Haláli a kicsi, pár napja mi hoztuk el az előző gazdijától, akiknek egy nem várt költözés miatt sajnos meg kellett tőle válniuk. Rendkívül aranyos, barátságos, mindent megeszik, játékos, szobatiszta és jól viselkedik – egyszóval a tökéletes macska.

Amúgy hihetetlen, milyen aranyosak a kismacskák, ugrabugrálnak, játszanak, pattognak, dorombolnak, teszik mindezt hatvan-hatvanöt percen keresztül, aztán elborulnak és úgy alszanak mint akit tarkón csaptak egy serpenyővel.

Aztán elmentünk a közelben lévő hüllőboltba, ahol egy mogorva eladóbácsi lebeszélt a halakról, mondván hogy semmi extra nincs velük, úsznak mint a hülyék egész nap, takarítani kell rendszeresen meg egyébként is. Ellenben a teknőssel! Mert nézzék csak, féléves pirosfülű ékszerteknősök vannak itt az akváriumban, egy ötven forintosnál éppen nem nagyobbak.

És hát igen, kis piros fülük volt, meg zöld páncéljuk, és tátogtak hogy helló, vigyél haza. Nevetségesen olcsók voltak, néhány-száz forint volt egy darab, az még akkoriban is viccesen kevés pénz volt ilyesmire. Persze az akvárium, a víztisztító, a lámpa és az egyéb dolgok azért elvitték az ajándékpénzt, de talán még egy fagyira jutott.

Aztán hazahoztuk a kis dögöket. Tényleg nem voltak nagyobbak ötven forintnál, jófejek voltak, rohangáltak, kivettük néha a szőnyegre, emlékszem, egyszer eltűntek a kanapé alatt.

Ennek tizenkét éve. Sosem volt bajuk, kapták mindig a vitamint, büszke is voltam rájuk, hogy míg a legtöbb ismerősnek elég hamar, néhány héten, hónapon de legfeljebb éven belül elpusztult a teknőse, addig bezzeg Egon és Ellen milyen jól bírták.

És tényleg, ma 13 évesek. 13 év. Több mint egy évtized, ezt még azért kimondani is jelentőségteljes. Kis tökmag voltam, mikor még ők is kis tökmagok voltak, és mint »Julcsa«, »Mephisto« vagy mondjuk »Gina«, végigkísérték az életem egy szakaszát. Mondhatnék érzelgős dolgokat, hogy mellettem voltak jóban-rosszban.

De persze mondhatnátok, hogy ugyan már, ez csak két hüllő, két díszállat.

És igen, sosem puszilgattam őket, meg nem aludtak velem, maximum néha megkocogtattam a kis fejüket miközben enni adtam nekik. Még az is lehet, hogy utáltak, elvégre ők csak azt látták hogy én vagyok az, aki belerakja őket egy üvegbe, ahelyett hogy akár szabadon is jöhetnének-mehetnének a világban.

Mégis, én imádom a két teknősömet.

Tegnap magam sem tudom miért, de egyik pillanatról a másikra elment az életkedvem. Nyilván mindenkivel volt már ilyen, velem is, azonban alapjáraton szeretem egy életvidám embernek tartani magam, igyekszem keveset szomorkodni és depizni, mint olyan. Tegnap azonban világvége hangulatom volt, pedig ezt semmi sem tette indokolttá.

Néhány óra múlva már hazatelefonáltam, hogy minden rendben van-e.

Akkor jött a hír, hogy nem akartak vele zaklatni, de úgy néz ki, Ellen beteg. Ő a nagyobbik, lányteknős. Sajnos vasárnap délután kezdődött az egész, ilyenkor vidéken állatorvost találni lehetetlen. Persze nem volt komoly baja, csak nem evett és nem mozgott túl aktívan, illetve, Egon a fejével felnyomta a víz alól az ő fejét.

Néhány órával később kaptam egy SMS-t, hogy szegény Ellen itt hagyott minket. Anyukám vele virrasztott, azt mondta az utolsó fél órában már mozdulatlan volt, és jéghideg.

A lányteknős képes egy párzás után elraktározni a hímivarsejteket, és azokat bármikor felhasználhatja, ha úgy gondolja. Fogságban akkor raknak tojást a teknősök, ha nagyon jól érzik magukat. Azonban előfordulhat, hogy a tojás lerakása közben valami miatt megakad, ezért a tojás félúton beszorul.

Szavakkal nem tudom leírni, hogy mit érzek. Szerencsétlen állat nem elég, hogy szenvedett élete utolsó óráiban, még azt a tojást sem tudta lerakni, amely gyakorlatilag a halálát okozta.

Ma reggel otthon találtak egy kis tojást az akváriumban, megpróbáljuk kikelteni, lehet, hogy lesz belőle valami.

Szomorú vagyok, mert egy teknősnek nem 13 évet kellene élnie, hanem húszat, és nem abba kellene belehalnia, hogy életet akar adni egy másik lénynek, amely belőle származik.

Szomorú dolgok ezek. Kis vackok, néhány-száz forintért vesszük őket adott esetben, morgunk ha éjszaka zörögnek a kaviccsal, nem is látjuk őket hónapokig, aztán amikor ez történik, akkor döbbenünk rá, hogy mennyire szeretjük is őket. Egy nyálkás, főként vízben úszkáló kis lényt, aki ha benyúlsz az akváriumba leharapja az ujjad.

De ettől függetlenül az én kis teknősöm volt, aki most valahol máshol úszkál. Képzeletemben, valahol a könnyeimben.

A kis állatkereskedésekben meg lehet kapni a Royal Canin macskaeledelt 1 500 forintos áron, kilóját, ami elég jónak számít, mert a boltban a 400 grammos tasak akciósan kerül ennyibe. A Whiskas és hasonlók 800 forint körül mozognak. Kázmérnak, aki viszonylag egy nagy étkű és viszonylag vastag csontokkal rendelkező jószág ez bőven elegendő szokott lenni egy hónapra. Ő finnyás, így ezen kívül csak és kizárólag a csirke- és pulykamellet eszi meg; ezt külön sosem veszek neki, viszont mindig kap, amikor a menü részét képezi valamelyik húsféle. Illetőleg tegnap megkóstolta a gulyáslevest is, úgy véltem ízlett neki, de nem csinálunk belőle rendszert.

Az alom az olyan, hogy ha »a szilikátos« változatot veszem, akkor az szintén megoldható barátságosabb áron az eldugott állatkereskedésekben, olyan nagyjából háromezer forint körüli összegért. Mint múltkor írtam, lehet kapni olcsó almot, viszont én örülnék neki, ha nem szedne össze semmit az állat miközben székel.

Aztán jön még az, hogy néha kap valami nasit, amit meg is eszik, néha előfordul hogy kap valami új játékot, mert az előzőt eltünteti, satöbbi.

Szóval igen, luxusmódon fenntartható egy macska havi ötezer magyar pénzből. Ennél lehet lejjebb menni (például ha a macska megeszi a húsos tápot), de én úgy vagyok vele, hogy inkább a vese- és májvédő száraztáp, és a minőségi cuccok, amennyire lehet, mintsem hogy négy-öt évvel kevesebbet legyen velem.

Egy Katzor nevezetű macskaalom-márkát használtam ezidáig. Négyesszáz magyar forint az ötkilós kiszerelés, ez nagyjából két napig elég, ha lusta vagyok három, de akkor már csúnyán néznek rám bizonyos állati lények a lakásban, amolyan te belemásznál egy dobozba amibe ma már négyszer szartál arckifejezéssel. Meg voltam elégedve az alommal, de múltkor kétszer is előfordult hogy cigarettacsikket találtam benne, úgyhogy úgy döntöttem, ideje új márkát választani.

Nem hittem a varázslatban, hogy kémiailag szagtalanító és fertőtlenítő izé, de mikor megláttam ezt az akciós példányt (kettőezer forint volt), gondoltam egy próbát megér. Elvileg két hónapig elegendő, annyi a tennivaló, hogy naponta ki kell szedni a keményebb termékeket, a sárgáját az apró gyöngyszerű kristályok magukba szívják, többször is, és szagtalanítják. Beszarás (haha) de tényleg hatásos a cucc. Azóta nincs pisiszag a dobozban, Kázmér sem húzza annyira a száját, kevesebb vele a munka, és számoljunk csak: a másik alom havonta átlag négyezer forintra jött ki, ez annak a fele, így még a nem akciós áron is jobban járok.

Macskagazdák, vegyetek ilyen kristályos szarfogót, mert jóféle!

Nemlátom, kattintok, meglátom!

A hét állatka közül kettőt tartottunk meg, egy tigriscsíkosat, aki a Junior nevet kapta, és a kis zsemleszínűt, aki gyerekkorában Bumfordinak, ahogy pedig szép nagyra nőtt, Ginának lett nevezve. Az anyja tovább élt benne, ha lehet ilyet gondolni, írni vagy mondani. A két barna szempárban tényleg úgy éreztem néha, hogy az anyja lapul mélyen, és abban az odaadó tekintetben, amit kaptam akárhányszor megsimogattam, egy világ kedvessége rejlett. Néha még én sem tudom elhinni, mennyi szeretet lakozik egy állatban.

Lehet, hogy nem én voltam a legjobb gazda, lehet hogy nem töltöttük sülve-főve együtt az időnket, de tényleg szerelmesek voltunk. Kicsit talán kárpótlás volt az anyja után, és eggyel több tényező, ami miatt nyugodtan aludhattunk, hiszen az egyik legjobb házőrző, akit valaha láttam.

A balatoni nyaralás első napján, az eső miatti rossz időben ültem augusztus 28-án a panzió teraszán. Mindenfélén járt a fejem, főként azon, hogy milyen érdekes a tócsa, mely elhomályosul, majd mindig újra éles lesz, miután egy az ereszről lezuhanó esőcseppet elnyel.

Amikor megtudtam, hogy el kell altatni a kutyát, aki több száz kilométerre van tőlem, és az ekkor diagnosztizált daganata kínozza; akinek az egyetlen megnyugvást testvére nyalogatása-nyűszékelése, és egy számára idegen ember nyugtatgatása jelentette, nem is tudom mit éreztem.

Talán azt, hogy mind esőcseppek vagyunk, akik hosszú utat teszünk meg, hogy aztán végül belezuhanjunk egy tócsába, amely abban a pillanatban mikor hozzáérünk hihetetlenül megremeg, felzúdítva ezáltal önnön nyugalmát, mintha háború lenne, de ha végső helyünket megtaláltuk ott, akkor újra nyugodt és éles lesz a tükre. Mindez egy szempillantás ideje alatt, még ha az út előtte több ember több szempillantását is vette igénybe.

Az én szemem azóta is nyugodt és éles, sírni, azt ugyanis már régen nem tudok. Legfeljebb csak belül, a lelkem mélyén, ott viszont ami van, az üvöltve zokog egy kőpadlón, ahol a tócsák a zuhanó könnyekből tevődnek majd össze, míg végül el nem árasztják az egész területet, megfojtva azt, aki ott él.

Mint az összes állatunk, akit el kellett altatnunk, vagy otthagyott minket, ő is hihetetlenül fog hiányozni. Ott voltam mikor megszületett, de sajnos nem tudtam ott lenni, mikor talán újra találkozhatott anyjával és apjával.

Történt a dolog, hogy »Kázmér« mostanában rákapott a fotel karmolászására. Néha az előző lakásban is csinálta, persze elfenekeltem, de ott igazából nem volt probléma, mert olyan jellegű volt a fotel (ilyen kommunizmus maradványa, drótkefe szerű anyag), amin meg sem látszott. Tényleg. Azonban mikor elköltöztünk vettem egy jóárasított bőr ülőgarnitúrát, amit ő sikeresen szétkarmolászott egy részen.

Ilyenkor persze bekeményít az ember egy idő után, elveri finoman a jószágot, ejnye-bejnye, aztán jön a nehezebb rész, hogy ne szóljunk hozzá, ne simogassuk, ne foglalkozzunk vele.

Akárcsak a gyereknél, a macskánál is roppant fontos, hogy ha rossz volt, akkor valahogy éreztessük vele a dolgot. Ha rögtön utána utyuliciculi lenne, akkor tíz perc múlva megint a fotelon lógna. Az okozat már más kérdés. Lehet azt mondani, hogy nálunk kevésbé értelmes lényeg, elfelejtik hogy mit lehet és mit nem, de három-négy balhé után megjegyzik. Lehet arra is gondolni, hogy bosszúból csinálják és persze az is lehet, hogy szimplán egyszerűbb nekik ez, mint átmenni a másik szobába a kaparófához.

Most egy óráig hozzá se szóltam, a nyávogására nem reagáltam, aztán végül idejött, felugrott az ölembe, és a ne-haragudj-rám nézésével elkezdett dorombolni.

Hogy kevésbé lennének értelmesek? Kétlem. Lehet, hogy beszélni nem tud, sőt, programozni sem annyira, viszont ugyanúgy tudja ha rossz, ugyanúgy tudja ha nekem valami nem jó, ugyanúgy vannak jó és rossz napjai.

Pontosan olyan mint egy kisgyerek.

De azt hiszem írtam már ezt régebben.

Pillanatok alatt felhízlalta magát, hihetetlen aranyos, ha nem lenne Kázmér, folyamatosan ővele foglalkoznék. Türelmes, kedves, játékos és rendkívül szép macska. Ezen a videón éppen kajánul élvezi ahogy fésülgetik a bundáját:

Nemlátom, kattintok, meglátom!

Kicsit talán Józsi kobak nevű cicájára hasonlít.

Szerdán, a születésnapja előtt elkezdett folyni az orra. Macskanáthára gondoltam rögtön, ezért ma meglátogattuk az állatorvost. Időközben az orra sebes-száraz-furcsa állagú lett, és folyamatosan folyik.

Autoimmun betegsége van. A nevét nem jegyeztem meg, mert annál a mondatnál elakadtam, hogy háromhetes gyógykezelés után meglátjuk javul-e az állapota.

Mindig rettenetesen féltettem, de most, hogy komolyabban bele kell gondolnom, milyenek lennének a mindennapjaim nélküle, egyszerűen… nem is tudom, talán a megszakad a szívem a helyes kifejezés. De tényleg nem tudom leírni, mit érzek most.

Belepusztulnék, ha valami történne ezzel a kék szemű kis ördöggel.

Az állatorvosi rendelőben van egy kilenc hónapos, kasztrált maine coon kandúr; gazdit keres, ingyen elvihető. Rendkívül kedves, kicsit bolhás, de ezen éppen dolgoznak, a bolhairtó szert kell csak kifizetni, és illetve tetszés szerint becsületkassza, de különben ingyen elvihető. Jelzem, hogy maine coon macskát százezer forint alatt nem igazán kapni. Lehetőleg olyan helyre lenne jó ha kerülne, ahol ki tud menni kertbe is.

A cica gazdára talált, köszi mindenkinek aki érdeklődött!