mefiblog - főoldal

Jó érzés az, amikor az ügyfél ugyan nem mondja ki, de látod a szemében, hogy viccen kívül örül a választásnak. Örül annak, hogy olyan embereket választott, akik nem verik át, akik inkább kigyalogolnak hozzá a világvégére, akiket este tízkor is felhívhat és akiknek fontos az, hogy elégedetten, boldogan tudják használni, amit megrendeltek. Inkább dolgoznék kicsit kevesebbért ilyen környezetben, az »Insolis keretein belül«, mint valami multinál, ahol mondjuk a kávé ingyen van viszont a megrendelő nem mondja nekem mosolyogva, hogy bár életében nem látott még adminisztrációs felületet, és két hete azt sem tudta mi az a Firefox, de fél óra alatt átlátott mindent és annyira örült neki.

Ezek vannak. Jelen pillanatban szeretem a munkámat, ami egy nagyon fontos dolog.

Gigi mutatta az alábbi képet, amivel valószínűleg már mindenki találkozott egyébként:

Ha tehetném, kérnék egy időgépet, majd visszamennék oda, abba az időbe, mikor ez a kép készült és éldegélnék ott néhány évet. Lehet csalódás lenne, de én inkább mosolyogva és azzal a gondolattal fekszem le ma este, hogy egy vidám és mesebeli hely lehetett az Oktogon és környéke ebben az időben, a szikrázó napsütésben esernyővel sétáló hölgyekkel és a majdnem üres Andrássy úttal. És például megnézném a házat, ahol most lakom. És kirázna a hideg.

Szinte hallom is ahogyan valamilyen mókás régi zene duruzsol, én meg ott sétálok egy korabeli ruhában (zsebemben telefonnal).

Amit ezzel mondani akartam, hogy csodálatos dolgok vannak a világban, mi meg észre sem vesszük azokat.

Ha valaki megkérdezné tőlem, hogy melyik a legjobb magyar film, azt mondanám, hogy ezt nem az én felelősségem eldöntei. Ellenben ha valaki megkérdezné tőlem, hogy melyik a kedvenc magyar filmem, biztosan a Kalózokat válaszolnám.

1999-ben pontosan tizenegy éves voltam, a nővérem akkor rengeteget utazott, de mivel mi mint testvérek mindig jóban voltunk, szinte majdnem minden héten volt egy nap, amikor találkoztunk. Ilyenkor csavarogtunk, moziba mentünk, sült gesztenyét ettünk és hasonló dolgok. Akkor persze egy évtizeddel a hátam mögött ez valami hatalmas dolognak tűnt (kicsit még most is annak tűnik), és nem tudok nem kellemes emlékként visszagondolni azokra a napokra.

Ekkor néztük meg a Kalózok című filmet is, melyben szerepel pár azóta is sokat látható színész (például Ónodi Eszter) de többségükkel én filmben nem annyira találkoztam, inkább szinkronhangként. Ez egyébként egy rendkívül fontos dolog, később kitérek még rá.

Ami még tényleg nagyban hozzájárul az élményhez, az Geszti Péter és Dés László gondozásában a zene, de egyébként a történet is részben az ő ötletük volt. Talán páran emlékeznek még a Jazz+Az nevű bandára, melynek népszerűbb számait (Csepp a tengerben, Ma jól vagyok, Megint hétfő) ma is játsza a rádió. Egyetlen albumuk volt, Kalózok címmel, rajta tíz nagyszerű dallal, aztán szépen feloszlottak, pontosan a csúcson abbahagyva. Valahol anno olvastam hogy milyen linknek tartotta valmai cikkíro Gesztit, mondván hogy egyik bandát követte a másik, de szerintem pontosan ő csinálta jól, mert látta mikor kell azt mondani hogy elég.

A sztori fiatalokról szól, főként két srácról, Pípíről és Maxról, akiknek mindenük a rádiózás. Már egészen általános iskolás koruk óta, mikor az iskolarádióba törnek be, egészen huszonéves korukig, mikor egy szakad furgonból sugározzák a hihetetlenül népszerű adást. Persze nem kalózkodnának, ha megkapnák a frekvencia-engedélyt. Később elmennek egy rádiócsatorna műsorvezetői meghallgatására, ahol Pípít választják ki. Mindeközben megjelenik Márta, a fuvolás szomszédlány és rögtön elcsavarja a két srác fejét. Ezek persze a barátságuk és a rádió megromlásának kezdete is lehet akár.

Budapest, fiatalság, szerelem, zene. Ezekről szól a Kalózok című, szerintem egyik legjobb magyar film. Bátran ajánlom mindenkinek, ismétlem, gyerekkorom egyik meghatározó élménye.

Most szólt közben suexID, hogy nem is egy, hanem kettő lemeze van a Jazz+Az-nak. Furcsa, pedig az Egynek jó című albumról még ismerek is két számot.

Még múltkor Ingridnél láttam azt a trükköt, hogy egy evőkanál liszt 2 dkg. Ez annyira megtetszett, hogy alapos kutatómunka után az alábbi táblázatot tudtam felállítani:

Sütéskor hasznos lehet, ha nincsen mérleg, illetve akkor is, ha nem akarjuk a mérleget is elmosogatni.

Azt mondják, amit a Google nem talál, az nem is létezik. Nos, a címben keresett szó nulla találatot hoz, úgyhogy növeljük a statisztikát.

Sokan nem érthetik, akik viszont igen, azok most potyogtatják a könnyeiket remélhetőleg.

A lényeg, hogy volt tegnaptól egészen mai napig átnyúlóan egy főként spottr találkozó, ami a Londonból rövid időre hazaérkező sztárfotós, TcT tisztelete köré szerveződött, és ahol ábécérendben velem egyetemben az alábbi személyek voltak bizonyos időpontban fellelhetők:

• csikszem
• erklaudia
• Gergő
• Kassai Balázs
• mazsola
• _nec
• TcT
• tms
• Vincze Ágnes
• zsutti

Remélem senkit nem hagytam ki, ha mégis, elnézést, igyekszem majd pótolni.

Az eseményről jó kockákhoz híven twitteren, Plurkön, ustreamen és hasonló szolgáltatásokon időnként élő közvetítés is történt.

Rég röhögtem ennyit, gyakrabban kellene ilyen találkozó, köszönöm mindenkinek ezt a laza estét, és bár holnap meghalok majd előadáson, valószínűleg hangosan fogok röhögni, ha a párizsi szó az eszembe jut. Vagy bármelyik másik.

Egyébként reggel gondoltam kiírok valamit, hátha nem lesz rá este időm, de aztán a végén elmaradt. Viszont még alig vagyunk éjfél után, szóval. De mindegy, igyekszem tartani a minimum-napi-egy fogadalmat azért.

Illetve macskát, de a kettő valójában ugyanaz.

Történt a dolog, hogy »Kázmér« mostanában rákapott a fotel karmolászására. Néha az előző lakásban is csinálta, persze elfenekeltem, de ott igazából nem volt probléma, mert olyan jellegű volt a fotel (ilyen kommunizmus maradványa, drótkefe szerű anyag), amin meg sem látszott. Tényleg. Azonban mikor elköltöztünk vettem egy jóárasított bőr ülőgarnitúrát, amit ő sikeresen szétkarmolászott egy részen.

Ilyenkor persze bekeményít az ember egy idő után, elveri finoman a jószágot, ejnye-bejnye, aztán jön a nehezebb rész, hogy ne szóljunk hozzá, ne simogassuk, ne foglalkozzunk vele.

Akárcsak a gyereknél, a macskánál is roppant fontos, hogy ha rossz volt, akkor valahogy éreztessük vele a dolgot. Ha rögtön utána utyuliciculi lenne, akkor tíz perc múlva megint a fotelon lógna. Az okozat már más kérdés. Lehet azt mondani, hogy nálunk kevésbé értelmes lényeg, elfelejtik hogy mit lehet és mit nem, de három-négy balhé után megjegyzik. Lehet arra is gondolni, hogy bosszúból csinálják és persze az is lehet, hogy szimplán egyszerűbb nekik ez, mint átmenni a másik szobába a kaparófához.

Most egy óráig hozzá se szóltam, a nyávogására nem reagáltam, aztán végül idejött, felugrott az ölembe, és a ne-haragudj-rám nézésével elkezdett dorombolni.

Hogy kevésbé lennének értelmesek? Kétlem. Lehet, hogy beszélni nem tud, sőt, programozni sem annyira, viszont ugyanúgy tudja ha rossz, ugyanúgy tudja ha nekem valami nem jó, ugyanúgy vannak jó és rossz napjai.

Pontosan olyan mint egy kisgyerek.

De azt hiszem írtam már ezt régebben.

Úgy néz ki, megyek idén kicsit több mint egy hétre Finnországba, azon belül is annak fővárosába, ahol nem lesz meleg feltételezhetően, ellenben Finlandia vodka több ízben és mennyiségben valamint informatikai konferencia és az ehhez tartozó előadások már annál inkább. Izgatott vagyok, sosem voltam még Finnországban, és mindenképpen örülök a lehetőségnek, mert ez tipikusan az, amire az ember anyja azt mondja, hogy drága fiam, hülye vagy ha kihagyod, ilyen lehetőség nem lesz megint.

Kicsit gondolkodom a féléves krétai ösztöndíjas tanuláson is, de azért annak már több vonatkozása lenne, jelen pillanatban nem tudnám azt mondani, hogy négy hónapra eltűnök az országból, pedig szintén egy jó lehetőség lenne. Nekem viszont macskám van.

Az mondjuk ma meglepett, hogy kvázi megdicsérték az angolomat, ami szerintem maga a katasztrófa, figyelembe véve hogy kiscsoportos korom óta tanulok angolul és ha nem kúrom el a négy évet középiskolában, akkor mostanra angol nyelven kellene művészettörténeti esszéket írnom, kétszáz oldal terjedelemben. De az mondjuk tény, hogy nem nagyon vagyok zavarban, ha angolul kell beszélni. Meg gagyogtam én már olaszul is odakint, meg is értették, akkor meg jók vagyunk.

Nem menő.

Arra gondolok, hogy a telefonok többsége tud olyat, hogy az ember belemondja a mikrofonba, mondjuk azt a szót, hogy Józsi, és akkor ha sikerül azonosítani Józsit a telefonkönyvből és elérhető is, akkor pillanatokon belül beleszól a telefonba ő, hogy no.

Még anno használtam egy ideig ezt az egyébként bár sokszor nem működő, de kiváló szolgáltatást, és azt vettem észre, hogy buszon-mentrón-villamoson egyszerűen hülyének nézik az embert miközben beszél.

Az már talán kezd kimenni a divatból, hogy a fülessel telefonálókra valami magában beszélő csodabogárként néznek, de a voice control elfogadására úgymond még sokat kell várni.

Ezek máskülönben teljesen jelentéktelen problémák, csak pontosan ezekből az apróságokból látszik az, hogy itthon az emberek többsége sajnos maradi, fixen él abban, amit lát, minden új és minden más pedig a rossz, amit tűzzel-vassal kell ütni és vágni is.

Hasonló példa mikor valaki lenézi az internetezőket. Ez is egyre ritkább azért, de meglepően sokan képzelik mai napig azt, hogy az internet az valami keretek közé zárt, korlátolt, nördöknek való játékszer, holott az emberiség talán egyik leghasznosabb találmánya, hihetetlen mód sok mindent köszönhetünk az internetnek és úgy általában a hálózatokkal kapcsolatos dolgoknak, még ha nem is sejtjük.

Még régebben láttam egy kiírást valahol, már nem emlékszem pontosan hol, miszerint az, hogy felkapcsoljuk a villanyt, és fény van a szobában, bár természetes és mindennapi dolog, de hihetetlenül nagyra becsülendő volna, hiszen nekünk embereknek többek között a technológia az egyik legnagyobb értékünk.

Figyeldoda:

Ja volna nekem itt egy mondani valom, de nem ezzel a témával kapcsolatba, hanem a Showder klubbal kapcsolatba. Úgyan is itten van egy Showder klubbos oldal lehet komentálni, és ami igaz nekem meg egy párnak egyáltalán nem tetszik az a hülye müsor. Ki ért velem egyet? Olvasátok majd el azt az oldalt. Várom a további hozzászólásokat.

És nem egyedi a dolog, vagy tíz ilyen kommentet töröltem ki:

Mostanában megfigyelhető, hogy egyre több olyan film kerül elénk, melynek a célközönségét a gyerekek képezik, aztán ahogy nézzük a filmet azt vesszük észre, hogy persze a gyerekek is élvezik, de mi idősebbek komolyan elgondolkodunk. A Where the Wild Things Are is pontosan ilyen.

Dave Eggers azonos című könyvéből jött a film maga, melyhez kötőik egy-két néva regényt nem olvastam, ezt azért fontos megjegyezni, bár tervezem, ami sejteti hogy nem volt ez olyan rossz.

Max, a főszereplő kissrác teljesen átlagos, annál talán egy picit izgágább srác; apa nem tudni merre, anyu késő este ér haza és akkor se nagyon van ideje és energiája rá figyelni, továbbá sokat elmond róla, hogy nem zavarja az, hogy a lányát (aki Max nővére) négyen akarják meg. És akkor ehhez jön a kissé hiperaktív Max, aki egyik este miután összeveszik anyjával elfut otthonról, és egy csónakkal valami varázslatos szigetre érkezik, ahol tucatnyi leírhatatlanul aranyos állat várja, akik persze tudnak beszélni is.

Annyira kedves ez a film, hogy az szavakkal leírhatatlan. Kiválóan bemutatja hogy mit érez a kisfiú, egy az övénél sokkal hatalmasabb problémára átvezetve, van benne dráma és nevetés, abban pedig mindenki biztos lehet, hogy a kisgyerekek egyszerűen imádni fogják, a szülők pedig talán elgondolkodnak kicsit.

Nagyszerű élmény volt, beszerzem a könyvet is minden bizonnyal.

Amúgy nem tudom, csak én nem láttam moziban? Ki volt plakátolva mindenhol, most meg már szinkronosan lehet megvenni a DVD-t meg a BlueRay-t.

Értékelés: 5 pont

Az jutott még az eszembe, hogy vannak emberek, akik a kommenteket egyfajta e-mail-üzenetnek tekintik. Köszönés-üzenet-elköszönés, azonnali válaszvárás és így tovább. Most is az egyik bejegyzésnél pár hete valaki írt egy kérdést, amit nem vettem észre, most pedig jött az alázó válasz, hogy köszöni hogy figyelek a leveleimre és így tovább. Mások persze akik otthonosabban mozognak, csak behányják a véleményüket és kész.

Ebből adódik az én kérdésem: ki, hogy tekint a kommentekre? Mennyire idegesít ha valaki e-mail-szerűen kommentál? Mennyire figyelsz a kis-, nagybetűkre és egyebekre?

Az alábbi szöveget ragasztottuk ki a liftben és a főkapura angol és magyar nyelven a »díjbeszedőkkel« ellentétben:

A szöveg ez volt:

Egy olyan vékony falakkal rendelkező házban, mint ahol mi is élünk, van néhány íratlan szabály, melyet voltaképpen különösebb figyelmeztetés nélkül is illene betartani. Néhány ezek közül.

Hétköznapokon este tíz óra után, hétvégén délelőtt tíz óráig:

• nem kapcsoljuk be a mosó- és mosogatógépet;
• nem hallgatunk hangosan zenét;
• nem hagyjuk a kisgyermekünket rohangálni az alattunk lakó örömére;
• nem éneklünk, nem hangoskodunk, nem sikítozunk;
• nem állunk neki porszívózni, fúrni vagy kalapálni.

De természetesen emberek vagyunk, így ha valamelyiket egyszerűen nem tudjuk az erre megfelelő időintervallumokban elvégezni, akkor kiakasztunk egy cetlit, mint ez is, melyen drága lakótársaink figyelmét felhívjuk a veszélyre.

Köszönöm megértésüket – egy lakó.

Budapest, 2010. március 06.

Mindezt elmondom mért volt bátorságom, de előtte elmondanám azt is, hogy én vagyok a világ legtoleránsabb szomszédja. Magamban persze káromkodok, de megértem ha valaki reggel nyolckor porszívózik (minek alszom hétköznap kilencig, jogos); megértem ha a szomszéd gyereke bömböl (és hogy az anyja mondja neki hogy fussatok, gyerekek, fussatok); megértem hogy a másik szomszéd tapsikol folyamatosan és ezt hallgatom, hadd tapsikoljon és megértek én mindent. Azt viszont nem, hogy szombat este tízkor megy a mosógép, péntek este meg akkora tivornya volt egy emelettel feljebb, hogy három és hét óra között ha ötször nem riadtam fel, akkor egyszer sem. És persze oké, hogy házibuli, de lehetne jelezni, meg talán lehetne azért direkt nem üvölteni hangosan a körfolyosós ház udvarán hajnal négykor, hogy ne menjek ki egy szál lógó nemi szervvel kurvaanyázni.

A liftből persze másnap leszedték, a kapun lévő változat viszont:

Holnap kitapétázom a liftet, az lesz.

Idén is volt ilyen aranyszobrocska átadás ahol nagyjából az az eredmény született, mint amit »szerettem volna«, bár sajnálom hogy becstelenül csak Christopher Waltz kapott díjat. A The Hurt Lockert nem láttam, meglátjuk majd, viszont az Avatár valahol kicsit érthetetlen. Mondjuk azt sem láttam, de az effektek miatt így látatlanban is jogos a szobor.

Az »Up in the Airt« viszont kifejezetten sajnálom, túl jó volt azért ehhez.

Sokszor leírtam már ezekről a véleményem, egyszer talán (ha majd tízéves lesz a blog) megunom, viszont.

Rájöttem, hogy az (is) a problémám a Nemzetközi Bálint- és Zoltán-nappal (értsd: Valentin- és nőnap), hogy míg Tapló Tibi (elnézést ha valaki Tibi de nem Tapló) ilyenkor fog egy szál gazt, hogy höhö, nőnap van, gecé, odaadja a hölgyeménynek, aztán az virul is, hogy jaj, ő most az ász.

Én meg közben 365 napból 365 napig vagyok kedves és a világ egyik legudvariasabb teremtménye a létező összes nőneművel, még akkor is ha néha meg tudnám ölni, hogy például fellök a földalattin mert neki legelőször kell felszállnia, nem nézve hogy más leszállna például.

Aztán végeredményben meg én leszek a bunkó, hogy hát milyen dolog ez már.

Persze ettől függetlenül én is vehetnék egy szál gazt, beállva a sorba, hogy höhö, boldog izénapot, de nem szeretnék. És emiatt lehet tényleg én vagyok a hülye, már magam sem tudom.

Egyrészt imádok előadni, másrészt többen mondták már, hogy jól is csinálom a dolgot, aminek alapjáraton nem hiszek, de ha valamit élvezek, miért ne. Főiskola, egyetem vagy általános iskola, ezek azok amik szóba jöhetnének. Középiskolába nem mennék, mert nem akarok szívinfarktusban meghalni, a gyerekeket viszont csípem, így az általános suli simán jó. A főiskola és az egyetem pedig nyilván az előadás miatt szimpatikus, ezzel viszont az a baj, hogy egyelőre nem akarom folytatni a tanulmányaimat, ha befejeztem a mostanit.

Tisztában vagyok a tanári állások előnyeivel és hátrányaival, sokat gondolkodom mindig azon, hogy ilyen irányban menjek-e tovább és fogalmazzunk úgy, hogy ha kapnék holnap reggel egy épkézláb ajánlatot tanári állásra, nem mondanék nemet.

Nem tudnám megmagyarázni miért, van az egészben valami szépség, amit kevés más karrier tud nyújtani, minden rondaságával együtt.

Az egyik hogy bár éjszaka összesen nettó két órát aludtam (értsd: a forgolódást, orrfújást, köhögést és egyebeket nem beleszámolva), mégis úgy keltem fél hatkor, mint aki legalább tíz órája fekszik az ágyban, és a konyhába menet olyan éhes lettem, mint aki életében nem látott még péksüteményt, így gyorsan be is vágtam olyan negyed kilót.

Ez nem lenne igazából különös, persze, de aki ismer az tudja, hogy a csúnya weblapok mellett a reggeli a másik dolog, amitől hányni tudok. Én még úgy-ahogy kívánnám, de ha ébredés után egy órán belül csak ételre gondolok, a gyomrom már attól felkavarodik. Pedig mekkora jóság már a hemendgz (sic!).

Viszont ha már így alakult, megnézem a legújabb részt abból a sorozatból, amin valami szigeten szenvednek régóta.

Oktatóvideó egyenesen a BKV-tól, kelemenbandi ajánlásával. Vigyázat: a harmadik perctől sikítva nevetős, nem tudom röhögtem-e videón valaha ennyire.

És persze lehet jönni hogy így az index meg úgy az index, de tbg egyrészt zseniális, másrészt ilyet mikor látsz a tévében.

Azt vettem észre, hogy az ilyen gyors lefutású, semmi-extra típusú betegségeknek mindig van egy középső pontja, amikor úgy kelsz fel reggel, hogy jé, nem folyik az orrom, jé már nem is köhögök annyira, jé nem is vagyok kiszáradva és nem szakad ketté a fejem. És tényleg: egész nap jól vagy, élsz mint hal a vízben, aztán estére visszaesel egy majdnem olyan állapotba mint előző nap, bár annál már kicsit jobban elviselhetőbb szintig.

Na, ekkor lehet tudni hogy már csak két-három nap és távozik a nátha.

Tegnap láttam valahol még kora reggel az A mi éveink oldalt, azóta pedig rohamtempóval bejárta a magyar internetes közösségeket.

Egyrészt ott van az igen komoly jelentőséggel bíró tartalom, a tömény számadat, mely persze nem feltétlenül mérvadó, de azért amikor tíz percen keresztül azt látjuk csak, hogy mindenhol csak lejjebb és lejjebb kerültünk (vagy adott esetben feljebb, de akkor pont lent lenne jó), akkor azért nem lehet elmenni mellette.

De emellett a készítők okosak voltak, mert egy rendkívül látványos és technikailag is kiváló mozgóképet raktak össze, amit sokan már csak függetlenül a tartalomtól is szívesen megnéz.

Nemlátom, kattintok, meglátom!

Csokiparányt majszoltam az előbb, és ahogyan megéreztem az ízét, rögtön beugrott egy emlék.

Anno még nagyon régen mindig volt otthon csokiparány. (Aki nem ismeri, gyakorlatilag egy nápolyiról van szó, ami kívül-belül csokis.) Kilószámra hozták haza a szüleim, szóval mindig volt egy doboz, ami tele volt vele, azonban a házban csak egy valaki szerette, ő viszont egyenesen bolondult érte és ha rajta múlt volna, akkor naponta megeszi mind azt a több kilónyi mennyiséget, ami a dobozban csücsült. Ez a személy nem én voltam. Sőt, talán a személy sem a legjobb kifejezés.

Neki ugyanis négy lába volt, hatalmas csillogó barna szeme és tigriscsíkos bundája, szerény hatvankilós testtömege valamint olyan kisugárzása, ami egyetlen állatnak sem. Mert hogy ő volt a mi egyetlen »Mephisto« kutyánk.

Én meg eszem itt a csokiparányt, amit azóta sem szeretek jobban, csak most még a szemem is könnyes lesz tőle.

My name is Döme:

Szóval, végre valahára összejött a pénzem így beruháztam életem első komolyabb számítógépére, mely egy 24 collos Apple iMac, az utolsó előtti szériából: alu váz; Intel Core Duo 2,8 GHz-es processzor; 4 GB RAM; 320 GB HDD; távirányító; billentyűzet és egér. (Utóbbi, nem a MagicMouse hanem a Mighty, de eladó, kerek ötezer forintért, mert nekem ott az azóta is tökéletesen szolgáló »Razer Pro Click«.)

Kis történet a vásárlásról. Múltkor mikor már szinte biztos volt hogy meglesz a pénzem és az is, hogy »muszáj« lecserélnem a majdnem hároméve vásárolt »Sony VAIO« laptopom (amely itt szintén eladó hatvanzer forint körüli összegért, az adatlap ott megtalálható, annyi változott hogy került bele még 2 GB RAM illetve egy szintén 320 GB-os merevlemez pár hónapja), akkor mint az szokott lenni, teljesen véletlenszerűen ránéztem a használt hirdetésekre a Beszéljükmacen. Találtam egy akkor még nem egészen egyéves gépet, kibővített garanciával (2011 decemberéig van érvényes jótállás), minden tartozékával pontosan annyiért amennyit szerettem volna kiadni. Hajnal egy volt, telefon kiesik, de azért írtam egy ímélt a srácnak. Kettő óra után nem sokkal jött a válasz hogy még megvan, rögtön írtam hogy nem-e tudnám felhívni, írta hogy de. Megbeszéltük, 10% foglalóért tartotta nekem két hónapig a gépet ma pedig elhozta nekem házhoz, szóval minden flottul ment. A gép amúgy dobozával jött, egy-két tartozékán még a fólia is rajta van.

Szóval Mac. Nagyjából kétéve tervezem komolyabban a váltást, azóta folyamatosan nyomozgatok, tanulgatom a trükköket és ez szerencsére meglátszott, mert kevés dolog volt idegen. Meg aztán hihetetlenül kényelmes rendszer az OS X, minden kézre áll, apró kényelmességek sorával támadja az embert és komolyan, minden gépnek így kellene működnie, sokkal kevesebb agyvérzés lenne az informatikusok között. Ráadásul durván két óra alatt átmásoltam és beállítottam minden lényeges dolgot, pusztán apróságok maradtak, mint például a nem-fotózásos (értsd: családi fotók stb.) képek szépen albumokba rendezgetése. A beépített hangszóró isteni és nyúzom folyamatosan a gépet, de nem igazán hangosodik, melegedik vagy kezd lassulni. Hamarosan beüzemelem a Time Machine-t is, kíváncsi vagyok. A 24"-os kristálytiszta képernyő pedig egyszerűen orgia, egy galambürülékről készült fotó is elegánsan és gusztusosan mutat rajta.

Van azért pár apróság ami nem szimpatikus, ilyenek például a billentyűparancsok. Szerintem ha egy hónap alatt belerázódok ezekbe a kombókba, akkor megtanulhatok lazán zongorázni is. A HTML-kacsacsőrt például tíz percig kerestem, és az ALT+Shift+X vagy Y kombó hozza elő, ami minden csak nem kényelmes, akárcsak az összes többi kódolással kapcsolatos dolog, viszont valahol sokkal logikusabb az elrendezés csak ugye szokatlan.

Rövid használat után (kilenc órája nyomkodom folyamatosan) csak annyit tudok elmondani, hogy minden fillért megért, jelen pillanatban csak Macben gondolkodom ha számítógépről van szó. Ha sikerül eladni a Sonyt, akkor lehet valamilyen Macbookot is beszerzek a rohangálásra. Imádom ezt a számítógépet, imádom az operációs rendszert, imádom a kismillió szoftvert és egyszerűen nem lehet vele betelni, ennyit szerettem volna még leírni.

Most kommentekben ilyen hülyemekes meg társai véleményeket ne inkább, mert úgyis törölve lesz egyrészt másrészt meg antilop.

Röviden annyit mondanék: így kellene filmet csinálni hasonló témában. Bár paródiának adják el, a Zombieland egyáltalán nem az, sokkal inkább A Zombis Film, nagy kezdőbetűkkel, ahol tíz perc fröcsögő vér és belsőség után két tényleg nevetős vicc között kap az ember egy-két gondolatot, ami után csöndben gondolkodik tovább picit.

Gyakorlatilag ezzel a két mondattal el is lehetne intézni a filmet, és én most élek a lehetőséggel, hogy meg is teszem ezt. Aki megnézi, egy vicces, sokszor kiszámítható, de helyenként fordulatos filmet kap, kevés, de akkor tényleg lényegi mondandóval bíró csöpögős jelenettel.

Értékelés: 5 pont

Nem tudom mióta van ez az új megjelenés, most mondták többen hogy február óta, de nekem tegnap, sőt még ma délelőtt sem így nézett ki a YouTube, pedig semmilyen bétatesztelésre nem jelentkeztem. Viszont az új külső sokkal jobb: letisztult kis gombok váltják az undorító képeket, a feltöltő videói alapból elrejtve és sokkal logikusabb helyen, maga a videó is jobb helyen és így tovább. Bejön.

Csak ennyit:

Előre leszögezném: kétszer utaztam repülőgéppel, ebből egyszer még tízéves lehettem csak, ezért kíséret nélküli módon, ami azt jelenti hogy adnak az embernek felfújható repülőgépet, a nyakába egy hatalmas táblát, aminek láttán az összes szexi légiutaskisasszony odaugrik hogy segíthet-e valamint még egy kitűzőt is, ami ugyanezt váltja ki, és még pisilni sem lehet úgy menni, hogy ne figyeljék, el ne vesszen a gyerek.

Aztán még leszögezendő az is, hogy a választott út közel nem a legjobb árban, de mivel azt nem én állom, lényegében nem számít, a dátum-idő viszont szigorúan kötött, szóval a legolcsóbb megoldás helyett most gyakorlatilag a majdnem legdrágább lett kiválasztva.

Naivan az ember begépeli a gúgliba, hogy repülőjegyet vásárolna, az meg kidobja a fapados.hu oldalt. Gányul néz ki, de legalább egyértelmű a kereső. Alapból a Firefox beállításai miatt angolul jelenik meg, de ezen túltesszük magunkat, rákeresünk hogy »Budapest-Helsinki-Tampere«, jön is a találat, örülünk, kattintunk. Egy csúnya felületen ki kell töltenünk az adatainkat, meg el kell fogadni a felhasználási feltételeket. Hoppá, érdekes dolog: a feltételek ablak megjelenik és teljesen üres. Nyelv átállít magyarra, újra az egész az elejétől, oké, most látszanak a feltételek, egyetértünk. Kitöltök megfelelően mindent, erre dob egy ilyet:

Ezt így berakjuk a magyar felhasználónak, mindenféle visszalépési lehetőség nélkül. Oké, kitöltöttem újra az elejétől (ekkor közben már emelkedett ötezer-x forintot a jegy ára(!), mert valaki vásárolt sikeresen), mennék rá a végső foglalás gombra, ez az üzenet jön:

Hibás ügynökazonosító. James Bond, vagy mi a fene? Visszalépek, teljesen üres minden, újra kitöltök mindent, erre ha megnyomnám az utolsó lépéshez vezető gombot nem történik semmi, de tényleg semmi. Újra az egész, utolsó lépés, remegve gombnyomás, de végre sikerül, megkapom az elektronikus jegyet. Mindez kevés híján egy órámba telt. Egy ötperces tranzakcióról beszélünk.

Az alábbi lista az, ami az én gondolataimat főként összefoglalja:

• nem látom merre járok: kéne valami folyamatjelző, hogy hány lépés van még, hol vagyok éppen és hogy nagyjából mi hol lesz;
• nincsenek megfelelő hibaüzenetek: ERR BAD NAME és társai nem azok, kellene júzerfrendli kedves pista elírtad jelzés;
• az oldal rengeteg helyen hibás: újratöltések, dobálgatások, kinézet szétesések és így tovább. Oké, én tudom hogy nyilván el van írva egy CSS vagy HTML-sor, de egy átlagos repülőjegy-vásárló nem biztos;
• általánosan kevés tájékoztatás: az ember repülőjegyet vesz, nem két kiló krumplit, itt fontos és érzékeny adatokról van szó, elég egy rossz helyre írt név a nem megfelelő tájékoztatás miatt, és már nem kapom vissza például a repülőjegy árát a finnektől, aztán nézhetek.

A kulcsfontosságú mondat: a magyar webes szolgáltatások többségén nem érzem magam biztonságban. Arra gondolok, hogy a kínaiaknak előbb elutalok ötvenezer forintot az ebay-en szemrebbenés nélkül, mert tudom hogy rendben működik a dolog és érzem is, itt viszont akkora méretű tákolás-gányolás érződik, még hozzá nem értő szemmel is, hogy egyszerűen nem merek érzékeny adatokat kiadni, és inkább elsétálok személyesen hogy befizessem a pénzt.

Ezek a dolgok csak szerintem roppant kellemetlenek?

Tomi barátommal beszélgettünk az alábbi témáról, amiből jön most a kérdés:

Te odaadnád-e a kopogtatócéduládat pénzért, egy általad nem szimpatikus vagy szimpatikus pártnak?

Az én válaszom mindkettő esetben nem.

Egyrészt ez közel nem törvényes, a balhé meg senkinek sem kell. Másrészt ha egy párt szimpatikus, lerombolja az imázsát azzal, hogy megveszi a szavazóit. Amennyiben nem, akkor ez pénz ellenében sem változik. (Persze ha mondjuk adnának egy több százezres vagy adott esetben milliós összeget, elgondolkodnék, viszont ez valószínűleg nem fordulna elő.) Arról nem is beszélve, hogy a kopogtatócédulán vannak olyan adatokat, amiket ilyen kezekbe nem szívesen adna az ember.

Tudom, hogy ez is egy visszatérő blogbejegyzés-téma, és hogy valószínűleg egyedüli olyan entitás vagyok a bolygón, aki ezen fennakad, de hihetetlenül irritál a március 15-e után egy-két-három-…-n nappal látott kokárda, több okból kifolyólag is.

Tegyük fel, hogy az illető nemzeti érzelműnek vallja magát. Akkor ugye már bukott az egész, mert ha valaki tényleg nemzeti érzelmű, akkor felveszi tizenötödikén, majd este szépen berakja egy dobozba a trikolór masnit.

Aztán lehet hogy az illető trehány. Akkor meg azért bosszantó, mert az ilyen ember inkább ki se tegye. Egy kokárda lekapása ugyanis nem olyan kaliberű feladat, amit nem tudna megcsinálni még a legelfoglaltabb ember is legfeljebb öt másodperc alatt.

Tudom én, hogy apróságok ezek, de mindig is az apróságok zavartak, mert sosem a nagy dolgok borítják ki az embert, hanem amikor sok pici apróság halmozódik. Nem mintha ezen kiborulnék persze, csak amikor felszállok a villamosra március 17-én és van rajta hat-hét kokárdát viselő ember, akkor inkább leszállok és gyalogolok hazáig.

Eszembe jutott a Yahoo! Messenger valamint az ICQ.

Ma sokan nem is igazán ismerik ezeket, pedig emlékszem, hogy anno a kilencvenes években roppant vicces és szerethető alkalmazások voltak. Én a Yahoo!-n kezdtem a pályafutásomat, imádtam, hogy modemes kapcsolaton 0,009 másodperc telt el a csatlakozás gomb megnyomása és a kontaktlista teljes betöltése között, pedig akkoriban volt vagy százötven-kétszáz ember, mert akkoriban még így barátkoztunk a neten, meg persze volt az IRC is, de nekem az később jött. Érdekes apróság még, hogy a Yahoo! azonnali üzenetküldő alkalmazása már a kilencvenes évek végén tudott videó- és hanghívásokat, akár konferencia módban is bonyolítani. Hibátlanul. Persze modemmel sok esély nem volt rá.

Aztán később jött az ICQ. Még aranyosabb felület (oh-oh hang megvan?), még több szolgáltatás, jópofa játékok és így tovább. Sokáig használtam ICQ-t, egy időben párhuzamosan futott a kettő, de aztán sokan átszoktak a Yahoo!-ról és végül szép lassan abba is maradt a használata. Viszont a flickrön még mindig azzal az azonosítóval vagyok fent.

A Windows Messenger megjelenését furcsamód elleneztem, nem tudom miért, talán az lehetett az oka, hogy mindenki úgy beszélt róla, mintha valami forradalmi újdonság lenne, holott aki picit is ismerte a másik kettőt, az tudta, hogy akkoriban a Messenger kifejezetten butácskának számított.

Ezek egyébként csak úgy eszembe jutottak miközben netmannel beszélgettünk. Eszembe nem jutna olyat mondani, hogy az internet most egy rossz hely, de azért a kilencvenes évek végén, kétezres évek elején volt valami kis varázsa még. Talán az, hogy nem volt ennyire természetes, hogy bedöglünk a gép elé akármikor vagy elővesszük a telefont akármikor, és jön a bitáradat. Talán sokaknak mond még az este hat óra valamit.

Félre van már téve egy megfelelő összeg nyelvvizsgára, ugyanis az iskolakezdés óta azzal riogatnak minket, hogy a diplomát tízből hat ember a nyelvvizsga hiánya miatt nem kapja meg az egyébként kinyomtatott és széfbe rakott okiratot. A GDF egyetlen igazi hátránya egyébként, hogy nincsen nyelvtanulási lehetőség úgymond natív módon, tehát akár egy nullkredites tantárgy keretein belül heti x óraszámban. Cserébe van a Lexinfóval kötött megállapodás, aminek köszönhetően lehet olcsón szakmai nyelvvizsgát tenni, ezzel nincs is baj, viszont a Bécsi út legvégén van, ahol még a GPS is eltéved (ez nem vicc).

Most viszont indítanak a suliban, vagyis házon belül egy 12 × (3 × 60) perces képzést, akciósan 27 500 forintért, vagyis egy óra nagyjából 700 forint körüli összegbe jön ki, ez még akkor is megéri, ha semmit nem ér nagyjából, úgyhogy esélyes a jelenlétem. Finnország miatt két háromórás turnus marad ki.

Amúgy mostanában erőltetem az angolt, ha van lehetőségem minden filmet-sorozatot angol felirattal nézek, és igyekszem azt sem figyelni, továbbá flickrön a képek alá direkt angolul is írok néhány sort.

Szombat van, a LOST legújabb része szerda reggel jelent meg, de még nem láttam, ahogy az ágyat sem fogom az elkövetkezendő öt órában még biztosan.

Viszont ma életem legbizarrabb sonka-vásárlásán vagyok túl. A helyszín az oktogoni Rothschild nevű nem titkoltan kóser élelmiszerüzlet, mely egyébként állítom hogy Budapest legrosszabbika, teljesen logikátlanul vannak a dolgok, bementem macskaeledelért és mindent kaptam csak azt nem. Ráadásul most elnevezték Belvárosi Közértnek, meg felrakták a REÁL Élelmiszer logót, már-már reménykedtem hogy végre lesz valami használható éjjel-nappali az Oktogonon, de gyanús hogy ugyanúgy a Rothschild üzemelteti.

Szóval, odamentem a csemegepulthoz de még mielőtt odaértem volna sziázott az eladóhölgy (szerintem az illetékes szerv azonnal megbüntette volna a ruhája miatt, de ez mindegy), mondtam hogy húsz dekát a nem tudom milyen sonkából kérnék. Elkezdi szeletelni, közben beszélgettünk valami semleges témáról, majd megkérdezi hogy ez így elég lesz-e. Pont annyit mutatott a mérleg. Mondom persze, erre belerakja a papírba, és megkérdi hogy mennyibe kerül. Öh, hát a táblán 2110 forint van kilójáért, mondom. Beírja a gépbe és adja oda, közben mondja hogy rendes csomagolást nem tud adni, mert nem tudja hol van. Mondtam hogy oké és siettem a kasszához.

Amúgy persze nem volt vele baj, meg teljesen udvarias, csak fura volt azért hogy tőlem kérdezik a felvágott árát, illetve nem tudják hol van a csomagolópapír. Biztos csak beugrott valaki helyett, de bátrak, mert egy ilyen beugrást olyan 150-200 000 forint körül szoktak jutalmazni.

Nemrég kobak írt egy jó bejegyzést a tumblr vs saját blog vs bármelyik hasonló instant blogszolgáltató témáról, érdemes elolvasni.

Ami nekem részben ezzel kapcsolatban még eszembe jutott, az pedig a reblog.

Aki nem ismerné a tumblrt: nem igazán van lehetőség egy bejegyzésnél a hozzászólásra, így ha valaki hozzá szeretne fűzni valamit, akkor reblogolja, vagyis az eredeti bejegyzést annak írójára való hivatkozásával megjeleníti a saját blogján. Ezzel alapjáraton nincs baj, de ha mondjuk kialakulna egy beszélgetés, akkor tíz-tizenöt reblog után egyszerűen áttekinthetetlenné válik a szál. És egyetértek azokkal (legutóbb például human írt erről valahol), akik emiatt leiratkoznak egyébként jó tartalmú tumblr blogokról, mert például egy RSS-olvasóban annak aki csak egy embert nem követ a reblog-fonálból, katasztrófa visszanyomozni bármit, arról nem is beszélve, hogy rengeteg nem releváns információt termel az egész folyamat.

Éppen ezért én mostanában megpróbálom úgy kialakítani a saját mikroblogom tartalmát, hogy leginkább csak képek, és a 140 karakternél hosszabb, de a blogbejegyzést nem érdemlő gondolatok foglaljanak helyet ott. Ami ugye nem azt jelenti, hogy egyszer-kétszer ne jelenne meg a reblog-fonal, de igyekszem visszafogni, mert múltkor belefutottam egybe és valóban idegesítő jelenség.

Persze a csak úgy mindenféle ételeket prezentáló oldalt ez a veszély nem félti.

Néhány évvel ezelőtt kérdeztem sógoromat, hogy mért a mellkasán lévő zsebek valamelyikébe rakja a pénztárcáját, mikor férfiember a farzsebében hordja, és azt mondta, hogy egyszer begörcsölt a farcsontja(!), az orvos pedig azt mondta, hogy a farzsebbe rakott pénztárca rendkívül egészségtelen, mert ülés közben pont olyan pózban nyomja az ember popóját, amely kifejezetten káros. Akkor kiröhögtem a dolgot, múltkor viszont másfél órát ültem buszon való utazás céljából, és azt vettem észre, hogy amikor felálltam, hihetetlenül elzsibbadt a fél fokhagymám, illetve az egész jobb lábam, és a fájdalom pont abból a pontból indult ki, ahol a pénztárca volt.

Ezt gondoltam leírom.

Fülelem a tévét mindig, mikor Anyum itt van és nézi, de igazából sok jót nem hallok benne, csak egyre több szemetet, most például elköpnek egy ilyet valamelyik sztárcsináló műsor előzetesében, hogy mert legenda egy van csupán. Végül is igen, és minden évben csinálnak egyet.

Kedvelem a kínaiakat.

Többségük akivel találkozom udvarias, mosolyognak, viccelődnek, énekelgetnek, hajlonganak és tény, hogy bár nem a legtisztább emberek és az is tény, hogy míg kifőzdéért jól körül kell nézni Budapesten, addig kínai gyorsétterem minden második sarkon van, de én amondó vagyok, hogy inkább a kínaiak, akik dolgoznak, mint azok, akik nem, ha értitek.

Jó ez a három napja tartó tavaszi napsütés, ma ki is sikerült mozdulnom a házból (illetve tegnap is, de akkor már este volt, az meg nem számít) és persze kabát nélkül szaladgáltam, elvégre a nátha adagot erre a szezonra már »letudtam« letudtam, de mondanom sem kell hogy fél óra elteltével elkezdett esni az eső. Remélem a finneknél nem lesz -10°C, mint amivel riogatnak minket.

Nézegetek olyan nyolc-tíz lakberendezéssel kapcsolatos blogot, imádom a témát, bár jelenleg ez az utolsó dolog, amire költök és költeni tudok. Meg aztán az albérletben felesleges is, hiába lenne millió jó ötletem.

Ami viszont vicces, mikor bedobják flegmán a hűdenagyon kényelmes és praktikus és szép dizájn pedig csak húsz négyzetméter az egész lakás képeket, közben meg nézegetem hogy a legolcsóbb dekoráció a falon húszezer forintos áron mozog. És szóval ha lenne most szabad kétmillióm amit elverhetnék, én is úgy megcsinálnám a lakást, hogy tízszer ennyire szerethető meg otthonos legyen, de nincsen.

Sokkal izgalmasabb egyébként olcsón, saját kreativitástól vezérelve kigondolni hogy hogyan rakja fel az ember a képeket, milyen szekrényajtót csináljon és így tovább.

Több dolog is felcseszte a kis agyacskámat ma (értsd: rándult egyet a szemöldököm via Shamalt), de a legdurvábbat gondoltam egy képregény formájában mutatnám be, természetesen a fogyasztói társadalom legújabb negatív tapasztalatairól van szó.

Röviden: vettem egy lámpát, világított, örültem. Kiégett az izzó, puff, megesik, vévév ikea pont hu, keresés: G9 izzó. Dobott mindenféle ÉGŐKET meg lámpákat, azt nem ami nekem kéne. Oké, termékek, világítás, izzók és egyebek. G4, G5, G6, Gkukac, Gomba, Gn ahol n nem egyenlő kilenccel. Rendben, írnék nekik egy levelet, erre a kapcsolatfelvételes űrlapot mikor elküldöm, egy angol hibaüzenet jön be. Rendben, vissza. Mező üres. RENDBEN, megint kitöltöm, megint nem található. Fasza. Remélem örülnek, hogy nem jön sok panaszlevél. Elsétáltam az Andrássy úton a lámpaszalonba, van G9-es izzó, örültem. Raknám bele a lámpába, erre az amit vettem, HÁROM centiméterrel nagyobb, mint a másik izzó, ergo nem fér be. Lehet ezt fokozni? Hát persze, rólam van szó.

Rendben, én ezt is elviselem, szétszedtem a fém burkolatot, belerakom, ráerőszakolom, vidámság. Ekkor veszem észre, hogy az izzó amit vettem 40W-os, a lámpába pedig maximum 25W-os mehet. A lámpaboltban egyébként közölték hogy csak 40W-os kapható jelenleg. Tök jó. Aztán szerencsére az IKEA két perccel később válaszolt, úgyhogy a levél legalább megérkezett, és izzót is kapni, csak a neten nincs fent valami miatt. Kérdésem viszont az izzókhoz visszatérve, vastagon, megint:

Minek vannak a nyomorult szabványok?

Ha az izzó típusa G9, ami elvileg egyedi jelölője egy adott típusú, kinézetű, méretű, felépítésű és akármilyenű (sic!) izzónak, akkor mért lehet hogy két G9-es izzó teljesen máshogy néz ki, és ezáltal nem fér bele a lámpáma, amelybe G9-es izzó illik? Ez olyan mintha a 46-os cipő 36-os lenne, nyilván mindenki morogna. Komolyan érdekelne a dolog, ha esetleg valaki tudja.

Lassan harmadik hete nyúzom a »Döme névre hallgató« 24"-os 8.1-es iMac-modellt, gondoltam összeírnám a tapasztalataimat, illetve azokat a szoftvereket, amiket bátran ajánlok mindenkinek.

Még nincs vége, olvasd tovább »

Van tizenöt darab ilyen iPhone- és iPod dokkoló:

Amit nagy vonalakban tudni kell róla: utángyártott, jó minőségű. Ismerősöm hívott fel, hogy nekem nem kell-e, mert a nyakán maradt egy adag, én beruháztam egyre és maximálisan elégedett vagyok. Egy darab ára 5 000 forint, ez nem alkuképes, viszont ennyiért van a csomagban:

• 3 db műanyag aljzat: iPhone-hoz és iPodokhoz;
• 1 db dokkoló.
• 1 db Apple USB-kábel;
• 1 db távirányító, benne a működéséhez szükséges elemmel;

Kábelt a gépbe vagy a konnektorba bedugod, másik végét a dokkolóba, kiválasztod a megfelelő aljzatot, belepattintod, beleállítod a készüléket és már működik is. A hátsó részén van egy fülhallgatónak vagy hangszórónak való bemenet, ha rádugsz valamilyen külső hangszórót, azon szól majd a zene, a távirányítóval pedig tudod irányítani az iTunes-t (és amennyire én észrevettem csak azt, azt viszont tökéletesen.) A dokkoló működéséhez elem nem szükséges, a színe a fehér, a távirányító fehér és szürkés, a kikapcsoló gombja piros.

Ha valakit érdekel, dobjon egy kommentet vagy egy e-mailt a zokni kukac mefi pont be címre (igen, ez a cím, nem fake). Az ár fix, bontatlan dobozban érkezik a termék, átvétel személyesen az Oktogon és a Deák Ferenc tér környékén, adott esetben Budán. A legmegfelelőbb az volna, hogy ha több összejön, akkor valami egy időpontban jönne érte mindenki, már ha van jelentkező.

A Legbumszlibb™ iPhone tokkal is működik, akkor nem kell semmilyen aljzatot belerakni. (A tokról majd a következő bejegyzésben, ha már ilyen hivataltalan Applenap van itt a blogon).

Képek még:

Gondolom egyértelmű, de azért leírom, hogy az iPhone és az iPod valamint a képen látható iPhone tok nem jár a dokkolóhoz. ;]

Az OS X egyébként március 24-én (tegnap), a névnapomon ünnepelte a születésnapját, ezért (is) volt akkora almánia itt tegnap, éjjel viszont színházban voltunk és már nem esett jól írnom arról, hogy vásároltam egy iPhone tokot, melyet a Speck gyárt és bár XMS-ben akartam, végül a StarKingben vettem meg:

Tömören és röviden: adtak hozzá törlőkendőt és egy kiváló minőségű kijelzővédő-fóliát, mely bár gyakorlatilag felesleges, viszont ameddig nem zavar, rajta hagyom. Kicsit bumszlibb tőle a telefon, ez engem viszont nem zavar, mivel egyrészt zavarnak a kis telefonok (nagy kezem van), másrészt az előzőnél még így is sokkal vékonyabb, továbbá nincs az embernek az az érzése, hogy egy ékszert fog a kezében. Komolyan, telefont én még soha nem féltettem ennyire, mindig vigyáztam persze rájuk, de tokot sose vettem, mondván minek. Ennél viszont az első karcolás megjelenésekor rohantam a védőburokért, előtte pedig nem raktam le az asztalra, csak ha valami kendőt odaterítettem.

Most a tokkal meg cipőt kötök az utcán, és lerakom magam mellé az aszfaltra. Plusz ha ne adja az ég leesik, akkor védve van. Az anyaga műanyag-szilikon szerű, így kellemes a fogása, nem túl csúszós, de a farmerből kényelmesen kijön, nem tapad.

Röviden: nem tetszett. Rémületre, hátborzongásra, áll-leszakadásra számítottam, cserébe pedig kaptam egy ijesztő jelenetet és egy erős hányingert a kamera ráncigálásától (pedig alapjában véve szeretem a dokumentarista videókat).

A történet mogyoróhéjban, ha még valaki nem ismerné: a helyi tévécsatorna egy operatőrrel és egy tudósítóval a tűzoltók munkájának napjairól próbál felvételeket készíteni. Hogyan telnek az órák az állomáson, mi történik ha ki kell menniük eseményhez és így tovább. Néhány perc után rögtön szólal is meg a sziréna, azt hisszük mi naiv nézők, hogy még most semmi nem történik, aztán meglepődünk, mert a házban, ahová a villogó piros teherautó megérkezik valami egyáltalán nincs rendben.

A következő problémáim voltak, szpojlereket mellőzve:

• Komolytalan: a szituáció elég komoly, ezt sikerül elég élethűen ábrázolni, mondom, még egyszer én is megijedtem, pedig tényleg nem szoktam az ilyen filmek alatt. A szereplők közül mégse veszi komolyan senki, még akkor sem, mikor már tényleg nagy a baj. Ami nyilván hülyeség.
• Kiszámítható: hat dolgot beszéltünk, miközben néztük, ebből egy dolog nem jött be.
• Közhelyes: rengeteg olyan dolog van, ami túlságosan is közhelyes. Ezek közül most többet nem tudok leírni, mert lelőnék nagyobb poénokat, de majd kommentben adott esetben.

Fényévekkel minőségibb anyag, mint a »Paranormális tevékenység«, de ez számomra még mindig kevés. Legközelebb a megnemszületett lurkó kalandjait nézzük meg, remélem abban már több borzongás lesz.

Tegnapelőtt azt álmodtam, hogy betörnek hozzám.

Tegnap éjszaka majdnem betörtek hozzám.

Korán (éjfél és hajnali egy között) terveztem lefeküdni, azonban úgy alakult az estém, hogy egy kis munka és sorozatnézés, majd fürdés-borotválkozás után három előtt nem sokkal bújtam be a takaró alá. Telefonon játszottam, olvasgattam, amikor arra lettem figyelmes, hogy a bejárati ajtó felől valamilyen zörgés hallatszik be. Első körben azt hittem a macska eszik, a tálkája ugyanis pont a bejárati ajtó mellett van, de amikor a macska felugrott a lábamnál, leesett, hogy nem ő zörög. Kicsit vártam még, hátha a hűtő, a parketta vagy csak egy elsétáló pénteki kocsmázásból hazaérkező szomszéd adja ki a neszt, amikor felkapcsolt a mozgásérzékelős lámpa, és nem kapcsolt le tíz másodperc után, vagyis valaki állt az ajtó előtt.

Ekkor már emelkedett adrenalinmennyiséggel de nyugodtan odasétáltam az ajtó elé, hallom hogy halk suttogás kint, és mint a filmekben, látom hogy mozgolódik a kilincs. Ekkor fogtam meg a konyhai svédacél kést, lámpa felkapcsol, ajtón dörömbölés majd a lehető leghatározottabb hangon való kikiáltás. Odakint zörgés, majd hallom hogy rohan(nak) végig a folyosón, néhány másodperccel később pedig csapódik a bejárati kapu. Felhívtam a rendőröket, azt mondták tíz perce sincs hogy egy hasonló bejelentés érkezett a környékről, zárkózzak be, ha nem történt semmi kár, ma már biztosan nem jönnek vissza.

Oké, túlozni fogok, de ez a kis manőver akár az életembe is kerülhetett volna.

Ugyanis mi van ha csak egy órával korábban fekszem le, és pontosan két perccel később érek az ajtóhoz, amikor már jönnek befelé? Elég ha csak egy kés van nála és megszúr, az ágyból kipattanva nem olyan éberek az ember reflexei.

Rettegek a betöréstől, nem is az értékek, sokkal inkább a számítógépeken lévő pótolhatatlan adatok és a macskám élete miatt. Legjobb esetben megszökik ez a kis dög, és akkor még örülhetek neki hogy nem bántották.

Tudom, hogy máshol is előfordul ilyen, de tegnap azért nagyon-nagyon komolyan meginogott a teljes biztonságérzetem, hogy egy világos, körfolyosós belvárosi házban, a kerületi rendőrkapitányságtól két sarokra, pénteken, hajnali háromkor akarnak betörni.

Egyszerűen nevetséges ez a város, ez az ország és ez az egész világ.

Ne felejtsétek, március utolsó vasárnapja van és azon túl hogy ma volt a föld órája (én nem voltam otthon, a metrón meg nem voltak hajlandók lekapcsolni a lámpákat), hajnali kettőkor a létező összes órát átállítjuk háromra, hatalmasat utazva és megkockáztatva ezzel a tér-idő-kontinuum folytonosságát. Én valószínűleg dolgozom közben, és élvezettel nézem ahogyan egy kivételével az összes műszaki kütyü a közelemben átvált.

Nagy fel.

Lényegre török: katasztrófa.

Az egész évadban JJ része ért valamit, azt még élveztem is, továbbá a zene és a fotózás (utóbbi kettő hozzáteszem még mindig zseniális, le a kalappal). Az íróknak viszont egy Hold-méretű fekete pont, három király évad után egy minőségileg ilyen gyenge anyagot a nézők elé rakni egyszerűen botrány.

Akárhányszor felveszem, történik vele valami, pedig imádom. Valami leértékelt cucc, hatezer helyett vettem kétezer forintért, meg nem mondom már melyik áruház melyik üzletében. Kapásból az első viselése alkalmával majdnem elszakítottam ahogy húztam fel. Nem sokkal ezután a vörösboros marhapörköltet kóstolta meg, de nem ez volt az egyetlen étel, amivel közelebbi kapcsolatba került. Például mikor egyszer Olaszországból hazaérve gondoltam úgy is rég ettem már bolognai spagettit, öntöttem volna a szószt a tésztára, az meg gyönyörűen ráfröccsent (konyhában csak és kizárólag köténnyel), majd miután egy óráig sikáltam, még ki is lyukadt. Hülye vagyok, azóta megtanultam már hogy kell az olajos akármilyen foltot azonnal kiszedni.

Ma is leettem, de az a vicc, hogy soha nem eszem le magam, csak ha ezt a darabot viselem.

Epekedtem a vágytól, hogy e sorokat leírhassam.

Imádom a kínait, tényleg, imádom a pizzát, bár az itthoniakat annyira nem. Viszont lenne egy komoly kérdésem. Ha a kínaiban 580 forintért olyan mennyiségű tésztát és csirkehúst eszem, hogy egy óráig mozdulni nem tudok, akkor egy ennél jóval kisebb adag brassói aprópecsenye csirkéből mért kerül a legtöbb helyen legalább 850 forintba?

Tényleg, most gondolkodjunk, egy brassói aprópecsenyéhez kell háromféle fűszer, zsír meg krumpli. Szerintem nem jön ki drágábban mint a kínai, amibe raknak Kínából importált fűszereket meg rizst. Minimum ugyanennyi. És akkor nem említettem azt, hogy egy főzeléket megfőzni, hozzá két főtt tojás.

És azzal ne gyertek, hogy jaj nem éri meg, mivel amelyik irodanegyedben kis kifőzde nyílik, hétszáz forintos menüáron, az délben dugig van, és pont azt beszéltük ma Shamalttal, hogy ha sikerül egy étkezést az ezer forintos lélektani határ alatt üdítővel megoldani, akkor már bizony sok munkásember fog odamenni.

Tényleg nem értem. Szeretem a kínait, meg szeretem a mekit, de azért szomorú, hogy egy utcában kettő van ezekből, viszont hangulatos kifőzde tíz utcára jut egy.

Igazából kettő is van belőle, de eddig tényleg nem volt egyetlen fotó sem, amire azt mondtam volna, hogy tetszik magamnak, ezt leszámítva:

Szóval ha valaki abban a tévhitben él hogy senki nem tud róla jó fotót csinálni, csak adja oda a kamerát a szerelmének. ;]

Ja, amúgy tavasz van, azon túl hogy batynak a matykák még suszterbogarakat is láttam ma.

Régóta tervezek egy kisebb-nagyobb írást arról, hol is lehetne jó az Apple »táblagépe«. Mielőtt elmennénk teljesen más irányba: nem arról szeretnék beszélni, hogy jó eszköz-e az iPad, ez majd idővel elválik. Engem inkább az érdekel, hogy egy hasonló berendezés nyújtotta lehetőségeket hol lehet maximálisan kihasználni.

Még nincs vége, olvasd tovább »

Valószínűleg nem jár erre, de ha mégis: annak aki ma ellopta netman telefonját, csak tájékoztatásul jelezném, hogy a MacBoltban két kamera is figyeli a pénztárgép körüli területet, és a felvételeket netman eljuttatta a rendőrség felé, feljelentés csatolmányaként. Lehet hogy sokat nem ér, de csak egyszer fusson össze rendőrrel. (Azt meg ugye sejthetjük hogy egy majdnem milliós számítástechnikai eszközöket forgalmazó üzletben nem 1 MP-es kamera van a pénztárgép felett.)

Nincsen undorítóbb dolog a lopásnál, tényleg vissza kellene állítani azt, hogy a kezét venni a tolvajnak. Drasztikus vagyok, meg ejnye, kétezertíz van.

Akik pedig a telefonon interneteznek is: használjatok jelszavas vagy jelkódos zárolást. Igen, kényelmetlen beírni azt a négy-öt számot vagy betűt, de megéri, mert utólag az összes beállított jelszót módosítani sokkal bonyolultabb és adott esetben kellemetlenebb. A telefonon lévő fényképekről, amik adott esetben egyáltalán nem publikusak, még nem is beszélve.