Mondják ezt javarészt olyan emberek, akik segélyen élnek egy olyan országban, ahol majdnem életünk végéig ingyen oktatásban vehetünk részt. Ahol a gyerekvállalásért legalább négyféle módon kap anyagi és egyéb juttatást az ember, az anyuka pedig messze az átlagon felüli időre mehet támogatott szabadságra. Ahol noha nem a legmegfelelőbb, de a többi országhoz képest szinte ingyenes orvosi ellátás jár majdnem minden embernek. (Az USA-ban próbálnál meg bemenni ennyi pénzből egy kórházba, kiröhögnének.) És még sorolhatnám.

Persze itt sem virágzik a helyzet, és van baj a fejekben bőven, de amikor meghallom azt, hogy bezzeg Londonban aztán nyolcszáz fontot kapsz, ha mosogatsz, akkor kicsit felcsavaródik a vérnyomásom, mert Londonban nem 215 forint egy kiló kenyér, és nem 150 font havonta egy másfél szobás belvárosi lakás bérlése.

Bazeg.

Oké, ebből a bejegyzésből két dolgot lehet leszűrni. Az egyik, hogy a blogolás rendkívül vicces, mert könnyedén be tudjuk vele bizonyítani, hogy az emberek szeretnek hülyézni és nyálat fröcsögtetni, főként ha belefutnak valakibe, akinek kiugróan más a véleménye. A másik dolog, amit mondjuk mindig meg is jegyzek, hogy érdekes látni azokat, akik elvileg megvetnek minden sort, amely itt olvasható, mégis betéve tudják ezeket a sorokat az elmúlt hat hónapról.

Mindig gondoltam rá, hogy kellene egyszer egy hasonló bejegyzést írni, de igazából sosem gondoltam volna, hogy megteszem, tegnap este viszont volt egy kattanás. Pontosan hasonló reakciót vártam, bár egy kicsit több nyüzsgéssel.

Lényeg a lényeg: itthon rettenetesen nagy problémák vannak, és nem, nekem sem az a legnagyobb problémám, hogy milyen kanapét vegyek; nincsen lakásom (ami elég sokaknak pedig megadatott) és különösebben komoly megtakarításaim sincsenek, velem is ugyanúgy megeshet máról holnapra, hogy az utcára kerülök, és ezzel tisztában is vagyok. Nagyon. Éltünk mi is nagyon szarul, elég élénken emlékszem olyan napokra, amikor a krumpli volt a főfogás az asztalon. Tény, nem tehettem róla, hogy kikerültünk belőle, de annyit azért megsúgok, hogy szüleim sem milliárdos vállalkozók és nem is gazdag emberek csemetéi. Mint ahogyan én sem vagyok az.

Azzal is tisztában vagyok, hogy külföldön néhány árnyalattal jobb az élet. Nem jártam sok helyen a világban, de megfordultam itt-ott, és lévén közeli rokonaim élnek például Olaszországban, közelről tudom, hogy ott sem sokkal jobb a helyzet. Valóban, nyolcszázötven euró körül van a minimálbér, cserébe a villanyszámla legalább kétszer annyi, mint itthon bárhol. És tény, áll autó a legtöbb garázsban, sőt, használják is, de ott sem különb a helyzet: hitelek hitelek hátán. Londonban nem éltem még, de tucatnyi barátom és ismerősöm igen, akik mind-mind arról számoltak be, hogy kint is keményen kell dolgozni ahhoz, hogy napról-napra meglegyen a jövő.

Akik kint megélnek, általában megéltek itthon is. Sosem elleneztem azokat, akik el akartak ebből az országból menni, inkább azokra néztem mindig kicsit furcsán, akiknek erre minden lehetőségük megvan, mégis inkább fröcsögtetik, hogy bezzeg külföldön. (Ismét: azokra gondolok, akiknek lenne lehetőségük.)

Érdekes esettanulmány volt ez, vicces látni, hogy egyeseket milyen könnyű ugratni. És tudjátok mi az igazán érdekes? Két dolog. Az egyik, hogy az embereket nem a mondandó idegesítette fel ebben az írásban, hanem az, ahogy a mondandó tálalva volt. Nagyjából öt szót kellene kitörölnöm, és néhány mondatot átrendezni ahhoz, hogy egyetlen komment se érkezzen, és egy mezei blogposzt szülessen. Ennyin múlik. A másik érdekesség, hogy érzésem szerint nem olyanok jöttek ide panaszkodni, akik minimálbéren tengődnek. Nekik ugyanis nincs idejük más internetre ontott hülyeségeivel foglalkozni. (Kedvük se igazán.)

Egyszer kellene már egy troll-sörözést tartani. :]

Nekem azzal sincsen a problémám, hogy előttem két idős emberke áll a sorban, és mindkettő elpanaszolja az életét, kér egy borítékot, abba egy bélyeget, rá is egy bélyeget, tessék már kitölteni is, mert én már öreg vagyok és alig látok, illetve mondja már meg, hogy Izraelbe mikor fog odaérni, és egyébként még egy újévi kártyát is kérnék, bár nem, mert az ciki már ilyenkor igaz?

Még akkor sem reagáltam a jobb szemöldököm felhúzásánál komolyabban, amikor pont az előttem lévő embernél romlott el a csekkre nyomtató kézikészülék, és a kedves pénztáros olyan cirka negyvenméternyi pénztárgépszalagot kezdett el kézzel feltekerni.

Akkor kezdtem kicsit feszült lenni, amikor a mögöttem álló nő már tíz perce morgott, hogy bezzegakibaszottpostárabazmega-kár-hány-szorrr-beteszemakurvalábamso-se-sza-ba-dul-oknegyedóránálelőbbhogybasznátokmeg, majd ezt fokozva a szemben álló idős nénivel is elkezd veszekedni, aki meg persze visszaveszekszik.

Szóval igazából azt nem értem, hogy mért nem lehet tisztelni a játékszabályokat (nevezetesen, hogy ha egy későig nyitva tartó postára mész, akkor esélyesen hatalmas sor lesz) és miért kell mások életét megkeseríteni a szenvedéseddel.

Persze, ez akár rám is vonatkozhat a bejegyzés megírásával.

Komolyan, elkeserítő, hogy az ember szeretne rendelni valamit, és lenyúlja valami szakadék kotvány aluldefiniált cipőtöltelék. Arról nem is beszélve, hogy azon pólók, amelyek jöttek volna, nagy részük már nem kapható, így nem rendelhetjük újra.

Aztán csodálkozunk, hogy emberek azt mondogatják, hogy el ebből a szar országból. Azon pedig egyenesen meglepődünk, amikor valaki fogja, összecsomagolja a családot, elad mindent, és húz a fenébe. Akkor már magunkhoz sem térünk, mikor kiderül, hogy évek óta kint van, és esze ágában sincs haza jönni.

De mindegy is.

Hogy azért jó példa is legyen, találtam ma egy áruházat a neten, felhívtam őket, hogy van-e a termék, amit keresek, azt mondták igen, feladtam a rendelést, és jött az e-mail öt perc múlva, hogy átadva a futárnak, holnap munkaidőben szállítják. Lehet ezt profin is csinálni, persze.

Három órával később itthon nagy izgalmak közpette nyitom ki a hengert, amiben egy fele akkora poszter, valami terhes nő fényképével, aki szívecskét formál a hasa körül. A probléma annyi, hogy nincs terhes női imerősöm, akiről ilyen fotót készítettem, illetve habár nagyon hasonló a nevem, de nem Nagy Gergelynek hívnak, mint ahogyan azt az embert, aki feltételezhetően az én fotóimat nézegeti értetlenül.

Persze, apró hiba, de gondolnád hogy elolvasni két szót nem nagy nehézség. Sőt, gondolnád hogy mivel úgyis címkézik, egy vonalkódot rányomni, amely az átvételnél ellenőrző listaként funkcionálna, hogy jó és elég mennyiségű fotót ad-e át az ember, szintén nem bonyolult.

De mi jellemzően tízmillió webáruháztulajdonos országában élünk, ahol mindenkinek van webáruháza, csak senki nem ért hozzá.

Rendeltem egy műszaki cikket, azt mondták, rövid időn belül beszerezik. Három nap múlva felhívtam őket, hogy ugyan mennyi lesz a rövid idő, azt mondták január közepe. Egy másik üzletben végül megtaláltam úgy, hogy raktáron volt, azt mondták, négy nap múlva tudják kiszállítani. Az üzlet és a lakásom között gyalog van tíz perc távolság. Négy nap. Mert hogy be kell csomagolni (kettő és fél perc), át kell hozni a központi raktárból (25 perc kávészünettel), le kell könyvelni (15 perc azzal, hogy az ügyintéző közben körmöt fest és összelakkozza a számlát) és át kell adni a futárnak (másfél perc a tegnapi focimeccs eredményeinek megbeszélésével). Aztán a futár meg 3,8 napig hozza két utcával odébb.

Rendeltem fotókat nyomtatni, azt írták, hamarosan kész lesz. Három nap múlva felhívtam őket, hogy ugyan mennyi lesz az a hamarosan, azt mondták, még nincs kész, mondottam, hogy azt én is látom, de azt is mondták, hogy már elkezdték. Gondolom indiaiak kézzel festik a fényképet rá egy frissen levágott fa korhadó rétegére.

Rendeltem párnákat és paplanokat (ezeréves az összes, érik már a csere), azt mondták, 4-6 napon belül szállítják, és felveszik velem a kapcsolatot. 8 (NYOLC) nap múlva felhívtam őket, hogy náuk mennyi a 4-6, azt mondták nincs raktáron, és nem tudják mikor lesz. A weboldalon azóta is a raktáron felirat szerepel.

Hogy a fenében lehet egy ilyen országot komolyan venni?

Szóval adott a szitu: bemész valahová, hogy egyél. Mit tudsz te adni az egész történethez? Étvágyat, elvárásokat és egy adag pénzt. A túloldalon a kereskedelmi egység pedig elvileg azért van, hogy a te vágyaidat (a jóllakásra irányulókat) kielégítse, cserébe a pénzedért. Én ezzel oké vagyok.

És akkor jön a szitu. Gondoltam eszem egy kiváló görög salátát, hozzá pedig egy adag grillezett csirkemellet. Eddig szerintem ezzel sincsen különösebben probléma. Mivel a saláta valami oknál fogva főételnek számít, ezért az ára közel azonos a csirkével, az adag pedig hatalmas. Jeleztem a kedves hölgynek, hogy a mellből kérnék, grillezett módon, és ha lehet, köretnek a görög saliból.

Node, nem, hát kérem, a görög saláta az egy külön étel, az úgy nem játszik, hogy lehet csak úgy kérni a hús mellé. Oké, mondom én, nem baj, akkor adjon belőle féladagot, és úgy oké leszek. Node, hát kérem, azt sem lehet, mert mi nem adunk féladagot, csak egészet. Mert hát kérem meg van mondva, hogy mi nem adhatunk. Olyat nem lehet, hogy kimérjük, aztán valami mást ütünk bele a pénztárgépbe. Hát le van írva, ez a szabály. A szabály, az pedig szabály.

Mindig olyan érzésem van, hogy olyan szabályokat építünk, amelyek gyakorlatilag akadályozzák az embereket, míg azok a szabályok, amelyek esetleg támogatnának, előrébb juttatnának bennünket, egyszerűen ignoráljuk. Az egész metodológia agilitásával van problémám, azzal, hogy ami le van írva, az fix és sérthetetlen. Ha a rántott húshoz krumpli van, akkor te azt rizzsel már nem eheted. Holott egy ideális világban mosolyogva kiszedik neked amit kérsz, aztán szia.

Az éttermi példát könnyen áthelyezhetjük bármi másra, és rögtön látható a baj.

Múltkor már rendeltem a Babylon ételbárból, finom volt a kaja, gondoltam most is jó lesz. Pizzát, levest, főételt rendeltünk, és másfél óra, illetve ezután még tizenöt perc elteltével már kezdtünk gyanakodni, hogy nem lesz valami oké, de végül megszólalt a kapucsengő, hatalmas jóllakást sejtetve.

Nemrég »írtam«, hogy a »Palace-ot« felvásárolta a »CinemaCity«.

Történt ma, hogy hirtelen felindulásból moziba mentünk, és bátorkodtunk beállni üdítőért, meg kukoricáért. A tizenhetedik percben, amikor sorra is kerültünk, teljesen véletlenül egy tőlünk negyed méterre elhelyezett, A/4-es papírra, 12pt méretű betűkkel kiírt feliratra lettem figyelmes: nincs bankkártyás fizetési lehetőség.

Biztosan én vagyok a gáz, hogy a fizetésemet ezzel az ördögi találmánnyal, a banki átutalással kapom, és hogy a csúnya gonosz görbe orrú bank felszámol azért költséget, hogy a műanyag kártyával veszélyes sötét varázslatok során papírlapokat készítek, amikkel fizethetek, meg amúgy is: utálom a készpénzt.

És gondolnád, hogy a nagyjából 376%-os haszonkulccsal előállított és rendelkezésre bocsátott pattogatott kukorica és sűrítményből előállított, 99%-ban magyar csapvizet tartalmazó ital mellé beleférne, hogy ha már a jegyet amúgy is kártyával vetted meg, hogy azzal fizetsz de nem.

És nem, ez nem egy technikai probléma volt, közölték, hogy mostantól a büfében smafu a kártyás fizetés. Csá, kész, ennyi. Mindezt öt nyitva tartó ablakra összesen egy táblával jelzik, hatalmas betűkkel.

Hihetetlen, ami itt vállalkozások vezetésével kapcsolatban az emberek fejében zajlik.

User story: néha munka közben fél füllel jó lenne valami filmet nézni, de nincs arra időm, kedvem, energiám, hogy letöltögessem, kicsomagolgassam és izé. Gondoltam az HBO, HBO 2 és HBO Comedy megoldaná a dolgot, 900 forinttal kerülne több fillérbe havonta a dolog. Mivel a legkésőbbig nyitva tartó üzlet is este hatkor zár, én pedig fél hét előtt ritkán hagyom el az irodát, gondoltam megrendelem az interneteken.

Na, ott csak megrendelni lehet, csomagot módosítani nem.

Oké, felhívom este a helyi tarifájú (29 forint percenként, esetemben) számot, ahol szokás szerint megadom minden adatomat, kiválasztom hogy csomagot módosítanék, majd várakozok. 15 perc (!) várakozás után felveszi egy hölgy, aki rögtön mondja, hogy kapcsol tovább. Újabb tíz percnyi várakozás után felveszi egy unott hangú úriember, aki közli, hogy fáradjak be személyesen, a szolgáltatás megrendeléséhez. Na, ekkor már kiakadtam, és mondtam, hogy nem, itt és most intézzük el. Erre azt a választ kaptam, hogy továbbkapcsol nagyon szívesen egy illetékes kollégának.

Elmondtam, hogy ha megnyomom a nyomorult gombot és megadom a szerződésszámomat, akkor igenis rögtön irányítsanak illetékes kollégához. Válaszként azt kaptam, hogy 23.00 után már kevésbé foglaltak, de akkor is be kell fáradnom, mert kell egy beltéri egység a digitális szolgáltatáshoz. Persze az mindegy, hogy a tévém alapból tud ilyeneket, sőt, még a kártyát is bele lehet dugni, de nem. Ja, ez a doboz egyébként havonta 300 forint, és még a villanyszámlát is növeli.

Erre azt válaszoltam, hogy köszönöm, ebben az esetben maradok a filmek letöltésénél, ott legalább két kattintással el tudom intézni, és nem kell mások szerencsétlenkedését nézegetnem és hallgatnom fél órán át.

A természetes alvás folyamata olyan, hogy álomra hajtod a kis fejedet egy adott időpontban, és addig az időpontig, amíg valamilyen tervezett dolog meg nem szakítja ezt a gyönyörű folyamatot (mondjuk egy »remek Philips ébresztőórás hangszóró«) nyugodtan, zavartalanul űzheted az alvás örömeit. Ekkor beszélhetünk arról, hogy minden király volt.

Ha mondjuk egy nyivákoló macskára ébredsz fel, akkor tudomásul veszed, hogy ezért nem hibáztathatod csak legfeljebb magadat, mert macskát akartál, vállald a következményeit. Ha a telefonod zörgése szakítja meg a folyamatot, akkor azt mondod, oké, én vagyok a hülye, hogy nem kapcsolom ki éjszakára. Sőt, ha a hétkor házban dolgozni kezdő munkásokra ébredsz, akkor lenyeled a békát, mert tudod, hogy ez egy nagyobb jó érdekében történik.

De ha valamelyik retardált szomszédod kibaszott kora reggeli, kibaszott hangos káromkodására, majd a két perccel később (a héten már harmadszor történő) lakásriasztó téves aktiválására ébredsz, akkor megmozdul, megremeg majd eltörik benned valami, és hangos káromkodással fogsz kiüvölteni a szomszédnak, valami olyasmit, amiért talán nem álmosan nem vállalod a következményeket. De legalábbis nem leszel rá büszke.

Komolyan, nem hiszem el. Megszoktam már, hogy este tízkor megy a mosógép meg éjfélkor porszívóznak. Tényleg! Néha én is szoktam az utóbbi időben. Éljünk így! Engem nem zavar.

De hajnal négykor meg ötkor egy körfolyosóba szorított riasztó szirénázására ébredni szar. Higgyetek nekem, nagyon szar. Már csak azért is, mert utána nagy-nehezen visszaalszom, jön az 5. REM fázis, és két óra múlva, mikor megszólal a remek hangszóró, legszívesebben porrá zúznád.