Az albiban gázkonvektorok vannak (kapcs. ford.: olyan berendezés, ami nagyon meleget tud csinálni, nagyon sok pénzből, de csak addig, amíg folyik beléje a gáz), ezeknek gyakorlatilag három fontos jellemzőjük van.

A hosszú szünet után való első begyújtásnál én általában kinyitom a felette lévő ablakot, hogy szellőzzön. Utána általában könnyű észrevenni, ha valami nem oké, mert egyrészt nagyon hamar kialszik az őrláng vagy egyszerűen nem kék a színe. Szóval, ha valakinek ilyen vas van a háztartásban: ha sokáig van furcsa szaga, ha hamar kialszik vagy ha nem kék a színe: azonnal gázszerelő.

Riasztóberendezés sem lehet haszontalan, nekem mondjuk nincsen, de ha házban laknék, biztos lenne.

Szokásaimhoz és a »tavalyi évhez« híven idén is szeretnék mindenkinek nagyon boldog karácsonyi ünnepeket kívánni a kedvenc, kékséges karácsonyfadíszemmel (lehet, hogy ebből el kellene pakolnom egyet valami széfbe, nehogy összetörjenek).

Már túl vagyunk a kiváló töltött káposztán és sült libán (Kázmér kifejezetten élvezte az utóbbit), ajándékozgattunk is, és most családi filmezéssel folytatjuk az estét.

Boldog karácsonyt!

Hogy idézzem az adminisztrációs felület egy informatív üzenetét: a blogban összesen 4718 bejegyzés található, amihez összesen 68 563 komment érkezett, 3638 hozzászólótól (a sajátjaimat nem beleszámolva).

A technikai megközelítés: a blog mögött még mindig egy voltaképpen 2005-ben megírt kód áll, bár a megírt tényleg idézőjeles, inkább az összetákolt lenne a jó szó: akkoriban kezdtem tanulni ezt az egészet, és nem gondoltam volna, hogy valaha is komoly lesz belőle, azt különösen nem, hogy ezzel fogom keresni a kenyeremet, de egyáltalán nem bánom, hogy így alakult. A hírös-neves harmadik verziót nagyon régóta ígérgetem, voltaképpen két de az is lehet, hogy három éve. Sokszor belekezdtem és sokszor abba is hagytam. Most legutoljára pár hete kezdtem el, viszonylag jól is haladok vele, amennyire időm engedi, készülget, és az is lehet, hogy egyszer készen lesz. Végső soron, a »Duke Nukem« is megjelent, csak kis idő kellett hozzá. :]

Nem technikai oldalról: érdekes dolog ez a blogírás, mindig erre jutok. Sokszor nem úgy jut rá időm, ahogy azt én szeretném, de ettől függetlenül nem akarom a következő években sem abba hagyni. Páran vannak akik szeretik olvasni, biztosan vannak páran, akik nem (érdekes módon ők még mindig előrébb vannak a statisztikákban mint azok, akik szeretik, ez is egy érdekes dolog máskülönben), de nekem a legfontosabb, hogy leírok olyan dolgokat, amik jelentéktelen apróságoknak tűnhetnek, de évekkel később jó, hogy vissza tudom olvasni őket.

Szóval ezek vannak, meg a bárányfelhők!

Nem csupán azért, mert viszonylag kevés idő telt el 1956 óta. 55 év egyáltalán nem sok, vannak még köztünk olyanok, nem is kevesen, akik habár idősek, de szellemi erejük teljében tudnak beszámolni arról, mi is történt akkor.

Ingriddel tegnap arról beszéltünk, hogy vajon ha mostanában történnének ezek az események (és nem úgy értve, hogy most, mint 2011-ben, hanem inkább úgy fogalmazva, hogy mi éltünk volna abban az időben), akkor vajon aktív tagjai lettünk volna-e az eseményeknek. Ezt sajnos nem lehet így eldönteni, és persze nem is kívánhatjuk, hogy ilyen időszakban éljünk, de ettől függetlenül éltem volna akkor, és átéltem volna, mi történik ott.

Az megint egy más kérdést vet fel, vajon jobb-e nekünk most, mint nekik 1956-ban, vagy valójában egy vidámnak és szabadnak tűnő buborékban élünk, amit demokráciának neveznek, közben pedig lehet, hogy kevesebb szavunk van, mint bármelyik diktatúrában.

Az október egy nagyon szomorú hónap, ezt eddig is tudtam; nem elég, hogy nemrégiben az informatikai iparág elvesztette egy mágnását, »Steve Jobs-ot«, ma Dennis Ritchie-től, a C nyelv atyjától és a UNIX rendszerek egyik alkotójától kell búcsúznunk.

Ritchie hetvenéves volt, 2007-es visszavonulásáig 1967-től (negyven év!) a Bell Laboratóriumban dolgozott, ahol olyan sikereket ért el, amely az iparág komoly fejlődéséhez vezetett.

Nyugodjék békében!

#include <stdio.h> 
int main(void)
{
   printf("Good bye, World!");
   return 0;
}

Október hatodika egyébként sem éppen egy vidám nap, sajnos ez különösen igaz a maira: életének ötvenhatodik évében elhunyt Steve Jobs.

Mindamellett, hogy valaki kedveli az Apple-t vagy sem, a modern számítástechnika egyik úttörőjét, és egy – ismerősei és kollégái szerint – remek embert vesztett el a világ. Ahogy Obama mondta: mi sem bizonyítja jobban Jobs hatását a világra, hogy legtöbben egy olyan készülék kijelzőjéről olvasták a rossz hírt, amelyet maga Jobs talált fel.

Szomorú, hogy egy ilyen embernek 56 éves korában kellett itt hagynia szerető családját és szeretett munkáját.

Végül, a nemrég indult hivatalos, magyar Apple oldalról:

Az Apple elvesztette látnokát és kreatív géniuszát, a világ pedig egy csodálatos emberrel lett szegényebb. Mindazon szerencsések, akik ismerhettük és együtt dolgozhattunk Steve-vel egy jóbarátot és inspirációt adó mentort vesztettünk el. Steve egy olyan vállalatot hagyott hátra, amelyet csakis egyedül ő lett volna képes felépíteni, és a lelke örökké az Apple alapja marad.

Nyugodjék békében.

Mindezek mellett viszont akad egy apró tüske, ami engem irritál, évek óta.

Nem tartom magam mélymagyar érzelmekkel fűtött, magára zászlót húzó, rovásírást tetováló személynek, és azt is tudom, hogy bizonyos döntéseket nem lehet, nem is szabad visszavonni.

Ettől függetlenül azonban szomorúnak tartom, mint magyar ember, hogy míg a saját országomban egy a saját történelmünk fekete napján történtek évfordulóján hosszú évek után először »emlékeznek meg« a médiában, addig szeptember 11-én évek óta egész napos műsorok, főoldalas cikkek, különrovatok, átalakított kezdőlapok, dedikált rádióbeszélgetések zajlanak.

Nem sajnálom én az emlékezést senkitől, pusztán arra próbálok választ találni, hogy egy minket csak közvetetten érintő eseményről miért kell ezerszer jobban emlékeznünk, mint a minket voltaképpen mai napig sújtó döntés meghozataláról, amely családokat, életeket tett tönkre, és hatása sokkal tovább fertőzött, sokkal több életet követelt.

Úgy gondolom, nem igazán jó az egyensúly.

Az üzleti modell kicsit a »Sugarhopra« hasonlít, csak itt édes finomságok helyett színes kedvességek foglalják el az ízlésesen berendezett üzletet. Ehhez még hozzátenném, hogy a kitűnő belvárosi elhelyezkedéshez képest barátságos árak és még barátságosabb kiszolgálás társul.

Node, hogy a fényező szavakat félretegyem: ha betértek a Károly Körút 16-os házszám alá (a Deák tértől haladva jobb oldalt, az Astóriától haladva bal oldalt, pont a két megálló között), és vásároltok valamilyen szép szál virágot vagy csokrot, majd a vásárlás után (de akár előtt is) elsütitek az A mefiblogról jöttem! mondatot, vásárlásotok végösszegére tíz százalék kedvezményt kaptok!

Szóval: Károly Körút 16, A mefiblogról jöttem!, 10% kedvezmény!

Az akció visszavonásig érvényes, érdemes figyelni a weblapot illetve a különböző egyéb csatornákat! :)

Vicces volt egyébként, mikor a tehetségkutató műsor vezetője megkérdezte az egyébként nyertes erdélyi fellépőt, ugyan miért ilyen nagy dolog számára, hogy június negyedikén léphet fel, hát mi történt június negyedikén?

Aminek örülök, hogy idén több tévé- és rádióműsorban is megemlítették, még ha csak futólag is, hogy a múltban egy hasonló naptári fekvésű napon volt valami, ami nekünk nem volt túl jó, és ha már változtatni nem is, megemlékezni, nem elfeledni talán jó lenne.

Idén az orgonáról egy idős nénike gondoskodott, aki a metrómegállóban ücsörögve árulgatta növényeit. Mostanában egyébként virágot csak és kizárólag idős néniktől veszek: kedvesek, szép virágaik vannak, negyede annyiba kerül mint a virágosnál és még segíthetek is vele egy embernek, aki talán jobban rászorul.