Prágát három nap után úgy nevezném egy Amszterdam, Párizs, London és Budapest keveréknek, hogy a felsorolt városokból kettőben még sosem jártam.

Az utcák elképesztően hangulatosak, az egész város tocsog a kézzelfogható rózsaszín felhőtől. A piros villamosok, a barna sörök, a sárga lámpák, az egész egy mese. Maga módján még a graffiti is jól mutat a százéves ház falán, ami azonban meglepőbb, hogy még a nagyon graffitis, szemetes, lepukkantnak tűnő környéken sem látsz olyan arcokat, akik miatt úgy érzed, aggódnod kellene. Pedig nem csak az Óvárosban járkáltunk, az egyik nap lemásztunk a várostérképről, és valamely Újpest-Központhoz hasonlítható peremkerületben találtuk magunkat, ahol turista rajtunk kívül nem igazán járt.

És akkor arról még nem is beszéltem, hogy milyen finom a roston sült nyúl, a háromféle sült hússal és knédlivel, barnamártás jellegű szósszal tálalt főfogás, a vadasra hasonlító finomság és gyakorlatilag minden, amit ott lehet enni-inni.

Kicsit mondjuk megint rossz volt, hogy miután sétálgattam a Keletiből hazafelé, megláttam azt a más városokhoz képest végtelennek tűnő rossz arcú embert, amit máshol tényleg nem, vagy csak nagyon kevés helyen látni, itt viszont egyre több helyen.

Szóval végeredményben nagyon jó volt, jól éreztük magunkat, az egészet sikerült nagyon lóbüdzsé módon összehozni (az mondjuk kicsi meglepetést okozott, amikor kiderült, hogy a szálloda szobájától tíz méterre jár a vonat, de végül is sikernek könyveltük el, mert a vasútállomáshoz közel kerestünk szállást) és nagyon jó kikapcsolódás volt az elmúlt néhány nap. Biztosan fogunk még menni máskor is, gyönyörű város.

Meg persze eszünk gulyást a majálison!

Visszaérkeztünk kedves sógorainktól még tegnap épségben. Odafelé Győrig álltunk, mivel nem volt ülőhely, köszönhetően annak, hogy rengeteg ember belföldi utazásra használja a nemzetközi járatot, úgy, hogy Győrbe kiváló a vonatközlekedés, és egyébként mondjuk negyedórával több, mint a RailJettel. De sebaj.

Bécs király hely, változatlanul, még mindig az a város, ahol a német nyelv ellenére szívesen éldegélnék. Nekem leginkább azért tetszik, mert minden kis utcában Budapest valamelyik (sokkal tisztább) darabkájára ismerhetünk. Ahogyan sétálgattunk folyamatosan mondogattuk, hogy az ott olyan mint az Astoria környéke, az a Bazilikára hasonlít, nézd már, ez meg a Vörösmarty tér. A dolog mondjuk nem meglepő.

Ami még tök jó volt nekem, hogy lehet kapni Sprite, Nestea, Almdudler és tucatnyi más dolgot diabetikus változatban. Nem is értem, hogy ha minden második embernek vannak ilyen bajai Magyarországon, akkor hogy-hogy negyede annyi termék jön be ide.

A legjobb a nagyjából 28 centiméter átmérőjű bécsi szeletke volt, a finom káposztasalátával és hagymáskrumplival, a Figlmüllert mindenkinek ajánlom, nekünk Shamalt dobta a tippet.

Visszafelé a romániai vonattal jöttünk, amin meglepően sok kínai volt, és voltaképpen semmi extra, az átlag magyar vasútnál picit jobb, hatszemélyes fülkék, és mivel pont hatan voltunk, jobban jött ki így a dolog.

Megejtjük a szokásos évi adventi kiruccanást kedvenc szomszédos országunkba, ahol reméljük nem lesz túl zord az időjárás, így mosolyogva tömhetjük magunkba a kolbászt és az egyéb finomságokat a Mariahilferstrasse-n sétálgatva. Megnézünk pár klassz helyet is, ha minden jól megy, azt a Railjettel zakatolunk vissza kedvenc fővárosunkba.

Hiszen tudjuk: ebben a pillanatban valaki éppen forró puncsot kortyolgat Bécsben.

Ettünk piadina frittát, ami gyakorlatilag olyan mint a mi lángosunk, picit más ízzel, és finom olívaolajon pirított hagymát és paprikát tesznek rá, olasz kolbászt, sajtkrémet és pármai sonkát. Ilyenkor helyi jellegzetesség még a vaddisznópörköl (egészen hasonlít ez is a mienkéhez), amelyet polentával (kukoricakása) tálalnak.

Az odaút nagyon jó volt, visszafele valami vihar miatt késett a gépünk, és ráadásul egy tizenéves forma kissrácnak megfájdult a füle a gyors süllyedés-leszállás miatt, az apja meg gyakorlatilag a leszállás közepette felállt, kinyitotta a csomagtartót és elővette a narancslevet, vagy ki tudja mit.

Amit még feltétlenül le kell írnom: leírhatatlanul jó idő van! Egész hétvégén kigombolt dzsekiben rohangáltam, sokszor még azt is levettem és persze lehet, hogy jól megfázom, de akkor is, 16-20 fokok októberben - mennyország.

Nálam változatlanul a Balaton > Horvátország bármelyik tengerparti része képlet él, valószínűleg ezen már semmi sem fog változtatni.

Ma este sétálgattam nagy vidáman hazafelé a munkahelyi sörözésből, és a levegőn kicsit talán érezni már, hogy véget ért a nyár, amit szokás szerint nagyon sajnálok, de reméljük a tél is ugyanilyen jó lesz, és akkor nagy baj már nem is lehet.

Remek hétvége volt, jövőre biztosan ismételjük, addig is remélem még marad kicsit ez a remek idő a nyár végére. A mostani hétvégére fővárosi és környéki kirándulást tervezünk, célpont a János-hegy; valamint megnézzük a várat, siklózunk, fogaskerekűzünk és talán megyünk egy kört a nosztalgia gyerekvasúttal is.

Hovatovább a víz roppant kellemes volt (19 ˚C), a mellbimbóinkkal nem hogy gyémántot, hanem a holdat ketté lehetett volna vágni, de ettől függetlenül azért vicces volt. (Különösen a bevitt cseresznyés fűtőanyag, höhö.)

Illetve, ittunk végre fényt (nagyon régóta akartam megkóstolni, sosem jött össze), vicces ital, de azért annyira nem kell tőle elájulni, mint amennyire éneklik és mondják.

Jövő héten a Velencei-tó irányába vesszük az irányt, reméljük picit melegebb idő vár reánk, holnap pedig gőzerővel folytatjuk a munkát.

Az elmúlt hétvégét Debrecenben töltöttük, ahová már évek óta akartam menni, utoljára hat- vagy hétéves koromban voltam, pedig az egyik kedvenc helyem. Megnéztük a várost és élményfürdőztünk is – király hétvége volt.

Tegnap este már hazaértünk, amint lesz időm, feltöltöm a fotókat, és írok egy kis beszámolót is.

Két dolog: a repülőn mindig marhák utaznak. Állnak negyven percet sorban a kapunál, hogy a legeslegjobb hely jusson (nem mintha nem ugyanaz lenne az összes szék), leszálláskor mindenki azonnal felpattan, hogy aztán újabb tíz percet ácsorogjanak a gépen, mert addig úgysem engedik őket le, amíg egyébként is ki nem alszik az öveket becsatolni tabló. És ilyenek.

A másik, hogy bárhol azonnal észrevenni a magyarokat, szerte a világban. Részint a lányok nálunk a legcsinosabbak (komolyan, bárhol vagy a világban, bárhol, azonnal észreveszed ha egy magyar nő jelenik meg a színen), részint pedig sajnos mi vagyunk a hangoskodó, zsémbeskedő, tolakodó, szabályokat magasról letoló népség, azonban ezt mindenki tudja, kár is emiatt morogni.

Egyébiránt odafelé három kisgyerek volt körülöttem, mind üvöltött (a leszállás amúgy kicsit érdekes volt, nekem is fájt a fejem, orrom, fülem, pedig nem szokott, hát még szerencsétlen egy év alatti kisgyerek). A slusszpoén, hogy az olasz anyuka fogta és lerakta a totyogó babát a közlekedő folyosóra, miközben a sztyuik éppen a kaját szolgálták fel, majdnem átment a kocsival a kisgyereken. Hazafelé csak két kislány ült mögöttem, alig elkényeztetettek, akik a DVD-lejátszón valami mesét nézve apaapaapa, kérekinni, kérekinni, KÉREKINNIIIII stílusban gurították, minden magánhangzónál erősen megrúgva az ülésemet. Annyira filmbeillő volt, hogy eztán már csak az volt filmbeillőbb, hogy összekevertem a taxit a két kislány apjának a taxijával (hozzáteszem én megkérdeztem a sofőrt, hogy ugyan a mefiblog egyetlen hivatalos és járulékos bloggerének rendelésére érkezett, és a lekérdezés pozitív válasszal tért vissza, így nem igazán értem).

A lényeg, hogy akármerre is megyek, tényleg itthon a legjobb.