mefiblog - főoldal

Sikerült ma este is épségben hazaérni, rövid egyórás késéssel és bunkó (hozzáteszem magyar) utastársakkal.

London egyszerűen szerelem, életemben most először nem éreztem minden porcikámat érintő örömöt, hogy végre haza érkeztem, pedig tényleg jobban szeretek itt lenni mint bárki más.

Lesz majd még színes-szagos élménybeszámoló is, illetve ha kapok levegőt akkor feltöltöm a milliárd fényképet is ami készült, de most megnézem végre hogy milyen az ágyam, aztán meló-dia hegyek várnak a monitorsütötte vidékeken.

Egy videó, ami ehhez kapcsolódik:

Nemlátom, kattintok, meglátom!

Ez egy olasz reklám. Olasz termék, olaszokkal, olaszok által, olaszoknak készített reklámja. A Sammontana olyasmi mint itthon az Algida (ex-Eskimo), több féle, több ízű, kifejezetten finom jégkrém és fagyi gyártója; kint az olaszok között ahogy én észrevettem elég népszerű.

Minden este a tévében kétszer, de inkább háromszor-négyszer ment ez vagy valamelyik másik reklám, és nekem mindig az jutott az eszembe, hogy itthon a magyar termékeknek ritkán látunk magyar, még ritkábban jópofa reklámokat. Tudom, ez sem egy aranyszobros alkotás, de tényleg hangulatos, a dallama belemászik az ember fülébe, és ha ránéz a fagylaltokat sorakoztató hűtőre, rögtön dudorászni kezdi. Itthon cserébe kapunk hüvelygombát vacsora közben, kétszer.

És ez nem csak a jégkrémmel van így. A legtöbb reklám olasz, sokszor még az eredetileg nem olasz produktumoké is. A termékneveket az esetek nagy többségében lefordítják, vagy valami az olaszok által könnyebben megjegyezhető és kiejthető nevet adnak nekik.

És most őszintén, nem érthető ez a hozzáállás? Egy magyar terméknek mért ne magyar szereplőkkel, magyarok által rendezett, magyar piacon kifizetett reklámja legyen? Egy Magyarországon, magyar nyelvű emberek között árult terméknek mért van az adott nyelvet nem beszélőknek kiejthetetlen és megjegyezhetetlen neve? Értem persze, hogy a filmátnevezések után inkább jegelni kellene ezt (apró kitérő, hogy az olaszok viszont kevés filmcímet fordítanak, ha mégis, akkor is az egyértelműeket, melyeket gyakorlatilag szóról szóra lehet, vagy meghagyják az eredetit és gondolatjellel adnak olasz címet), de hihetetlenül becsülöm őket ezen hozzáállásuk miatt.

Apróságok ezek, lehet hogy igazából fel sem tűnik, de többek között ilyen és hasonló kis apróságokon keresztül lehet megismerni milyen is egy nemzet.

Eddig azt hittem gyorsan olvasok, de Stephen King Az című könyvét nem is igazán emlékszem, mikor nyitottam ki először, talán még február környékén, mire most a napokban sikerült az utolsó oldalát is balra fordítani a kétkötetes darabnak. Sok időm nem volt olvasni, de azért napi öt-tíz percet mindig szántam rá. Hihetetlenül olvastatja magát, ez többek között annak is köszönhető, hogy a két kötet háromnegyedéig gyakorlatilag semmit nem tudni, csak össze-vissza dobálnak minket időben, emberek és történetek között. Aztán a végén haladunk afelé, hogy összeáll a dolog, de mindeközben én olyannyira beleéltem magam, hogy szinte száz százalékos részletességgel láttam magam előtt az eseményeket, ilyet és ennyire pedig ritkán tapasztaltam ezidáig. Végig arra gondoltam, mennyire jó filmet lehetne belőle forgatni (belenéztem a 90-es évek tévéfilmjébe, melyet készítettek, és kicsit csalódtam is), és persze erre nulla lehetőségem van, de egy fotósorozaton mindenesetre gondolkodom.

Bár félni vagy rettegni nem lehet az olvasás közben, hátborzongatóan felidézi a gyerekkori félelmek és fantázia erejét, belemászik az ember fejébe, apró kis bogarakat ültetve mindenfelé és még napokkal utána is eszembe jutnak jelenetek, fel-fel lapozok fejezeteket.

Összességében tetszett, a legjobb könyvélmények közé tudnám sorolni eddig, attól függetlenül, hogy a végét kicsit befejezetlennek éreztem, attól kicsit többet vártam. Vagy csak másra számítottam, ki tudja.

Egy biztos: fordulatos, nem könnyedén kiszámítható és elgondolkodtató regény az Az, mindenképpen érdemes legalább egyszer elolvasni.

Egész nap ettől volt hangos az internet:

Nemlátom, kattintok, meglátom!

Arról van szó, hogy a kínaiaknál felvetődött a nagy kérdés: mi legyen az egyre nagyobb tömeggel, és az egyre kevesebb hellyel, illetve a buszokkal, amik például nem túl környezetkímélőek, cserébe nagyok és lassúak. A föld alá menni és metrót építeni (különösen Budapesten) idő- és pénzigényes. A föld feletti vasútvonal ugyan olcsóbb, de még mindig túlontúl költséges.

A megoldást a 3D busznak keresztelt ötlet hozhatja. Egy olyan járműről van szó, mely ugyan az úton halad, azonban a sáv széleinél csatlakozik a földbe, és így mintegy mozgó alagútként szállítja az utasokat, és engedi tovább kényelmesen maga alatt az autókat. Természetesen mellette is van hely, hogy a nagyobb járművek ki tudják kerülni.

Emlékszem, gyerekkoromban mindig gondolkodtam, hogy a jövő autója valamilyen kötöttpályás megoldás lesz, majdnem nullára csökkentve a balesetek számát. Valami ilyesmiről van most itt szó.

Elvileg pontosan fele annyiba kerül megépíteni egy ugyanakkora szakaszt ebből, mint egy metróvonalból. Kíváncsi vagyok, mi lesz a dologból.

Sokat gondolkodtam rajta mindég, hogyan lehetne elnevezni, mivel lehetne jellemezni, fémjelezni a 2000-ben kezdődő időszakot.

Biztosan tudjátok, mire gondolok. A nyolcvanas évek a neonfényről, a kilencvenes évek a bő pólókról és a vicces akciófilmekről szóltak, de akár mondhattam volna a hatvanas éveket is, vagy kezdhettem volna korábban az egészet.

A tízes évek a tudásról szóltak. A tudás megosztásáról, egészen pontosan.

Történt ugyanis egy érdekes dolog, méghozzá az internet robbanásszerű elterjedése, ami azon túl hogy korlátlan számú házba korlátlan számú pornó eljutását korlátlanul sebességgel biztosítja, még egy dolgot is jelent: a tudás terjedését, mely magánál az internetnél is gyorsabban terjedt így.

A »kollektív tudat« létezik: úgy hívják hogy az internet. Kattintásra és gombnyomásra juthatunk olyan információk birtokába, melyeket tíz évvel ezelőtt csak több órás, napos, hetes nyomozással tudtunk volna megtalálni.

És a dolognak még közel sincsen vége. A fejlesztések, a tudományok, az innovációk csak most vették és veszik majd igazán kezdetüket.

Ez valamelyik este jutott eszembe, magam sem tudom már hogyan.

Sokan mondták mostanában, hogy jaj, mennyit változtál, amit igazából azért nem értek (vagyis igazából értek), mert igazából nem. Három dolog változott mostanában az életemben, azok viszont szigorúan: az öltözködés, a karrier és a szocializálódás.

Ruhák tekintetében úgy öltözöm, ahogy nagyjából már öt-hat éve szeretnék és valójában nem tudom, hogy eddig mért nem így öltöztem (talán 17-18 évesen annyira nem állt volna jól ez a stílus, vagy nem tudom). Ha ruháról van szó, akkor az ing és a zakó mánia hatalmasodott el teljes mértékben. Persze nem százötven eurós azonban mégis Kínában összevarrt Dolce&Gabbana ingeket veszek, de gyakorlatilag még a zöldségeshez is ingbe járok, mert egyszerűen így érzem jól magam a bőrömben. A másik nagy kedvencem a kalap, de valahogy furán érzem benne magam (nem a jólállás-nemjólállás kérdése, egyszerűen fura), így az most várólistán van, bár a hosszú szövetkabátomhoz beszereztem egy szövetkalapot, csak a miheztartás végett. Ami még emellett változott kicsit, az hogy megnövesztettem a hajamat. Volt egy időszak amikor a rokonok-barátok Elvisnek becéztek, mert másfél hónapon keresztül még csak igazítás sem volt rajta, de végül elnyerte a végleges formáját is a dolog. Érdekes, mert gyűlöltem a hosszú hajat (gyűlölöm most is, viselni, érezni stb.), azonban ránézésre tetszik. Mások véleményére meg különösebben nem adunk, csak néhány emberére, arra viszont nagyon.

A karrier egy kicsit összetettebb téma. Ha minden jól megy, hat-hét hónap van még az iskolából, és ha a csillagok kedvezően állnak, és én sokat görnyedek majd a könyvek felett, akkor valami diplom(ata tásk)ás ember leszek. Nem vagyok elájulva attól, hogy lesz egy bekeretezett papír a falon. Sok mindent tanultam az iskolában, szerencsére volt mellette időm még többet tanulni, és remélem lesz is még. Ettől függetlenül viszont tudom, hogy fél év múlva indul az igazi kőkemény melódia, éppen ezért gyakorlatilag reggeltől estig igyekszem tudást, kapcsolatokat és miegymást bővíteni. A leendő munkásélet három felé ágazik egyelőre; a másik az insolis világhatalommá való pumpálásáról szól (nyilván), bár efelől vannak kétségeim. Tucatnyi webfejlesztő cég van a piacon, és persze nem panaszkodunk, de egyelőre csak mint főállás nem támaszkodhatunk kis várunkra, még ha ez is a cél végül. A harmadik út ugyanez, csak valamerre máshol: webfejlesztő szeretnék lenni. Sokáig kerülgettem a dolgot, de nincs értelme tovább: ez az egyetlen dolog, amihez igazán értek és amit szeretnék is csinálni, mert bár imádom az informatikát, dolgozni benne annyira nem szeretnék, talán csak itt. Ügynökség, cég, szolgáltatás – mindegy. A cél az, hogy tanuljak, fejlődjek és persze épkézláb összegeket keressek. Szerencsére az elmúlt egy hónapban két kezemen nem tudom megszámolni hány álláslehetőség bukkant fel, de a következő fél év miatt még egyiket sem tudtam bevállalni (szomorúan, teszem hozzá), remélem azonban hogy fél év múlva is hasonlóan jó lesz a helyzet.

Végül a szocializálódás. Azt vettem észre, hogy míg néhány évvel ezelőtt nem volt más vágyam, csak hogy üljek péntektől vasárnapig a szobámban, sorozatot nézve, internetezve és olvasgatva, most ha egy napnál tovább kell egyedül lennem, nem érzem jól magam és mindig mennék valamerre-valakikkel. Éppen ezért bővült kicsit a fekete notesz tartalma, sok érdekes és érdemes emberrel, aminek kifejezetten örülök.

Ezek a változások persze magukkal hoztak tucatnyi más változást, de ettől függetlenül még mindig tudom a három legfontosabb dolgot: ki voltam és honnan jöttem; ki vagyok és hol; ki akarok lenni és hol. Mindeddig pedig ugyanaz a zöld-kék-fehér mefibloglogós Mefi vagyok, csak bizonyos tekintetben kicsit több, más tekintetben talán kevesebb.

Ezek vannak, meg a bárányfelhők, bár visszatekintve a sorok számára, szerintem az ötödiktől már senki nem jutott el idáig. :)

Egy átlagos jóérzésű angolnak az oyster szóról nem az osztriga jut eszébe, hanem egy kis kártya. Egy a sok közül, mely a modern élet elengedhetetlen szimbólumát képezi:

Kicsit talán furcsa, hogy a tömegközlekedéssel kezdem a londoni élménybeszámolót, de higgyetek nekem, érdemes erről beszélni, mert tényleg ügyesen csinálják ott kint.

Még nincs vége, olvasd tovább »

Semmit nem tudtam a filmről. Komolyan, talán egy előzetest láttam összesen, illetve a plakátokat, de már ekkor is magával ragadott a jófilm hangulat, amit tényleg nem tudnék megmagyarázni. Biztosan az is közrejátszott, hogy a »Viharszigethez« hasonlított picit látványilag, meg ugye főszereplőileg, továbbá hogy hogy ugyanazok a készítők állnak a háttérben mint a »A sötét lovag« esetében. Egy szó mint száz, megint olyan moziélményben volt részünk, amiért az ember szeret moziba járni és közben pattogatott kukoricát rágicsálni.

Az IMDb TOP 250-ben jelenleg harmadik helyen áll, kettő film előzi meg, a »Keresztapa« és az A remény rabjai. Persze lehet hogy pár hét múlva visszaesik kicsit, de azért ez nem elhanyagolható, már ha adunk száz-egynéhányezer ember véleményére meg a számokra.

Az Eredet remek film. Fölösleges ezt ragozni. Lehet hogy nem teremt akkora kultuszt mint mondjuk a Keresztapa vagy a Csillagok háborúja, netalántán a Mátrix trilógia, az is lehet hogy nem trilógia lesz belőle, egy viszont biztos: mint a 148 perce izgalmas, lebilincselő, elgondolkodtató és érdekes. Tényleg, egyetlen perc sincs, amikor unatkozna az ember.

A zene és a képi világ együtt még látványosabbá és teátrálisabbá teszi az összhatást, ráadásul nem igazán kiszámítható (nekem legalábbis nem sikerült semmit megsejtenem, pedig mindig elsőre lelövöm magamban az összes poént) és igazából a logikai bakik sem árasztják el az embert – vagy ha mégis, annyira leköti az embert, hogy nem tűnik fel.

DiCaprio pedig jó színész, ezt el kell ismerni. Úgy vagyok vele, mint Brad Pritt-tel: régen valami miatt nem volt szimpatikus, de az utóbbi időben kedvencek közé került.

Lehet csak nekem tűnt úgy, de néha kísérteties volt a hasonlóság a Viharszigettel. Rögtön az első jelenet is kicsit olyan volt mint egy másik jelenet a másik filmben és ezt többször máskor is érezni véltem, de egyáltalán nem a negatív oldalra került.

Kiváló darab, nem tudok mást írni róla, remek 148 perc és remek befejezés. Még sok-sok ilyen mozifilmet.

Ha minden igaz, idén először megyünk-megyek Szigetre. Az alábbiakat tervezzük megnézni közös erővel:

• The Hives;
• Madness;
• Papa Roach;
• Mika;
• The Cribs;
• Tankcsapda;
• Iron Maiden;
• Billy Talent;
• Kasabian;
• Muse.

Ami szimpatikus, hogy pont úgy alakul a program, miszerint majdnem minden nap marad idő délelőtt a munkára és tanulásra, este pedig a legdurvább esetben is egykor már otthon leszünk. Kíváncsi vagyok, egyrészt a fellépőkre, másrészt a Szigetre is, átadja-e vajon a hangulatot, amiért az emberek tizen-egynéhány éve járnak oda.

Hogy nekem milyen?

Aznap minden nyűggel lefeküdni; macskát megsimogatni majd néhány óra alvás és gyors zuhany után rohanni: jegypénztárban technikai probléma miatt vonatot lekésni; fél várost megkerülni; reggel nyolckor Budapesten, délután fél egykor Győrben lenni, kebapot falni két pofára panelház lépcső-kövén ülve; mindenkire mosolyogni és dzsintonikkal röhögve aprót számolni – ezerkettő-ötvenből hogy is jön a borravaló?

Aztán sok hasonló ilyen, sok dzsintonik és sok röhögés után bezuhanunk a vonatfülkébe, lerúgjuk a cipőnket és rosszul vagyunk még csak az alkohol gondolatától, hát még a zoknijaink szagától. Ha egy óra múlva a Déliben leszünk mondat után a jelzőberendezés hibája miatt több órát késünk majd, ezt még nem tudjuk akkor, de később is csak röhögünk, sőt, a Déli Pályaudvaron mosolygunk a mellettünk elhaladó éjszakai buszra, miközben a síneken villamost játszva sétálgatunk röhögve hazafelé, azon már meg sem lepődve, hogy ezen már a rendőrök sem lepődnek meg. Majd egy másik éjszakai busz néhány megállója után »tovább sétálni«, hogy aztán otthon essünk be a gép elé, blogbejegyzést írva, levelezést intézve, telefonálva és szochálót babrálva, hogy végül.

Aznap minden nyűggel lefeküdni; macskát megsimogatni majd néhány óra alvás és gyors zuhany után rohanni…

És megtölteni minden napot így, vagy legalább kétszer eseménydúsabban. Barátokkal, szerelemmel, rokonokkal, családdal, üzletfelekkel, kollégákkal, új emberekkel és régi ismerősökkel, eddig nem látott vagy egyszerűen csak elveszett, régen látni nem kívánt most viszont kíváncsivá tévő arcokkal.

Hát ilyen.

Most érkeztünk meg The Hives koncertről, ami kiváló élmény volt, teljesen vicces látni Pelle Almqvistet élőben, ahogy megfogja az egyik reflektor, félredobja, felborítja a hangfalat, földhöz vágja a mikrofont majd leszalad a tömegbe, ahogyan két kopasz őr nagyon komoly arccal kíséri, miközben énekel tovább.

Amiatt mondjuk picit morcik voltunk, hogy korábban kezdték (legalábbis ahogy mi hallottuk) a kiírt időpontnál, pedig utólag módosították a kezdési időt késés miatt, de annyira nem vész.

Egyébiránt ez volt az első, hogy Szigeten voltunk, és én teljesen felkészülve, iPhone helyett kagylótelefont magammal víve léptem be, ehhez képest kétszer olyan laza volt a beléptetés mint a SZIN-en, meghúzták a karszalagot aztán integettek hogy menjünk be, semmi kutyaszimatolás meg zsebkipakolás és motozás. A világzenei nagyszínpad előtt pedig kifejezetten szellős volt a hely, sokkal durvább tömegre számítottam. Szerintem holnap megjátszok egy fényképezőgépes akciót is, hátha beengednek.

Néhány sorral lentebb a »londoni tömegközlekedésről« írtam, és ahogyan ígértem, most pár szó az ételekről.

Még nincs vége, olvasd tovább »

Péntek este a Szigeten hatalmas taps, ujjongás, fütyülés és meleg szeretet fogadta azon zöld jármű (koptatott kombinós angolsággal szöbörbön rélvéj, magyaroknak egyszerűen HÉV) vezetőjét, mely zöld jármű a rongyosra ázott tömeget Filatorigát állomástól egészen Margit hídig szállította. Az este legnagyobb sztárja vitathatatlanul ő volt. Mármint a vezető.

Csúnyán megáztunk, tavaly a »SZIN-en« nem sikerült ennyire, pedig az sem volt kutya. Persze mindenki mondogatta hogy így meg úgy a kurva anyját a szervezőknek, de nyilván őket a legnagyobb butaság szidni. Az mondjuk durva, hogy az OMSZ több mint kilencvenezer villámot regisztrált, egy-kettő akkora volt hogy egy másodpercre nappalnak éreztük a környezetet.

Ezeket leszámítva a program jó volt, azt sajnálom kicsit hogy Charlie Winstonra nem sikerült bejutni, valószínűleg csak az eső okozta tömeg miatt.

És azt már tényleg csak halkan jegyezném meg, hogy Ingridet – nem éppen véletlenül – öt Roma Sátor feliratú pólóban rohangáló srác akarta fellökni.

Viszont ez holnap remélhetőleg nagyon adja majd, ahogy mondani szokják:

Nemlátom, kattintok, meglátom!

A The Cribs élvezetes volt, csak a negyven fok meleg nem tett túl jót az átlag közönségnek, amikor slaggal locsolták a népet, azt viszont tudtuk értékelni. Elcsíptünk pár számot a sátorban hatalmas ventilátorok mellett dübörgő Depresszióból (ami szerintem jó banda, hiába szólja le akár maga Sztálin is a messzi-messzi Szovjetunió mezeiről) aztán volt még egy lánctalpas járműveket foglyul ejtő Lukács László és bandája, közismertebb nevén Tankcsapda, ami szerintem közepesre sikerült; gyakorlatilag bármelyik kisebb koncertjükön jobb volt a hangulat, de lehet csak azért van mert nekem nem túlzottan jönnek be az új albumon lévő számok.

Azonban amikor Bruce Dickinson és kisebb bandája az Iron Maiden felugrottak a színpadra, rögtön lehetett érezni, hogy ők azok, akik elkezdtek valamit még régebben, és legyen bárki bármilyen jó, csak mögöttük lehet, fejet hajtva, mert ők az atyaúristenek. És bár a hangosítás csak néhány szám után alakult ki jól, mégis feledhetetlen élmény volt, kár hogy kicsit korábban el kellett jönnünk.

Holnap még kasábián illetve múzsa, aztán ennyi volt mese volt.

Salgótarjántól nem is olyan messze terül el a barátságos Tiszavalk, de ha egy kedves ismerős ma nem kalauzol el oda, valószínűleg magamtól az életben eszembe jut arra kanyarodni. Jobban belegondolva az M3-as autópálya hatvani lejárójánál tovább még nem igazán mentem. A Borsod-Abaúj-Zemplén megyében található kis községet háromszáz-egynéhányan lakják csupán, egyes források szerint kizárólag magyarok. A horgászat, a csend és a gyönyörű táj szerelmesei rajonghatnak érte, ezek jellemzik ugyanis, továbbá a rendkívül barátságos és nyugodt emberek. Ideális lehet tizen-huszon fős fiatal társaság számára is, akik alkoholmámorban kívánnak eltölteni néhány napot, illetve azok sem csalódhatnak, akik csak egy hétvégére menekülnének ide a város zajától.

A mefiblog világjáró rovatát a Magyar Légitársaság nem támogatta, telefonjaink nem Nokia márkajelzésűek voltak és utunk során nem kötöttünk biztosítást.

A Kasabian a várt szintet hozta, a legjobb számaikat játszották végig és hihetetlen jó hangulat volt, Tom Meighan hatalmas figura, bár néha a napszemcsijén keresztül lehetett látni, hogy valami tudatmódosító került a vérbe. A hangosítás viszont itt volt a leggyengébb; a mögöttem éneklő közönség hangosabb volt, ráadásul össze-vissza másztak a hangok, erre többen is panaszkodtak.

Aztán jött a várva-várt fellépő, a Múzsa, Muse (ejtsd mjűz, direkt, igen) akikről két dolgot rögtön le lehetett szűrni: nem véletlenül őket hagyták a végére és tényleg igazi koncertbanda. Hihetetlen jó volt a látvány- és vetítéstechnika, villogott az egész színpad mint a karácsonyfa, a kivetítőkön pörgő háttéranimációkkal és a színpadi díszletekkel is próbálták fokozni a hatalmas tömeg (legalább kétszer annyi ember volt mint az Iron Maiden alatt) egyébként sem lappangó hangulatát. Ők is szintén a legjobb számokat játszották, vagy legalábbis a nekem legkedvesebbeket, és annyi hangszer vonult végig azon a színpadon, hogy hú.

A Szigetről végül. Az a véleményem, hogy kicsit vicces az alapkoncepció: angolok jönnek megnézni angol bandákat Budapestre az Isten háta mögé. Mi persze örülünk mert pénz van belőle, az ott lakók nem örülnek mert zajos. Nekem a kis agyacskámban viszont az fogalmazódott meg, hogy például egy brit hamarabb eljut Muse, Kasabian meg egyéb koncertekre, mint mi szegény balkáni magyarok, és akkor lehet hogy nem ötszáz forintért kéne a sört adni, meg ötvenezerért a belépőt, hanem kicsit jobban rámenni arra, hogy a pénz házon belül maradjon. Tudom, szép álom.

Gyenge adalék még, hogy Ingrid végig világítós karkötőt keresett, nagynehezen találtunk egy helyen, ahol azt mondták hogy hivatalosan nem adhatnák el, mert a helybérletet külön meg kellene venni az ilyen portrékára, ez pedig százezer forintjába kerülne az eladónak, utána pedig kötelezően négyszáz forintért kéne adnia azt a szutykot. Odaadta mosolyogva százötven magyar pengőért darabját mind a hatnak, de azért ezek alapján gondoljuk csak meg, hogy ha tőlük százezreket kérnek (és egyébként egy másik ott dolgozó ismerős panaszkodott a forgalomra), akkor vajon hová is csúszik a nem kevés pénz. Valszeg nem a Muse zsebébe.

Ettől függetlenül jó élmény volt, még úgy is hogy csak koncertekre jártunk ki esténként, ettünk és ittunk finomakat, röhögtünk meg sétálgattunk hazafelé. A szervezés korrekt (bár a SZIN tényleg sokkal zöldebb és okosabb fesztivál, lásd telekocsi kereső az oldalon, REpohár és így tovább), a fellépők szintén, az árak magasak, de mivel nem csóró balkáni magyarnak van, ezért törődjünk bele.

Ja igen. Megkaptam hogy anyagias vagyok, de bizonyára az a legrosszabb tulajdonságom, hogy picit húzom a számat a pofátlan lehúzásra, úgy, hogy a pénz meg olyan helyre kerül, ami nem feltétlen a megérdemelt lenne számára.

Találkozunk 2011-ben, meg minden.

Négy napot töltöttünk az Egyesült Királyság szent földjén, Londonban, a borús és mindig esős városban. Egyszer nem érte még csak esőcsepp sem a homlokomat.

Az elmúlt négy napban Budapest városában ma áztam meg harmadszorra. De persze nem ilyen néhány esőcseppes megázásról van szó; először péntek este a Szigeten (a telefonom kijelzője azóta sem világít), aztán tegnap este végül pedig ma. Fél kiló kenyér is megázott, amit éppen hoztam haza a péktől.

Hát mi folyik Gyöngyösön?

Budán, egy rendkívül eldugott helyen, mondhatnánk az Úr háta mögött balra van egy kis irodaház, amelynek egyik helyiségében két hatalmas hevimetál banda foglal helyet: egy Boeing 737-es és egy Airbus A320-as repülőgép. Persze nem igazi gépek, pusztán a pilótafülke majdnem 100%-os másolatát reprezentáló drága játékszerek, olyan mániákusoknak mint én, vagy a mezei milyen lehet repülőt vezetni érdeklődőnek, esetleg gyakorolni kívánó tanoncoknak. Ez volna a HighFly Aviation szimulátorközpont.

Egy óra repülés 15 000 forint, ehhez jár a repülés előtt fél órányi oktatás (mi erről lemaradtunk mert elsőre nem találtunk oda), és egy szóval röviden: felejthetetlen. A gép nem szimulálja a mozgást, hatalmas kivetítőkön a Flight Simulator vetíti a képet, odabent viszont minden világít, csillog, mozog, működik.

A dolog persze egyáltalán nem egyszerű. Oktatónk gyorsan elmondogatta mi micsoda, nagyjából azért szimulátorból már ismertem a Boeing-et, de mondanom sem kell, hogy a dolog nem annyira egyszerű. A mezei nyomd meg azt a gombot egy percbe telik, míg az ember rájön merre fele kell fordítani, tekerni vagy húzni-nyomni hogy a biztonsági zárat kioldja. Ötmillió kapcsoló elfordítása, panel nagyjából végre sötét, gázkar, csúszkálás hogy középen legyünk, kormányt meghúzni tíz fokos dőlésig és hoppá, már repülünk is. Elvben ennyi az egész.

A gépet csak egyszer törtem össze, véletlenül keményebbre sikerült a landolás, de később azért sikerült nehezebb pályákon is szerintem szépen megérkezni.

Hihetetlen élmény lehet igazi repülőgépet vezetni, nem fogok megállni míg ki nem próbálhatom végre, a következő valószínűleg a hivatalos MALÉV szimulátor lesz, az mozog is, persze az ára is nagyjából háromszor ennyi ugyanekkora időre.

A HighFly Aviationt bátran ajánlom mindenkinek, aki picit is kíváncsi. Most építenek egy F16-os szimulátort is, azzal is valószínűleg élmény lehet repülni, de én az Airbus-t is mindenképpen szeretném majd kipróbálni. Érdemes böngészni az egyébiránt kifejezetten igényes weblapjukat, ahol céges ajánlatok és mindenféle egyéb hasznos lehetőség sorakozik.

Klassz volt, tényleg egy feledhetetlen élmény, és szerintem ezt ajándékozni is kiváló ötlet, hiszen nem túl magas összegért egy érdekes és egyedi dologgal tudunk meglepni szinte bárkit. Mert ugye ki ne próbálna ki egy gyönyörű és hatalmas gépsárkányt az égen?

Gyerekkoromban (értsd, hogy olyan igazi tökmagforma voltam, még talán hatéves sem igazán), volt szüleimnek egy házaspár ismerősük, akik jártak Ausztriába és egyéb országokba, hazahoztak egy tonnányi olyan élelmiszert és édességet, melyet itthon nem lehetett beszerezni, aztán járták a várost és megrendelésre árulták. Rengeteg édesség is volt náluk, az egyik, mely meghatározta a gyerekkoromat (szinte mindig volt a hűtőszekrényben) egy jégkrém volt. Eperízű bevonat, vaníliás jégkrém, és az extra, hogy a pálcikája egy rágógumi volt (mint a cigirágó), így tényleg száz százalékosan meg lehetett enni. Ha még a csomagolása is ehető papír lett volna, akkor!

Aztán elköltöztünk, a házaspár már nem foglalkozott a dologgal, hiszen idővel egyre több minden bejött, ezt a jégkrémet viszont sosem láttam. Egészen valamelyik nap estig, mikor jöttünk hazafelé a Szigetről, és isteni jelként ott volt a Nestlés hűtőben A Jégkrém:

Komolyan, ugyanolyan íze volt, és mikor belekóstoltam megrohamoztak az emlékek. Kellemes volt.

Az Oktogonnál lévő Belvárosi Szupermarketben (ex-Rothschild) lehet kapni, ha esetleg érdekel valakit.

A szellemíró olyan hivatásos író, akit azért fizetnek, hogy más nevében írjon. Az azonos című film gyakorlatilag erről szól: a volt elnök emlékirataihoz keresnek szellemírót, akinek ügynöke szerint visszautasíthatatlan ajánlat ez és hű meg há.

Két dolog maradt meg bennem igazán. Az egyik, hogy Pierce Brosnan leginkább csak a plakátokra kellett. Nem volt túl sokat a kamerák előtt, akkor sem volt semmi extra, viszont jól mutatott, hogy ő mégis ott van, afféle nagyöregként. Ez viszont nem feltétlenül probléma, ha megnézzük hogy a szerepe is valami hasonló volt.

A másik, hogy bár izgalmas volt a történet, sok volt ez két órában. Értem én hogy művészet, Roman Polanski, meg gondolkodjunk és ilyesmik, de ezt 90 percben is gyönyörűen, sőt még jobban el lehetett volna mesélni. Mert egy dolog az ember agyának húzása, másik dolog ha helyenként unalmasak a jelenetek.

A főpoén jó volt, tetszett az is, hogy gőzöm nem volt miről van szó (volt sejtésem, sőt, a végére az is lett, de egyszerűen nem tudtam hogy az lesz-e, vagy valami egészen más, és inkább arra gondoltam, hogy valami egészen más).

Értékelés: 4 pont

Megmondom én nektek.

Okos bácsik kitalálnak mindenféle ajánlásokat meg szabványokat, amiknek elvileg az lenne az előnyük és a lényegük, hogy ha például egy adatbázist szeretnél átmozgatni A-ról B-helyre, esetleg úgy hogy B-helyen más rendszerek uralkodnak, akkor elvileg annyi a dolgod, hogy A-helyen kattintasz az exportra, lemented a fájlt, B-helyen pedig betolod azt, kattintasz az importra, a gép füstöl kicsit, aztán egy zöld pipa, Jézus szakállának egy tincse vagy akármi isteni jelzés utal arra, hogy laza vagy mint a Riga-lánc.

Elvileg.

Gyakorlatilag meg az a vége, hogy mivel minden sor után megáll valami cseprőapró hibával, megunod, fogod és kézzel csinálod órákig, a végén már hajat tépve és hülyét kapva már csak a monitorra való ránézés gondolatától. Komolyan, még a legjobban megtervezett adatbázissal is mindig csak a szenvedés van, ha mozgatni, migrálni, akármi kell.

Emlékeztek, múltkor meséltem, hogy gyakorlatilag csak az mentette meg ingóságaimat (és életemet?), hogy »későn avagy korán feküdtem le aludni«, mert ha nem vagyok otthon, vagy már alszom, szépen kirabolják a házat.

Kis adalék, hogy nővérem, aki »egy évtizede« Olaszországban él, mikor belépett a körfolyosós házba, szabályszerűen ledöbbent, hogy hát itt tényleg minden ajtón és ablakon van biztonsági rács, sok helyen még a riasztóberendezés is határozottan pislog az éjszakába.

Hát igen, így megy ez mifelénk. Persze tudom én, hogy betörés majdnem mindenhol van, de.

Ma délelőtt hívott az egyik ügyfelünk: betörtek hozzájuk éjszaka, és míg ők aludtak az emeleten, a földszintről fogtak mindent (pénz, pénztárca, laptopok, televízió, házimozi, néhány ékszer, dísztárgyak), bepakolták a garázsban álló autóba, majd azt is elvitték.

Szép augusztus huszadika reggelük lehetett, igaz?

Mesélek egy másik történetet, amit éppen múlt héten hallottam. Testvérpár (lányok), húszas éveik közepén-végén együtt laktak egy körfolyosós bérházban. Az ablakon nem volt rács, és a nyári kánikulába elkövették azt a hibát, hogy nyitva maradt éjszakára. Az egyik lány arra emlékezett reggel, hogy hülyeséget álmodott: egy nagy darab csávó odaült az ágyára, és csak annyit mondott késsel a kezében hogy kussolsz vagy meghalsz. Mosolyogva akart kimenni a konyhába mesélni testvérének, mikor azt vette észre hogy nyitva az ajtó, a fél lakás meg üres.

Tudom és értem én, hogy betörések nem csak Budapesten, nem csak Magyarországon vannak, de azért elszomorító, hogy rácsokkal, riasztókkal és lassan már vizesárokkal körbevéve kell aludnunk éjszaka, hogy reméljük a lehető legjobb esetet, mikor csak azoktól a tárgyaktól fosztanak meg minket, amelyekért megdolgoztunk.

Még moziban szerettük volna feledhetetlen IMAX 3D élményben megnézni Tim Burton legújabb alkotását, de erre akkor valahogy nem került sor, tegnap viszont hirtelen ötlettől fogva lezöttyentünk a kanapéra és ugyan nem feledhetetlen IMAX 3D élményben, de megtekintettük.

Anno milliárd évvel ezelőtt olvastam az Alice Csodaországbant, de nagyjából annyira emlékszem belőle, hogy egy kislány egy aranyos fehér nyuszit követve a varázslatos Csodaországban találja magát, ahol gyakorlatilag minden a feje tetejére áll.

Tim Burtontől a kedvencem az »A halott menyasszony« című animációs, ami egyszerűen annyira elvont, annyira beteg, annyira különc, hogy már bűn nem élvezni. Aki még csak azt is látta Burtontől, biztosan érezte, hogy ha valami, akkor az Alice egy neki való munka. Ehhez ha még hozzávesszük Johnny Depp karakterét, akkor sok rosszra nem számíthatunk.

Ez nagyjából így is van. A karakterek aranyosak, viccesek és bugyuták; a helyszínek színesek, és még a nem 3D-s élményen keresztül is tökéletesen érezni, hogy Csodaországban járunk. Nekem az »Avatar-effektus« kicsit itt és érződött: a látvány sokkal inkább vitte a dolgokat előre, mint a történet, noha itt kicsit mégis más a tészta.

Mondhatni klassz volt, nekünk tetszett, könnyed szombat esti kikapcsolódásnak tökéletes.

Értékelés: 4 pont

Disney-ék régen csináltak már olyan igazi Disney-mesét. Persze ott volt például a Bolt című, amit ugyan nem a Pixar csinált (látszik is, tegyük hozzá), de ez sem a klasszikus rajzolt mese, mint mondjuk régen volt az Oroszlánkirály.

Az A hercegnő és a béka viszont kedves, igazi Disney-mesére sikerült. Az alapötlet is igazán aranyos, miszerint fogták a klasszikus történetet, és kicsit tekertek rajta. Énekelnek is benne, ahogyan azt illik, valamint hála az égnek meséknek még mindig tudnak szinkront csinálni (bár a vár rád a szánsájn dalszöveget annyira nem értettük, hogy mért kellett). Szerintem tényleg sikerült felidézni azt a régi hangulatot, amikor még a 3D-s mesék nem terjedtek el ennyire, és gyerekként csillogó szemmel néztük a mesés palotát, ami mindig valami jó kezdetét jelezte. Én imádom a 3D-t, a »Wall-E« és a »FEL!« a két kedvencem, de a rajzfilm, mint olyan, mégis valami ilyesmi. Remélem többet fogunk még látni mostanában.

Tegnap két érdekes eseménynek is szem- és fültanúja voltam.

Az egyik egy idős néni volt, aki elkezdett üvöltözni a földalattin, hogy aki nem dolgozik az ne is zabáljon, fene a büdös rezeseknek a mocskos csimbókos pofájukat és hasonló mélyen elhatárolódni való mondatokat, amire persze rögtön síri csönd lett, és ilyenkor mindenki néz ki az ablakon, mintha lenne valami nagyon érdekes az alagútban.

A másik egy fiatal csajszi(!) a barinőjével(!!), akik arról beszélgettek a mozgólépcsőn, hogy, idézem: én már teljesen ráérzek mikor késik tényleg, és mikor kell menni kapartatni, volt már pár ilyen. Hát igen, sajnos 2010-ben a fogalmazásgátlót csak én szedem, de ez meg látszik is, ugye.

Kicsi jót szólnék itt a Postáról, mivel mindenki úgy leszólja, hogy csak a baj van vele, és isten ments hogy feladj bármit is.

Olaszországba kellett küldenem csomagot, bizalmas, értékes, miegymás, de nem akartam túl sok pénzt eltapsolni erre. 10 500 pezeta lett volna a nem tudom milyen gyorsposta, ami két nap múlva ott lett volna, és bácsi vitte volna kocsival meg hasonlók. A postán dolgozó srác viszont azt javasolta, hogy inkább adjam fel nemzetközi küldeményként, ötféleképpen értékbiztosítással, meg tértivevénnyel, ajánlva és tudom is én milyen postai szakszavak voltak ráragasztva a borítékra. A dolog összesen került így három darab Mátyás királyba, három nappal később jött a telefon, hogy megérkezett a csomag, majd a telefonhívástól számított két nap múlva megjött a tértivevény is, hogy a csomagot épen és egészségesen célba juttatták.

Adtam már fel egyébként mobiltelefont is postán; szépen becsomagolva, hatvanezer forintig értékbiztosítással, törékeny meg hasonló jelzőkkel. Összesen az is ilyen összegbe fájt körülbelül, és odaért épségben.

Szóval a posta annyira mégsem rossz intézmény – vagy csak nagyon szerencsés vagyok? Elő a sztorikkal!

Szakítottam ma egy kis időt és leültem kipróbálni »2010 legjobb játékát«, a Mafia II-t.

Nem nagyon akarom bő lére ereszteni, nem szeretnék kitérni arra hogy mi a sztori, kivel vagyunk és mit kell tennünk; ezeket úgyis leírták már mások, máshol. Lényeg a lényeg: a szokásos olaszos életet éljük a csodás Államokban.

Két és fél órányi játék után a következőt tudom mondani: a Mafia II minden jó tulajdonságot magával hozott, amelyet az egyben szerettünk, annyi változással, hogy a rosszakat kijavították. Nem viccelek, két óra játékidő után nem tudok mit negatívumként kiemelni. 1280×768 pixeles felbontáson szaggatás nélkül vakít, a grafika egyszerűen lenyűgöző, pedig bőven a minimum konfiguráció alatt van a gépem; a mozgások, a harcok és az egész körülöttünk lévő világ kidolgozottsága tényleg odatesz. Hozzáteszem hogy a Mafia: The City of Lost Heaven is hasonló érzéseket keltett bennem annak idején, emlékeim szerint.

Mesés. Megérte ennyit várni, látszott hogy nem véletlenül telt el végtelennek tűnő idő a két játék megjelenése közt.

Egyelőre a sztori is jónak tűnik; kedvenceim a GTA-játékok, de valljuk be, ott mindig vannak kicsit bugyuta dolgok, itt azonban ismét egy remekül be-, át- és levezetett történet került elénk. Ráadásul jelenleg nem is tűnik olyan nehéznek mint az első rész, de nem is esik át a ló innenső oldalára sem.

Kiváló játékélmény, nem tudok mást mondani. Ahogy nézem a kritikák is jókat írnak, bár komolyabban még nem olvasgattam.

Végül néhány kép a tovább mögött.

Még nincs vége, olvasd tovább »

Képzeljétek el, nem a nap híre, de az év híre mindenképpen, hogy újra megrendezésre kerül az RTL Klub egyik legnészpszerűbb valóságshow-ja, több millió nézőt a képernyő elé vonzó ValóVilág, amelynek negyedik évadába már jelentkezni is lehet, ha valaki esetleg szeretne több hónapig tizedmagával összezárva egy bekamerázott villában élni.

Azon gondolkodom, hogy kellene egy fogadással foglalkozó weboldalt csinálni, amelyen ilyesmikre lehetne fogadni, hogy hányan lesznek médiasztárok a műsor végén, hányszor élnek szexuális életet odabent, lesz-e VV Lali nevű játékos, ki nyer és hasonlók.

Szerintem meggazdagodnék.

Utolsó félév, lol.

Még tíz kredit kellene és meglennék az előírttal, lol.

Úgy néz ki diplomás leszek, lol.

Kicsit azért ijesztő a következő időszak, nem lol.

Az volt, hogy éjszaka, most kivételesen, mint a legtöbb jóérzésű ember, így főhősünkék is az ágyukba feküdve aludtak, ki-ki rózsaszín álomvilágban, ki-ki olasz bűnözők meg repülőgépek és fényképezők valamint objektívek világában lebegve. Mindezt egészen addig, amíg hajnali három óra husznnyolc perckor hatalmas robbanás rázta meg a lakást.

Főhősünk (aki Mefi) először köpni-nyelni nem tudott, bár tegyük hozzá hogy más testnedvei és kevésbé nedves részei hamar tudtak volna távozni, ha nem erőlteti azok visszatartását. Először arra gondolt, hogy a macska fellökte a számítógépet, így hirtelen a nemes kínzási folyamatok és a hisztérikus sírás jutott eszébe, miután a macska álmosan megjelent az ágy végében, hatalmas farokkal (az a farka volt hatalmas ami a hátul van a feneke felett) és hatalmas szőrrel, tudniillik a macska felborzolja szőrzetét ha megijed. Következő gondolat a betörés volt, de a vastag biztonsági zár persze egyértelműen nem teszi ezt lehetővé (legalábbis a főhősék bíznak ebben).

Kis idő elteltével főhősünk (A Mefi) kimászott az ágyból, be az éjszaka bugyraiba, de sokáig útja nem tartott, mert a konyhában majdnem hanyatt csapta magát. Az ugyanis úszott. A pezsgőtől.

Történt ugyanis hogy néhány hete egy esti pezsgőfogyasztás után marad fél üveg, ami bekerült dugózva a hűtő alsó polcára. Az idő múlása elfeledtette szegény pezsgő létezését, az viszont bosszúra készülve gyűjtötte egészen napokon és heteken át energiáját, míg 2010. augusztus 27-én éjszaka három óra huszonnyolc perckor úgy gondolta elérte azt a pillanatot, mikor katarzis szerűen kilövi magából a dugót. Csakhogy a dugó kilövésével együtt megindult hátramenetbe, kinyitotta a hűtő ajtaját, majd hanyatt vágódott a konyhakövön, csak úgy, mint néhány perccel később majdnem főhősünk is, aki Mefi, és aki röhögve törölgette a konyhakőről a pezsgőt, hajnali fél négykor.

Disz vöz a feszinéting sztori.

Mivel a nyárból teóriailag már csak néhány nap maradt hátra, ami szomorú, viszont a munka rengeteg, a ventilátor azonban nem elég, ezért pár napra elhúzunk most ismét a Balaton partjára, ahol szokás szerint a vízben leptoppal fogok egész nap lubickolni. Vagy nem, mivel persze ilyenkor jön ám a vihar. Akkor viszont fotózunk villámot, muhah.

Könyveket szoktak írni. És könyvekben szokták írni, hogy ha egy könyv lenne az élet, és visszalapoznánk néhány oldalt, akkor. Nekem kicsit közelebb áll az a hasonlat, hogy ha lenne egy időgépem. Ha lenne egy időgépem, és visszautaznék egy februári éjszakába, amikor 2004 állt a naptárak bal alsó sarkában, és még a napra is emlékszem, hogy harmadikából léptünk át negyedikébe, mikor a nappali sarkában a világ legkedvesebb németjuhász kutyája, az a barna szemű kutya, akit talán minden kutyánál jobban szerettem, életet adott hét lurkó kutyagyereknek. Négy fekete volt, kettő tigriscsíkos, mint »az apjuk«, egy pedig zsemlebarna színű, egyféle jelzésként, hogy ő bizony más, vegyük őt észre. Ezt a gyönyörű németjuhászt egyébként nem sokkal, egy évvel később kellett elaltatnunk egy súlyos fajtabetegség miatt. Sosem fogom elfelejteni azt a szempárt, és azt a reszkető csontsovány állatot, amint érezte, hogy hová viszem, mikor finoman lehúztam magam mögött az állatorvosi rendelő csigalépcsőjén, ahová néhány évvel később egy dobozkában a legkedvesebb macskalánnyal, »Julcsával« érkeztem, de azokat a lépcsőket már egy üres dobozzal a kezemben, könnyeimmel küszködve tettem meg felfelé.

A hét állatka közül kettőt tartottunk meg, egy tigriscsíkosat, aki a Junior nevet kapta, és a kis zsemleszínűt, aki gyerekkorában Bumfordinak, ahogy pedig szép nagyra nőtt, Ginának lett nevezve. Az anyja tovább élt benne, ha lehet ilyet gondolni, írni vagy mondani. A két barna szempárban tényleg úgy éreztem néha, hogy az anyja lapul mélyen, és abban az odaadó tekintetben, amit kaptam akárhányszor megsimogattam, egy világ kedvessége rejlett. Néha még én sem tudom elhinni, mennyi szeretet lakozik egy állatban.

Lehet, hogy nem én voltam a legjobb gazda, lehet hogy nem töltöttük sülve-főve együtt az időnket, de tényleg szerelmesek voltunk. Kicsit talán kárpótlás volt az anyja után, és eggyel több tényező, ami miatt nyugodtan aludhattunk, hiszen az egyik legjobb házőrző, akit valaha láttam.

A balatoni nyaralás első napján, az eső miatti rossz időben ültem augusztus 28-án a panzió teraszán. Mindenfélén járt a fejem, főként azon, hogy milyen érdekes a tócsa, mely elhomályosul, majd mindig újra éles lesz, miután egy az ereszről lezuhanó esőcseppet elnyel.

Amikor megtudtam, hogy el kell altatni a kutyát, aki több száz kilométerre van tőlem, és az ekkor diagnosztizált daganata kínozza; akinek az egyetlen megnyugvást testvére nyalogatása-nyűszékelése, és egy számára idegen ember nyugtatgatása jelentette, nem is tudom mit éreztem.

Talán azt, hogy mind esőcseppek vagyunk, akik hosszú utat teszünk meg, hogy aztán végül belezuhanjunk egy tócsába, amely abban a pillanatban mikor hozzáérünk hihetetlenül megremeg, felzúdítva ezáltal önnön nyugalmát, mintha háború lenne, de ha végső helyünket megtaláltuk ott, akkor újra nyugodt és éles lesz a tükre. Mindez egy szempillantás ideje alatt, még ha az út előtte több ember több szempillantását is vette igénybe.

Az én szemem azóta is nyugodt és éles, sírni, azt ugyanis már régen nem tudok. Legfeljebb csak belül, a lelkem mélyén, ott viszont ami van, az üvöltve zokog egy kőpadlón, ahol a tócsák a zuhanó könnyekből tevődnek majd össze, míg végül el nem árasztják az egész területet, megfojtva azt, aki ott él.

Mint az összes állatunk, akit el kellett altatnunk, vagy otthagyott minket, ő is hihetetlenül fog hiányozni. Ott voltam mikor megszületett, de sajnos nem tudtam ott lenni, mikor talán újra találkozhatott anyjával és apjával.