen nem bírja el a sztori. Azért sajnálom, jobbat vártam.

Értékelés: 3 pont

Zajlik a háború a két legnagyobb itthon fellelhető gyorsétterem-lánc, a McDonald's és a Burger King között. Ennyi előnye van a válságnak: muszáj mágnessel húzni a vevőket. A Burger King folyton kuponokat gyárt, a Mekiben nemrég levitték ismét négyszáz forintra a két sajtburgert, valamint bevezettek egy sajtburger, kis kóla, kis krumpli menüt ötszáz forintért, amire rögtön válaszolt a Burger King is, de ők legalább egy – szerintem – vicces víruskampányt is csináltak mögé, Ernővel:

Nemlátom, kattintok, meglátom!

Vicces amúgy, hogy tényleg komolyan gondolják, még a nyugta végén is ott van a Köszönd Ernőnek! felirat.

Őszintén szólva lehet mondani rosszat-jót az amerikai kultúráról, van viszont két (bizonyára ennél azért több), dolog, amit meg lehetne szokni itthon is.

A »True Blood-nézés« közben fogalmazódott bennem, hogy itthon nem igazán vannak olyan kricsmik, mint ott a sorozatban: ahol lehet enni (hamburgert, hagymakarikát vagy itthoni viszonylatban mondjuk kolbászt meg lángost), lehet biliárdozni, lehet fogyasztani alkoholt és el lehet menni a haverokkal egy estére-éjszakára, elérhető áron, úgy, hogy a csapos mosolyogva köszön és még talán meg is ismer. Pedig ezt lehetne szeretni.

Vagy például a minden filmben és sorozatban látható amerikai kis kávézók, ahol reggelitől a vacsoráig mindent lehet kapni és mindig egy kedves néni jön köténnyel, kávéskannával a kezében, hogy hozhatja-e az étlapot. És minden középiskolás, főiskolás, egyetemista és dolgozó oda jár enni, mert megéri.

Utóbbihoz hasonló hely egyébként a siófoki Diner M, amit sajnos utolsó este vettünk észre, pont étteremből hazafelé jövet, viszont egyszer mindenképpen el akarok menni. Nézzétek meg az étlapot, érdemes.

Ez a két dolog van – sok más mellett persze –, amit mindenképpen meg szeretnék nézni, ha egyszer eljutok az államokba.

Koltai Róbert új filmjét, a MAGIC BOYS-ot többek között Szegeden forgatják; a munkálatok augusztusban kezdődtek, egészen pontosan az idei Szegedi Ifjúsági Napok második napján, ahol a koncertek után Jameliával, Pindroch Csabával és Szabó Győzővel forgattak videoklipet a nagyszínpadon, mely a film zárójelenete is egyben. (Utóbbiak ketten egyébként csippendélfiúknak vannak öltözve.) Erről készült egy kis felvétel:

Nemlátom, kattintok, meglátom!

A forgatás egyébként Szeged belvárosában, Budapesten majd Londonban folytatódik.

Nos, ha az EA games annyira nem is jött bele a dolgokba, mint »szerettem volna«, mégis egy eléggé korrekt anyagot hoztak össze Shift néven a Need for Speed család legújabb gyermekeként.

Amit elsőre el lehet mondani: az éjszakai én-vagyok-a-kemény-gyorsulási-versenyes vonalról letértek (végre?) és most inkbáb az autóversenyek világába kalauzolják a mélyen tisztelt játékost. A koncepció egyértelmű: szimulátor. Bár a NFS játékok szerintem sosem a valósághű élményről voltak híresek, itt viszont mintha igyekeztek volna arra rámenni, hogy ha leül valaki játszani elé, akkor úgy érezze magát, mintha éppen tényleg egy autóban ülne és tényleg kettőtízzel száguldozna. Igen, nagy újdonságot mondtam, minden autós játéknak valahol ez lenne a célja és bár lehet hogy a fejlesztők erre törekednek, ez az információmorzsa hozzánk játékosokhoz nem mindig jut el.

A grafikát elég sok helyen leszólták, hogy köze sincs a bemutató videókban látottakhoz, de erről nem tudok objektíven fogalmazni, mert elég régi videókártyám van, ezzel szerintem tűrhető volt, bár én sosem a grafikát tartottam lényeges szempontnak egy játékban, hanem a játékélményt. Az meg úgy-ahogy megvan.

Nem írhatom le, hogy Na végre, az EA megcsinálta!, de azért szerencsére leszólni sem kell nagyon. Bőven nem rossz játék; persze nem lesz akkora NÉV mint mondjuk az Underground volt, de azért kellemes kikapcsolódást és egy kis hajszálnyi reményt nyújt, hogy talán titokban az EA valami ennél is brutálisabb darabon munkálkodik.

Értékelés: 4 pont

Van nekem egy olyan problémám, hogy elpattintott nyomorék fejemen a fülem sem lett tökéletes, így a szabvány fülhallgatók 90%-a egyszerűen kiesik belőle, vagy ha nem esik ki, nincs elég mélyen ahhoz, hogy megfelelően halljam az összes hangot. Többek között ez is járult hozzá ahhoz, hogy tömegközlekedés alkalmával nagyon ritkán hallgatok zenét, mert metrón például nem tudom beleilleszteni eléggé, hogy halljam.

És akkor jön a dilemma: milyen fülessel dugózzam be magam?

Zsírgyűjtő

Vannak ugye ezek a bedugós fülesek, amik halk cuppanással kizárják a külvilágot, és átadják az embernek a zene maximális élvezetét, hogy aztán kihúzáskor a legmélyebb barlangocskában található zsírréteget is eltávolítsák. A legmegfelelőbb megoldás ez volna, ám ezzel az a bajom, hogy túlságosan kizárja a külvilágot, anno majdnem elütöttek, mert nem hallottam, hogy jön mögöttem valami jármű.

Dídzséj Lajos

Tomi barátom csinálja jól: egy nagy DJ-szerű fejhallgatóval rohangál. Ebben az a jó, hogy megverhetnek miatta, de minimum hülyének nézik az embert (utóbbi persze nem releváns), ellenben táska nélkül rettenetesen kényelmetlen cipelni.

Oldszkúl

Marad még a régi, fejpántos kicsit nagyobb füles. Vagy például a fülre tekerhető, ami elég ocsmány, de biztosan nem esik ki. Valamint ezekből van ugye olyan, ami fejpántos, de a vége sima kis fülhallgató. Ezzel az egyetlen problémám, hogy még nem láttam igazán kényelmeset, ami ráadásul nem rózsaszínben tündökölne az egyébként sem mutogatni való fejszerkezetemen. Javaslatok jöhetnek. (Plasztikai műtét nem ér!)

Pamacs Panna

Aztán marad a mezei füles, amire szövet izét tesznek. Ebben az a jó, hogy megfelelő mérettel nagyjából szorosan megáll a hallójáratokban, de egy idő után ugye lelapul és oda a varázslat.

A mélyen tisztelt olvasóközönséget szeretném megkérdezni: ki milyen fülhallgatót használ, hol vásárolta, mennyi pénzmagvat illetve milyen ellenszolgáltatást nyújtott cserébe. Válaszukat előre is köszönjük!

Több dolog. Az egyik a gallery, amibe bárki berakhat maximum tizennyolc bárki által készített képet vagy videót, írhat hozzájuk egy kis megjegyzést, van kommentálási lehetőség illetőleg még egy explore oldal is, ahol a legnépszerűbb galériák vigyorognak vissza.

A másikat nem tudom egészen pontosan, hogy most vezették-e be, de eddig nem láttam és roppantul hiányoltam: ez az úgynevezett guest pass azaz vendégkártya. A lényege, hogy egy máskülönben privát fotót ideiglenesen vagy véglegesen bizonyos személyeknek láthatóvá lehet tenni egy e-mailben küldött kulccsal. Jóság.

A harmadik egy apróság, de elég zavaró: a favoritok számát jelző kis számlálót elmozdították. Eddig a fotó tulajdonságai (kamera, dátum, záridő stb.) alatt volt, most pedig sokkal feljebb, a címkék alatt. Logikátlan, ráadásul két napba találtam meg, elsőre nem is értettem, hogy írta az egyik képnél hogy 300+ favorit, a számláló meg sehol.

Valamint egy apró javaslat, ami nem lenne rossz: csoportok. Rendbe kéne már őket kapni, volt erről szó korábban is, nem csak itt, de legalább egy live search megoldással bővíthetnék a groupba való beküldés menüjét, mert többszáz csoportból kiválogatni valamit hihetetlen nehéz, pláne ha -----*****FLICKR GROUP*****------ és hasonló elnevezések vannak.

És ennyi.

Meg még annyi, hogy Firefoxot használóknak ezt ajánlom meleg szívvel.

Képzeljétek el, megint vicces dolgok történtek velem a napi tömegközlekedési szeánsz alkalmával.

A 47-es jelzésű, régebbi típusú villamoson zötyögtem előadásokról hazafelé. A velem szemben lévő két személyes, egymással szemben lévő üléspár egyikében egy nem túl feltűnő, nem is annyira szép, de mindezt az öltözködésével maximálisan kompenzáló hölgyemény olvasgatott. A Fővám térre érkeztünk, mikor felszállt egy borostás, fehér makkos cipőt, farmernadrágot és szürke Armani pulóvert viselő úr. Leült elé, várt néhány másodpercet, végigmérte, elmosolyodott, majd elővette nadrágjából nem túlzottan féltve őrzött kolbászát, melyet két tojással szolgált fel. Igen, egészen konkrétan kirakta a brokit.

A csaj először nem vette észre, majd utána olyan kifejezés jelent meg az arcán, melyet az undor, a megvetés, az elkeseredettség és a meglepődés elegye alkotott. Felállt, és rögtön átült egy másik helyre. A csávó elrakta a csomagot, majd kicsapta a farzsebéből a pénzét, és elkezdte számolgatni. Mikor befejezte, rákacsintott a csajra. Két megállóval később leszállt.

Vannak dolgok.

Itt az iskola, vége a nyárnak, így a vidám esti séták helyett maradnak a forró kakaóval és sorozatnézéssel eltöltött esték-éjszakák. Némelyik már elkezdődött, sok pedig csak most fog, egészen pontosan így áll a móka:

A Lost és a 24 persze kicsit későn fog kezdeni, előbbi ráadásul a hatodik, befejező évaddal, de hát ez van.

Voltunk moziünnepen, és két dolog fogalmazódott meg bennem. (Igazából már régóta, de ma robbant ki belőlem a Palace Cinemasszal kapcsolatban:

• fehér felirat a fehér háttéren: könyörgök, hát megnézi valaki ezeket a feliratokat? Végig megy a fehér inges csávó képe, és azon megy fehér színnel a felirat;
• levágott logó: két éve vagyok kikészülve, hogy egyszerűen a Palace Cinemas logó teteje félig le van vágva. Egy ekkora cég hogy engedhet meg magának ilyesmit? Furcsállom is, hogy Plastik Józsi még nem emlTette meg.

Arról nem is szólva, hogy a Oh, baby! angol szófordulat nemes egyszerűséggel Hoppicsek!-ként volt fordítva.

Vegyesek az érzelmeim és tényleg nehéz egyszerűen megítélni az új Potter-filmet. Nem lehet rá egyértelműen azt mondani, hogy rossz, mert a második rész óta ez volt talán a legjobb, amit készítettek, de eközben olyan súlyos hibákba estek bele, mint például a könyv nagyon fontos jeleneteinek kihagyása; az aránytalan fontos-jelentéktelen témák; a cím teljes figyelmen kívül hagyása (arra gondolok, hogy nem jött át az, ami a »könyv« olvasása közben nagyon is: a rejtély a herceg igazi kiléte felől); az olyan logikai hibák, hogy a képek egyszer mozognak, máskor nem; az, hogy az utolsó és egyben legfontosabb jelenet olyan jelentéktelenre sikeredett, mint hogy Harry kezet mos ebéd után és végül de nem utolsó sorban a személyesen számomra leginkább elszomorító: a főnix dalának kihagyása.

Nem akarok most külön szpojleres magyarázkodásokba kezdeni, de aki a könyvet olvasta, az bizonyára tudja, hogy J. K. Rowling ezek után forog a sírjában, pedig meg sem halt. Könyvet ennyire rosszul szerintem nem dolgoztak még fel, nem is értem mért nem Rowling írta a forgatókönyvet. Még ha nem is ért hozzá, akkor is jobban sikerült volna. Olyanok, akik nem olvasták a könyvet, talán még értékelhetik is ezt a filmet, mert minden másban (fényképezés, zene ésatöbbi) nagyon-nagyon rendben volt, látszott hogy odafigyeltek legalább ezekre. De hát van itt ugye pénz, csak a tehetség kevés.

Tisztában vagyok vele, hogy egy könyvet nem szóról-szóra kell filmként feldolgozni. Azzal is tisztában vagyok, hogy egy könyvadaptációja filmként mindig a rendező, a forgatókönyvíró és az operatőr saját elképzelése, véleménye és világa az adott könyvről. Azt is tudom, hogy nem lehet egy filmbe tökéletesen összesűríteni mindazt, amit Rowling több száz oldalon leírt, de azért 153 percben ennél csak jobban lehetett volna megcsinálni.

Rowling egy közel zseniális regényt írt. Ezzel fölösleges vitatkozni, mert ha nem is feltétlenül mint irodalmi művet nézzük, a Harry Potter már csak az üzleti modell miatt is egy zseniális alkotás. Fogta a létező összes mendemondát, hozzáadott egy kis latint és görögöt majd egy aprólékosan kidolgozott világot beleépített a mi hétköznapi világunkba. És akkor arról még nem is beszéltünk, hogy hány száz vagy ezer gyerek kezdett el ezek miatt a regények miatt olvasni. Ennél pedig mindenképpen jobbat érdemelne filmben, legalább olyat, amilyet az első két részben Chris Columbus készített.

A szinkronról már végképp nem mondok semmit.

Értékelés: 3 pont

Ebben a filmben viszont nagyon-nagyon kellemesen csalódtam. Nem tudom miért, de úgy álltam hozzá, hogy nagy nevek ide vagy oda, nem lesz jó, közben pedig mégis jó volt és többek között pontosan a nagy nevek miatt. Nem lesz a világ legjobb akciófilmje, sőt, valószínűleg sokak leszólják majd, mivel ez egy ízig-vérig amerikai akciófilm, mégis: egy próbát szerintem mindenképpen megér.

Érdekes, hogy a zenéje a film alatt hihetetlenül jól-eltalált volt, itthon meg belehallgattunk a CD-be és kb. élvezhetetlen a számok nagy része.

Az elsőre elég gáznak tűnő alaptörténetből (elrabolnak egy metrót, húú) végül kőkemény jelenetek lesznek, Travolta beszólásain fetrengeni lehet a röhögéstől, míg Washingtonén azt mondja az ember, hogy hm. Gandolfini nem kapott akkora szerepet, meg kicsit furcsa is volt maffiafőnök helyett polgármesterként látni, de ettől függetlenül teljesen hihető volt a karaktere. Ráadásul néhány sorozatból ismert arc is feltűnt. A fő-fő poén persze kb. húsz perc után sejthető volt, de azért a vége mégsem lett olyan általános. Mindemellett sikerült jól időzíteni, sikerült megtalálni a megfelelő akció-nemakció arányt, sikerült elérni hogy az ember izgulni és röhögni is tudott, majd végeredményben nagyjából mindenki elégedetten távozott a moziból.

Nem láttam az eredetit, nem olvastam a könyvet, lehet ezért is tetszik. Tény, hogy a sztoriban voltak eléggé meggondolatlan és logikátlan dolgok, de ennek ellenére élvezhető agykikapcsoló volt.

Plusz egy amcsi akciófilm? Oké, legyen, abban viszont kiemelkedően magas. Gondolkodom rajta, hogy a nagyjából harminc évvel ezelőtti darabot is megnézem, de a könyvet mindenesetre el szeretném olvasni.

Értékelés: 4 pont (Kellemes csalódás.)

Főhősünk, aki Mefi, nagyon ritkán szokta szidni a Budapest Transport Limited (Budapesti Közlekedési Zártkörűen Működő Részvénytársaság) szolgáltatásait, mert ismeri a rendszer gyenge pontjait, tudja, hogy sokszor egyáltalán nem az történik, ami látszik. Utoljára a tavalyi év nyarán »volt rá« példa, hogy mégis megtette, most ismét ez következik.

Szíve hölgyével, kékszemű macskájával és annak dobozával, ahová még a király is gyalog jár, főhősünk (aki még mindig a munkásbajszos fos GDF-es Mefi) a Vörösmarty utcában kísérelte meg egyébként is erős idegi állapotban az éppen megérkező járatra való felszállást, és éppen mikor betette (nem azt és nem oda) szóval a lábát a szerelvénybe, ekkor megszólalt minden előzetes figyelmeztetés nélkül a másodlagos indulásjelző (nem a robotbácsi, aki monoton hangján figyelmeztet, hogy MEGBASZ ha felszállsz, hanem a bzzzzzzz hang), majd mire felszállt, rögtön utána csukódott az ajtó. A szerelvény érkezése és a felszállás között fél percnél több nem telt el. Főhősünk (Mefi az) megpróbálta testével megakadályozni az ajtók bezáródását, még akkor is, ha ezt a tevékenységet mélyen elítéli és megveti azokat, akik élnek vele, de végül a régi ajtózáró szerkezet bizonyult erősebbnek, ugyanis főhősünk szeretne még a keresztapa pozíciónál is feljebb kerülni, ha értik, mire gondolunk e sorok írásakor. A földalatti elindult, egy szerelmet megszakítva a megállónyi távolsággal; a hölgy és a doboz ugyanis a megállóban maradtak, mint főhősünk és a macska a járművön.

Ha ez egy általános nap lett volna, főhősünk (Átlagos Mefi) továbbsétál mosolyogva és röhög egyet asszonykájával. Azonban, amint arra az előző bekezdésben utaltunk, főhősünk (Morcos Mefi) roppant ideges volt, ami nála elég ritka. Szóval az utasok és az ellenőrök azt látták, hogy egy munkásbajszos idegbeteg vágtat macskával a kezében a járművezető felé, bekopog az éppen induló vonat nem éppen idén barnult (nem releváns tényező!) vezetőjéhez, majd az ablak kinyitása után udvariasan úgy elküldi a kurva anyjába, hogy mindenki őt nézi.

Tudják, kedves olvasók, hogy mit mondott a vezető? Hogy a fekete doboz mindent rögzített és hogyha én nem állítom meg testemmel az ajtót, akkor kinyitotta volna.

Főhősünk (Elégedett Mefi) naponta átlagosan legalább ötször utazik az egyes földalatti vonalon. Tisztában van a szabályokkal, talán érdeklődése miatt kicsit jobban is, mint a hétköznapi utas. Tudja, hogy feszes a menetrend, jön a metró, megy a metró. Mégis, hogy egy éppen érkező szerelvény indulásjelez, amiről még utasok sem szálltak le és egy csomagokkal közlekedő párra rávágja az ajtót, majd még a vezetőnek áll feljebb – erre főhősünk megpödri pajszát, és elmorzsol egy kurvaanyádat. (Ebben a bejegyzésben már másodszorra; az évi átlag egy bejegyzésben tíz körül mozog, érezzük a tehert.)

Az ellenőr biztatta főhősünket: ők egész nap ezt nézik, van néhány vezető (mint például ez is), akik ebben lelik élvezetüket. Azon, hogy az ajtót mások orrára csapják. A Mélyen Tisztelt Vezető Úr akkor fog meglepődni, ha egy nagyonkopasz-nagyonizzadt-nagyonerős-nagyonnagy ember nagyonszőke-nagyonvékony-nagyonrövidszoknyás hölgyeményével jár így, ő ugyanis nem a szavakat választja majd a tényleg rendkívül kifinomult tájékoztatásra, hanem az ablaküvegen keresztül tépi ki a vezetőt és miután végignyalatta vele a felsővezetőt, finish him felkiáltással négyszer-ötször a fejére csukja az ajtót.

Tanulság: ne legyünk köcsögök, mert nem tudhatjuk, mikor fogunk ki valakit éppen rossz passzban. Még egyszer: főhősünk (Mostanra Lenyugodott Mefi) általában inkább a személyzetnek ad igazat, mint az utasnak, mégis, az ilyen kirívó eseteknél muszáj hogy felszólaljon. Az utasok többsége viszont nem így van ezzel, és előbb szólal meg vagy emel kezet.

VÉGE.

Bár a »Critical Massről« egyébként jó véleményem van, az ideiről csak annyit tudok nyilatkozni, hogy F0S.

Komolyan: hétköznap este félig lezárt Andrássy út, káosz, káromkodás, villogás, szirénázás. Voltam már néhány kritikus tömegen (nem sokon, ez biztos), de ilyen rossz élményem még nem volt az egészről.

Nem tudom, hogy biciklis szemmel milyen volt a rendezvény, de én mint kívülálló még sosem éreztem ekkora feszültséget az autósok, a gyalogosok és a kerékpárosok között, sosem hallottam ennyi káromkodást és szirénavijjogást.

Lehet oltani.

Már sokszor megfogalmazódott bennem a kérdés egyébként: nem gáz egyedül beülni valahová?

Én sosem szerettem egyedül beülni enni, inni vagy akármi más helyre (talán egy kávézóba igen, olvasni), mert valahogy az ilyen mindig jobb társaságban.

Sokszor nézem például gyorséttermekben, hogy a vevők többsége legalább másodmagával megy, de sokszor öt-hat fős társaságokról van szó, és amikor valaki beül egyedül, olyan bánatos-magányos farkasnak tűnik, pedig közel sem biztos, hogy az.

Vagy például egy kricsmi. Nem az a fajta, ahol az ember ismer minden vendéget és azért megy le egyedül, mert úgyis talál valakit, hanem az ilyen javarészt jön-megy stílusú kocsmák, ahol mint a filmekben, az emberek ülnek egyedül és kortyolgatják az italt.

Ti hogy vagytok ezzel: beültök valahová egyedül vagy csak ha nagyon muszáj?

A »tegnapi Critical Mass« gondolatait kicsit jobban összeszedve, nem hirtelenségből írnám most az alábbi sorokat.

Szóval biztos mindenki hallotta: uniós és hazai forrásokból 1,3 milliárd forintért építenek Budapesten bérbringa-rendszert. A lényeg az, hogy előzetes regisztráció után bárki kölcsönbe vehet egy ilyen biciklit a 73 gyűjtőállomás egyikéről, használja, majd a végén visszateszi. A rendszer jó, több más országban is kiválóan működik, viszont.

A probléma ott van, hogy hiába építenek ki itt egy ilyen rendszert, nem kevés pénzből, ha rengeteg más lehetőség egyáltalán nem adott annak tökéletes működéséhez. Kulturális és környezeti szempontból egyaránt nem. Egyrészt ez valószínűleg több kerékpárost eredményezne az utakon, vagyis több kerékpárútra lenne szükség, valamint az autósok gondolkodásmódjának megváltoztatásán. Persze Németországban, Franciaországban meg Olaszországban is utálják a kerékpárosokat, csak a különbség annyi, hogy nem ütik el, majd hagyják ott a francba, vagy legalábbis nem annyi alkalommal, mint itthon.

Aztán ott van a másik dolog: tömegközlekedés. Először a budapesti tömegközlekedést kellene olyan szintre hozni, hogy megérje bérletet venni, és az utazások nagy részét BMW-vel: buszon, metrón, villamoson és vonaton lebonyolítani. A pesti tömegközlekedés gáz, ez teljesen ismert mindenkinek. És a megoldást én nem abban látom, hogy kiépítünk egy új rendszert, ami majd valószínűleg ugyanúgy nem fog jól működni. A megoldás szeirntem az lenne, ha a már meglévő dolgokat kapnák rendbe, az előbb felsorolt dolgokat, amik után lehetne azt mondani, hogy emberek, Budapest megérett a kerékpáros közlekedésre. Ez viszont nem most, 2009-ben történik.

Elkezdődött az idei fő-fő »sorozatszezon«, én meg bepróbáltam néhány újat (most kényelmesen van rá lehetőség, mert tavalyról kiesett-befejeződött-megszűnt ugye nem egy sorozat).

A Community egy szitkom; olyan suliban játszódik, amit mindenki lenéz, semmibe vesz és így tovább (ismerős szitu, kissé). Van több érdekesnek tűnő karakter, persze a pálmát az ügyvéd srác viszi, akinek hamis vizsgái vannak, így újra iskolába kell járnia, de persze inkább csajozik, valamint megpróbálja beszerezni a vizsgák megoldását mint hogy tanuljon. Erről szól nagyjából az első rész, így verődik össze a néhány fős banda, köztük Chevy Chase-zel, aki valami beképzelt fontosembert játszik, aki szintén tanul.

Nem volt a legjobb szitkom, amit valaha láttam, mégis meg fogom nézni a második részt, mert bár látszanak a hibái, látszik az is, hogy van benne lehetőség. Nem tudom megéli-e a második évadot, meglássuk.

Értékelés: 4 pont

Azon gondolkodom tegnap éjszaka óta, hogy miképpen lehetne megfelelően implementálni egy órarend-tervezőt. Ne egy ilyen beírod aztán fogd-és-vidd alapú dologra gondoljunk, hanem inkább az ASc órarendhez hasonló rendszerre, amiben megadjuk a létező összes adatot (osztályok, tanárok, diákok, termek, tantárgyak, szükséges óraszámok), a júzer kattint és ott van az orra előtt az órarend.

Elsődlegesen csak és kizárólag az órarend gyors megtervezése a cél, később lehet gondolkodni olyan dolgokon, hogy ne legyen hat ugyanolyan óra egymás mögött és így tovább.

Szigorúan csak az érdekelne, hogy vajon milyen struktúrában érdemes gondolkodni ha mondjuk adatbázisban történne a tárolás. Két dolgot kell figyelembe venni: kellenek-e pontos dátumok vagy csak a hétfő-kedd-...-péntek. Előbbi esetben ugyanis kicsit bonyolultabb a helyzet, utóbbiban viszont valószínűleg fél vagy egy évre terveznek órarendet, akkor meg nagyjából egyszerűbb. Amennyiben a dátumok is lényegesek, egy táblában tárolnám csak a dátumokat és az akkor szükséges óraszámokat, míg egy másikban azt, hogy melyik tantárgy melyik blokkban található.

Van már egy konkrét elképzelésem a dologra, de még gondolkodom rajta, mert nem akarom a felénél újrakezdeni az egészet.

Az itthon is hamarosan futó sorozat, az idei újak közül nekem az egyik kedvencem, a Hung magyar címén Neki áll a zászló.

A főszerepben egy középkorú, jó megjelenésű úriember, aki korábban tündöklő sporttehetség volt, majd egy baleset során elvesztette az ösztöndíját, így jelenleg edző egy középiskolában. A felesége már elhagyta őt egy bőrgyógyászért, de legalább fia és lánya vele marad. Kevés a pénze, szó szerint ég a lába alatt a talaj – egyszóval minden összejön neki. Miután beül egy agytágítóra, ami arról szól, hogy fedezzük fel a bennünk rejlő képességeket és ezt felhasználva legyünk gazdagok és sikeresek, rájön, hogy neki egy dologhoz van igazán tehetsége: a szexhez, szóval felcsap hímringyónak.

Nem igazán tudom, hogy vicces akar-e lenni a sorozat vagy inkább komoly; talán mindkettő. Eddig három részt láttam, azok kellőképpen viccesek voltak. Egyelőre tetszik, újfent csak annyit lehet mondani, hogy meglátjuk mi sül ki belőle.

Értékelés: 4 pont

Az idei sorozatok közül a másik nagy kedvenc, a Bored to Death, ami szintén az HBO-nak köszönhetően juthat el szerény háztartásunkba.

Van a képen az enyhén emó-beütéssel rendelkező fekete hajú srác, akinek a valódi becsületes evilági neve Jason Schwartzman. Namost őt az első részben otthagyja a barátnője, mert hát fogalmazzunk úgy hogy szereti a fehérbort és kicsit kertész-beállítottságú is, ha dohányzásról van szó. Írt egy könyvet korábban, a másodikkal viszont gondjai vannak, de mikor egyedül marad, elhatározza hogy ő magánnyomozó lesz: felrak egy hirdetést a netre, hogy bár a végzettsége nem ez, jutányos órabérért lenne ál-Poirot. Meg aztán ott van még Zach Galifianakis, akit imádok mint színészt.

Ami igazán megtetszett az egészben, hogy bár nem sokszor lehet röhögni rajta, mégis az egésznek van egy kis varázsa, amitől vigyorral az arcán nézi végig az ember.

Értékelés: 4 pont

Az volt, hogy éppen léptem volna ki a kapun, miután kidobtam a szemetet, és hallottam hogy valaki pont jönne befelé. Én meg ugye jóarc vagyok hivatalosan, ezért kitártam lelkem a ház kapuját, ne szenvedjen már a kulccsal. Bejött három hatéves forma kisgyerek, az egyiknél valami zsebzokni-jellegű kutya-féle, ilyen bodri, vagy nem tudom, és nemes egyszerűséggel nekem ugrott. Az ingem alsó részét kapta el, és húzta lefelé, az volt a szerencse, hogy a kislány pont jókor húzta el, mert ha egy másodperccel később reagál, akkor kérdésessé válik a kis mefik sorsa.

Felvetődik azért néhány kérdés.

• Ha a drágalátos anyuka-apuka-gondozó-nevelő (a megfelelőt aláhúzással jelöljük) tisztában van vele, hogy ebük egy nyomorult kis korcs, aki az első szembejövő embernek nem ugrik, akkor miért hagyják, hogy három kisgyerek sétáltassa?
• De ha már hagyják, mért nem tesznek-tetetnek az állatra szájkosarat?
• Mért abban a házban élnek ilyen lények, ahol én is?
• Miért lélegeznek?

Egyéb kérdésem nem volna, bár mintegy mellékesen üdvözlöm az ő nemes-becses édesanyjukat.

Az, hogy az egyik legkedvencebb édességemet, a »Snehulkyt« forgalmazó Figaro cég termékeit már itthon is nagyobb tömegek számára teszik elérhetővé, igazán remek dolog, hiszen a legkisebb közértben is hozzáférkőzhetek mentolos nyalánkságomhoz. Ellenben a dolog azért rossz, mert ugyan van valamilyen SMS-nyereményjáték a csomagoláson, de cserébe fele akkora lett a cukorka és ráadásul ilyen mongoloid formája van és még az ember szájpadlását is megsebzi (bár ez azért lehet, mert három perc alatt fogyasztok el egy zacskót).

Szomorú dolog ez.

Kedvenc képfeltöltő szolgáltatásunkban, a flickrben van egy úgynevezett Explore funkció.

Arról van szó, hogy egy szupertitkos eljárással kiválasztanak minden nap ötszáz darab képet, az ötszáz legeslegérdekesebbet. A dolog lényege, hogy az Explore oldalán, valamint a flickr főoldalon is megjelennek véletlenszerűen ezek a képek, így egyrészt új rajongókra lehet szert tenni, több helyre eljut a fotónk, másrészt pedig ha több ezer (töb tízezer?) képből kiválasztanak egyet ami a miénk, arra már mondhatjuk hogy elismerés. Tényleg nem tudni hogyan csinálják; egyrészt egy szigorúan algoritmus mind üzletileg, mind fejlesztés tekintetében, másrészt ugye ha tudnák, kijátszható lenne és az egésznek nem lenne értelme.

Az ötszáz képet általában a fejlesztők (vagy egy erre szakosodott gárda) is átnézi, és a tévesen beválogatottak (értsd: azok a képek, amelyek az eljárás szerint érdekesek, de valójában nagyon feltűnően rossz minőségűek, minden szempontból) törlésre kerülnek az explored képek közül. Viszont van néhány tulajdonság, ami szinte az összes ilyen képnél megfigyelhető:

• helyi idő szerint délelőtti feltöltés: a legtöbb kép nem késő este, éjfél előtt, hanem napközben, lehetőleg délutánig bezárólag kerül feltöltésre;
• kevés group: egy kép maximum öt-hat csoportba legyen beküldve, a túl sok csoportba való beküldést valami miatt nem szeretik (persze utólag az explore valószínűleg csoportokba való meghívással jár, talán emiatt is);
• sok, jól beállított címke: ha egy kép jól van felcímkézve, azt mindenki szereti, már csak azért is, mert a flickrnek elég komoly statisztikája van, ami többek között a címkékre is építkezik;
• érdekes kép: ez a legfontosabb és legérdekesebb rész, ugyanis honnan tudná egy algoritmus mitől érdekes? Tudja. Egyrészt a rövid idő alatt elért nagy forgalom (sok favorit, sok komment és ugye itt jön a képbe a kevés group), másrészt fene tudja, honnan tudja. Ha pedig téved, akkor jönnek képbe a moderátorok. Fontos még, hogy nem elég az, hogy egy kép technikailag tökéletes legyen és még talán szép is, valami egyedit, érdekeset, újat kell ábrázolnia. Nagyjából. Persze sok explored képre ez nem igaz, tény.

Nagyjából nekem ezeket sikerült leszűrnöm. Hogy van-e explored képed, azt a Scout nevű oldal segítségével tudod ellenőrizni. Egyébként néhányat az én képeim közül is felfedeztek, éppen tegnap az alábbit, ami a spottr-ön a a 35. hét képe lett (igen, most fényezem magamat mert nem elég zsíros az arcom):

Egyebet nem.

Volt anno egy Szabadság híd felújítási projekt. Ígérgették, hogy majd így meg úgy készen lesz az időben, hiszen nagyon fontos, hogy készen legyen, mert hát a belvárosi közlekedés egyik lényeges alkotóeleme és a többi maszlag. Aztán egyszercsak szépen csendben jelezték, hogy az egész csúszni fog, nem is keveset. Ezt többször megismételték, végül a villamosközlekedésnek átadták, de az autósoknak csak sokkal később. Az egész biznisz legjobb tudomásom szerint azért csúszott, mert gond volt a díszkivilágítás beüzemelésével. Megint más kérdés, hogy mért nem lehet átadni ettől függetlenül egy hidat. (Tegyük hozzá, a díszkivilágítás pedig katasztrofális lett, hiába a kiváló technika.)

Aztán most azt mondták az okosok: fel kell újítani ezt a Margit (aki nem normális, hanem híd, automatikus tárgyesettel), mert hát olyan öreg szegény, és úgyis van 21 milliárd forint aminek nincs éppen helye, pláne ha abból hatot áll a' zunió. Mivel a Margit híd már egy fokkal komolyabb közlekedési eleme Budapestnek, így gondolná az átlagember, hogy tényleg időben el fog készülni.

Persze tévesen, most ugyanis bejelentették, hogy a mélyen tisztelt főmérnök úr az egész mindenséget újraszámolja, mert a munkálatok közben azt fedezték fel, hogy a híd sokkal rosszabb állapotban van mint gondolták.

Mélyen tisztelt főmérnök úr, what? Meglepő hogy hány éves a híd vagy az a meglepő hogy milyen terhelése van? Vagy nem látta a szabad szemével hogy az egészet már kívülről eszi a rozsda meg a húgy?

Látom én előre, hogy ez az egész is heteket-hónapokat fog késni, az egész várost ismételten megbénítva.

Egy nálam okosabb ember mondta nemrég, hogy ebben az országban semmi nem készül el időben. Vannak nagyon okos menedzserek akik mindent tudnak és többméternyi leporellóval rohangálnak, közben meg az egész munka úszik az árral. Nevetséges.

Na, ez volt az első olyan idei sorozat, ami hát vasztakhulva érzéseket hozott magával.

Az a sztori, hogy bemutatnak néhány szereplőt az első percekben, aztán azt, hogy hirtelen mindeni elájul pontosan kettő percre és tizenhét darab másodpercre. Mint később kiderül, a dolog teljesen globális, mindenki elájul és többség saját magát látja a jövőben kivéve néhányukat, akik viszont semmit.

Gyakorlatilag a »Lost« és a »Fringe« keveréke: rejtély, szkájenszfiksön, efbíáj-kezeket-fel és hasonlók. Teljesen amerikai, igen, mégis megvan benne a pesön. A pilot alapján egyértelműen nézős.

Értékelés: 5 pont

A Wave-ről van szó persze, a Google legújabb csúcsszuper bizgeréjéről, ami egyelőre ugye zárt, de a mai naptól folyamatosan küldik a meghívót a szerencsésebbeknek. Én első körben nem voltam persze benne, de amint lesz valami, kipróbálom, mert kb. két hónapja várok rá epedezve.

Ez a csetlog pedig véleményem szerint multaságos:

Zsuki:
http://www.epicos.com/epicos/e[…]
ilyet fogok holnap kiprobizni
Mefi:
most villoghatnék hogy én meg a suli hatvanmillás
szerverparkját, de gondolom nem értékelnéd annyira  :D
Zsuki:
kitérdekel a hatvanmillás fegyverpark  :D
ez egy magyar fejlesztesu rombolopuska!!!!  :D
Mefi:
SZERVERpark baszki  :D
Zsuki:
bocsi
freud bácsi beköszönt  :D

Tudjuk-tudjuk.