Előnye az egésznek részemről, hogy rengeteg felé tudom megosztani a figyelmemet. Nem mondom, előfordul hiba (a napokban például volt egy magammal szemben való baklövésem, ami egy tucat pénzbe és négy tucatnyi káromkodásba került, le sem írom inkább a történetet), de nem több, mint amikor egy szálon futtatom az eseményeket.

Az egésznek rendszernek nálam három szigorú alapszabálya van.

Az egyik, hogy hagyok időt a feltöltődésre. Egy nap, amikor alszom délig, nem figyelem az e-maileket, nem gondolok arra, hogy mi lesz majd ezzel vagy azzal, semmi. Lehet csak döglünk a kanapén egész nap Ingriddel vagy rohangálunk ide-oda, az is lehet, hogy egyedül döglök a kanapén vagy rohangálok, de a lényeg, hogy kell a refill élménye. Időközönként ezt ráadásul több napra elnyújtva.

A másik nagyon fontos alapkő, hogy nem keverem a különböző dolgok időmegosztását. Van a család, vannak a barátok, van az iroda és van a maszek. A fusit nem tesszük le az irodában; az irodai melót nem hozzuk haza; a barátok idejét nem veszem el a család kedvéért és fordítva. És akkor még nem is beszéltem az egyéb kötelességekről, mint a házimunka, a macskával való foglalkozás, az elszáradt sarokbőr lekaparása, a végtelen hobbi és társai. A lényeg az, hogy inkább ülök az irodában este tízig adott esetben, de úgy jövök haza, hogy igen, elvégeztem az aznapi missziókat, holnap új kihívások, most pedig jöjjenek a mai napra kitűzött egyéb kalandok.

A harmadik, és talán a legfontosabb: tudni kell nemet mondani. Ha az egyensúly csak egy picit is borulni látszik, azonnal azt kell mondani, hogy nem. Mert az időrésekből elvenni nagyjából olyan, mint azokat keverni.

Ezt az egészet a saját bőrömön koptattam számomra tökéletessé. Egyszer előfordult, hogy egy nagyobb projektet hamarabb kellett éles pályára állítani. Egyszerre három helyen kellett volna lennem, és akkoriban egyébként is mindent elhanyagoltam a főprojekt miatt. A barátnőmmel veszekedtem, mert nem láttuk eleget egymást; a szüleimmel alig beszéltem; a barátaim panaszkodtak, hogy alig látnak és egyebek. Akkor igyekeztem elvarrni a szálakat, és megfogadtam, hogy többet ilyen nem lesz. (Nem is lett.) Nem is lehet.

Szóval csak azt tudom elmondani, hogy lehet sokféle dolgot csinálni, és kell is, de ha bármelyikre egy picit is azt érzi az ember, hogy nem jó, akkor tudni kell nemet mondani. Bármiben. Munka, barátok, párkapcsolat, vásárlás, hobbi. Ha azt érezzük, hogy nem oké, akkor nem szabad erőltetni, hogy de, hanem elismerni, hogy nem oké, és keresni a megoldást. Mi vagyunk a középpontban, nekünk kell úgy alakítani a dolgainkat, hogy elégedettek legyünk.

Ezek vannak.

Egy magyar nyelvre lefordított alkalmazás átlagosan ötven százalékkal veszt a minőségéből. Egy magyar nyelvre fordított alkalmazás szolgáltatásait átlagosan ötven százalékkal több felhasználó vesz igénybe. E számok mögött nem állnak tudományos bizonyítások, pusztán megfigyelés és tapasztalat alapú becslések.

Magyarországon 1947 óta kötelező orosz nyelven tanulni, az 1989-es rendszerváltoztatás óta valamely (főként angol) idegennyelv minden általános iskolában tanulható, sok helyen kimagasló óraszámmal. Egy átlagos magyar ember legalább tíz éven át tanul valamely idegennyelven. Lassan olyan korba érünk, ahol kötelezővé tennék a két idegennyelv tanulását egyes általános iskolákban.

A számokat figyelembe véve a matematika varázslatos világában kevésbé jártasak is felfedezhetik az összefüggést, amit egy pórias képlettel tudok levezetni: tízből nyolc magyar ember legalább tíz éven át tanul angolul. Tíz év nyelvtanulással felső fokon, folyékony szinten kellene beszélnünk a nyelvet.

A konzekvencia egyértelmű: a magyaroknak nem megy az, ami nem magyar. (Abba most bele se bonyolódjunk, hogy édes anyanyelvünkkel, a magyarral mi a helyzet.)

Hol a gond? Talán az elszántságban. Általános és középiskolás éveim során arra lettem figyelmes, hogy diáktársaim többsége kötelező nyűgként, semmint egy hihetetlenül jó és visszautasíthatatlan ajánlatként tekintettek az angol nyelv elsajátításának lehetőségére. Tapasztalataim szerint később rengeteg fizetnek azért, hogy megtanulják azon a szinten beszélni a világban leginkább elfogadott nyelvet, amely szinten könnyedén megtanulhatták volna évekkel korábban.

A probléma egyik forrása lehet, hogy valahol hibás a motivációs folyamat.

Másik érdekes megfigyelésem, hogy tízből kilenc (és ez a szám egyértelműen bizonyítható) német nyelvet legalább négy éven keresztül tanuló, abból érettségiző diák nem tud egy alapszintű mondatot (például a pontos időt megérdeklődve) feltenni, egy három percig tartó folyamatos, jól artikulált német szöveg háromnegyedét nem képes megérteni. Próbálja csak ki bátran a kedves olvasó, kérdezze meg tíz ismerősét, és figyelje az eredményt. Itt jegyezzük meg, hogy ezek az emberek mégis valamilyen eredményt (sokszor jót!) értek el. Nem mintha ezzel probléma lenne, e sorok írója is ért el eredményeket matematikából, amelyeket már nem biztos, hogy ismét el tudna érni. Tegyük hozzá, az integrálszámítás beható ismeretéből egy hétköznapi szituációban talán kevésbé ered gyakorlati haszna.

A probléma másik forrása lehet, hogy valahol hibás elemek vannak az oktatás, a tanulás és a számonkérés között.

Végül egy szintén érdekes megfigyelés. Rengeteg, a magyar nyelvtan című tantárgyban jó és jeles eredményt elérő általános és középiskolai ismerősöm van, akiknek a muszály egy teljessen átlagos szó, mint példáúl az is, hogy póstára lyárnak. Ismétlem, jó és jelest elérő diákokról van szó.

A probléma harmadik forrása lehet, hogy komoly hibák vannak az oktatási folyamatban.

Anyanyelvünk fontos érték. Nem vagyok híve az idegen szavak felesleges használatának. Nem várom el senkitől, hogy vesszőpontos helyesírást produkáljon, és a leírt sorait ötvenkétszer ellenőrizze (ezen bejegyzést hanyagul én is publikálom majd, mielőtt elolvasnám). Nem hiszek abban, hogy a helyesírás alapján elítélhetnénk embereket, alkalmazásokat. Az összefüggéseket nem szeretném és nem is kell levonni, a fent elolvasott sorok azonban szilárdan megállják a helyüket, és attól tartok, a következő néhány évben meg is fogják. Ezzel vitatkozni felesleges. A probléma egyértelmű, lehet a szőnyeg alá söpörni, és lehet róla csendben gondolkodni.

Az egész onnan indult, hogy egy kék madárka újracsiripezte nekem, hogy az építéseknek történeteik vannak. Értekezésemet – a komoly hangvételt megtörendő és az eddigi bármilyen értelmes eszmefuttatás látszatát keltő gondolatokat semmissé teendő – a magyar nyelv egy gyönyörű szavával zárnám, amely pedig nem más, mint a lófasz.

Amikor beesik egy három hete elkészített akárminek valami apró baja, amivel végül öt órán át kell véresre küzdeni az agyadat, hogy észrevedd mi a hiba. Nem pontosvessző, nem rosszul indexelt for-ciklus, egyszerűen valami olyan elem, amely a hatvanmillió pontból egynél nem köt jól. Valami valamit nem tölt be, valami valamit nem ment át. És vannak esetek, amikor hiába egység-tesztelsz, hiába integritás-tesztelsz. Van, hogy maga a teszt okozza a hibát.

És amikor végül megtalálod, egy sort kell módosítani, sokszor egy karaktert. De ahhoz az egy karakterhez percek, órák és sokszor napok vezethetnek. És akkor beng beugrik a puzzle, összeáll a kép, minden zöld lesz.

Ezek a karakterek a legértékesebb gyöngyszemei a munkádnak. Ezek azok, amelyek mérhetetlen tapasztalathoz vezetnek, edzenek és ha sok ilyenen mész keresztül, akkor elmondhatod, hogy láttál már ezt-azt.

Legyen szó megfőzött lecsóról, felmosott padlóról vagy megírt programkódról.

Amit viszont még ettől teljesen függetlenül minden nap meg kellett tanulnom (mit minden nap, minden órában), az nem más, mint hogy semmi sem biztos. Sosem tudod mit hoz a jövő év, a következő hét, a holnap vagy a néhány óra múlva. Sosem tudod, hogy az a perc, ami most jó, tíz perc múlva mennyire lesz katasztrofális.

Nem kell hozzá sok: egy telefon, egy elejtett mondat, egy levél, akármi. Egy kihagyott szívdobbanás, egy szempilla-rezdülés, és ott van.

Az, hogy előbb vagyunk ott, ahová mások később jutnak el, nem jelent semmit. Az, hogy más előbb sebesül meg abban, amiben mi nem, nem jelent semmit. És ha más később sebesül meg, mindig szem előtt kell tartani, hogy mi is lehetünk még ott. De ezek sem jelentenek semmit. Mert ami jelent valamit, az mindenkinek más.

Nagyon meg kell nézni, mit csinálsz abban a pillanatban, amely a következőben már a múltnak számít, mivel sosem tudod, mit hoz majd az a pillanat, ami jelenleg még a jövőt jelenti.

Vagy valami ilyesmi.

Ahogy teltek-múltak az évek, sajnos ez a dolog nem változott. Mindig csak az kötött le igazán, ami érdekelt. Tudom, ezzel mindenki így van. Utólag persze bánom; ha visszacsinálhatnék mindent, egyetlen dolgon változtatnék: sokkal nyitottabb lennék a világra, sokkal többet tanulnék.

A középiskola végén realizáltam ezt először. Akkor ez abban manifesztálódott, hogy irgalmatlanul ráfeküdtem az inputok feldolgozására. Jó jegyeket produkáltam, küzdöttem, szívtam magamba az információkat. Érettséginél jól jött. Akkor elhatároztam, hogy mivel barátkozós nem vagyok (sose voltam), a főiskolát gőzerővel való tanulással, és az utána következő éveket karrierépítéssel töltöm.

Aztán jött az a bizonyos főiskola, és minden megváltozott. Tudjátok, sokszor mondják, hogy ott minden megváltozik. Nem hittem el, mint ahogyan azt sem, hogy az érettségi könnyű. Bekerültem, és egyik pillanatról a másikra egy tízfős társaságban találtam magam, amelyből két ember a legjobb barátok listájára került az évek során, háromra növelve a lista elemeinek számát.

Nem sokkal később rájöttem arra, hogy a siker (iskola, munka, élet, akármi) elengedhetetlen eleme az információszomj, valamint az, hogy ismerkedj, kapcsolatot építs, barátkozz. Olyan emberekről derült ki, hogy jó ismerni őket, akikről sosem gondoltam volna.

A főiskola végén, és munkáséletem kezdetekor már rengeteg ilyen embert ismertem. Ennek kiváló eszköze volt a blog is, eddig mindegyik munkahelyemen volt olyan ismerősöm, aki a blogomon keresztül ismert. Mindenhol és mindig ott kell lenni, figyelni és szívni magunkba az információt. És mindig mosolyogni, mindig barátkozni, akivel lehet, jóban lenni.

Amikor tanultam, mindig arra vártam, hogy dolgozhassak. Pedig azt is mondták, hogy majd akkor mindig arra vágyok, hogy ismét tanulhassak. Szerencsére ez nem így lett. Imádok dolgozni, imádom a munkámat, mivel karrier szempontból talán az egyik legjobb helyen vagyok, így szeretem a környezetet is, az a szerencsés helyzet is fennáll, hogy nagyon jók a kollégáim, és még sorolhatnám. Kevés dolog volt az életemben eddig (nem magánéleti dolgok), amelyek akkora sikerérzetet tudtak kölcsönözni, mint a jól elvégzett munka.

Ettől függetlenül, a tanulás – különösen az én szakmámban – elkerülhetetlen, és végigkíséri az ember életét. Nem csak az általános apróságokra gondolok, hanem a komoly tanulásra. Szabadidőből való több órát a célra fordítás, könyvek bújása, fórumok olvasása és hasonlók. Ettől nem lehet megszabadulni. A különbség talán annyi, hogy mostanra az ember már megteheti azt, hogy csak olyan dolgokat tanul meg, amely tényleg érdekli. És valójában ezt nehéz megtalálni, de ha sikerül, onnantól mérhetetlen örömöt lehet lelni a folyamatban, és új dimenziók nyílnak meg.

Akartam valamilyen epikus konklúziót is vonni, de végül elvesztem a gondolatok között.

És valójában elszomorító, hogy embereknek így kell élni, illetve lehet beképzeltség vagy hasonló, de mindig arra jutok, hogy aki hasonló helyzetbe kerül (a nagyon ritka kivételektől eltekintve, akikkel tényleg kitolt az élet) valahogy sosem véletlenül kerül oda, sosem ok nélkül történik a dolog. Hozzáteszem, nem akarok ítélkezni, mert nem is tehetem meg.

Az érme másik oldala ellenben, hogy ülünk a gép előtt a meleg (vagy most éppen hűvös) lakásban, bekajálva, lábunkat az asztalon pihentetve és panaszkodunk az élet számunkra nagynak tűnő problémáiról, meg szenvedünk a minket érő hatalmas csapásoktól.

Eközben itt vannak ezek az emberek, akikkel – ha a történetüknek hihetünk, és most játszunk olyat, hogy hiszünk &ndash tényleg kitolt az élet, de ahelyett hogy panaszkodnának és szomorkodnának, élik vidáman az életüket, és megkockáztatom, kevesebbet veszekednek mint a náluk módosabb, jobb körülmények között élők.

Demagógia? Lehet. A kannás-koccintós tönkre tette az agyukat? Lehet.

De mégis, valahol nagyon mélyen, mikor ülünk egyedül a szobában, és nincs rajtunk a maszk, amit a nagyvilágnak mutatunk – nem ironikus és nem elgondolkodtató az egész?

Lényeg a lényeg: mikor bejött a busz, nem igazán vettük észre még a számozását sem, közben jött egy másik is, és a kettő között vacilláltunk. A busz amelyik a megállóban állt, már elindult volna, de kinyitotta ismét az ajtót, és várt ránk. Próbáltam neki jelezni hogy menjen csak, mert közben láttuk, hogy a másik lesz a mi választásunk, de valószínűleg nem vette észre, aztán idővel tovább állt.

Az egész hülyeségből azt akartam kihozni, hogy valószínűleg eleinte minden buszvezető kedvesen megvárja az utasokat, aztán egy-két ilyen után meg úgy vágja rájuk az ajtót, hogy csak.

Először is: kihez mennétek? Ugye, közel sem biztos, hogy akivel az elmúlt (elkövetkező) három és fél évet töltöttétek. Meg aztán mag az érzés, hogy milyen lehet úgy találkozni valakivel, akit adott esetben úgy ismersz, mint a tenyeredet, elmegy melletted az utcán, mert azt sem tudja ki vagy.

Aztán a másik oldal: odajön hozzátok valaki, filmbe illő mondattal, hogy ő a jövőből jött, és mond nyolc-tíz olyan dolgot, amelyet egyértelműen csak olyan tudhat, akivel nagyon komoly kapcsolatot ápolsz.

És hogyan folytatnátok? Ugyanazok a döntések, vagy teljesen mások? Lehet-e egyáltalán ugyanúgy meghozni egy döntést, figyelembe véve hogy minden másodperc, minden döntés számít?

Szóval ha elmegy az ember egy Michelin-csillagos étterembe, ahol otthagy harmincezer forintot egy degusztációs menüért, valamint hatezret egy üveg borért, akkor arra valahogy azt tudja mondani, hogy igen, itt kaptam valami olyat amit máshol nem tudok, ezt kellett megfizetnem. A minőséget, a kiszolgálást, az akármit.

Ha elmegyek egy étterembe, és elkérnek ötezer forintot egy négyfogásos, borral és üdítővel ellátott vacsoráért, azt mondom jogos, mert jól laktam, finomat ettem, jól kiszolgáltak és még kényelmes is volt a szék, amin ültem.

Ha elmegyek a Mekibe és elkérnek fél liter üdítőért ötszáz forintot, azt mondom közel reális, mert ne inni menj oda, ha menüben 1 170 forintért kapsz enni-inni.

Azonban amikor bemész egy bármilyen helyre, és vennél a tálcán műanyag tányérról és műanyag evőeszközzel elfogyasztott ételhez fél liter buborékkal dúsított ásványvizet, ami nagyker árán nem több 90 forintnál, és egyébként az InterSPAR-ban a másfél literest is ugyanennyiért megkapod, na szóval ha ezt a terméket akarják neked 380, meg 500 forintért eladni, akkor arra mondom azt, hogy inkább szomjas maradok. És nem azért mert pajeszom van, meg mert nem tehetem meg, de ha havonta keresnék hárommillió nettó forint, akkor sem vásárolnám meg a pofátlanul árazott terméket. Szóval legyen 250, de a 380 és az 500 azért túlmutat kicsit a méltányos kereskedelem fogalmán.

Sajnos általános jelenség, ami nagyon sok helyen megfigyelhető, hogy az itallal akarnak pofátlanul lehúzni. Tudom én, hogy menjen az ember olyan helyre, ahol ez nem így van (mert vannak ilyen helyek), de szerintem alapból egyetlen helyen sem szabadna ilyennek előfordulnia.

És ez gázos – még ha a víz maga szénsavmentes is.

Nálam a képlet a következő. Ha jól dolgozom, elismernek. Ha elismernek, nő az önbizalmam. Ha nő az önbizalmam, még jobban fogok dolgozni. Ha még jobban elismernek, még több lehetőségem lesz. Minél több lehetőségem lesz, annál jobb vagyok. És ha jó vagyok, akkor minden jó.

Nem, ez nem egoizmus és nem is beképzeltség. Úgy tudok örülni egy jól elvégzett munkának mint a kisgyerek az óvodában ha új játékot hoznak, és legalább ugyanennyire terhel, ha valami nem úgy megy, mint ahogyan mennie kellene, mint ha ezt az új játékot elvennék a gyerektől.

Nem mindig sikerül, ez igaz. De arra kell törekedni, hogy minél többször sikerüljön, és minél kevesebbszer kelljen arra gondolni, hogy nem sikerül. Hogy egyáltalán előfordulhat olyan, hogy nem sikerül.

Sztahanovista emberek nincsenek.

Csak olyanok, akik szeretnek jól dolgozni, és tesznek azért, hogy ezáltal jobbak legyenek ők maguk is – illetve vannak olyanok, akiket ez nem érdekel: ők pedig magasról tesznek az egészre.