Ma hasonlókról beszéltünk Intivel, és ő azt mondta erre, hogy apukája mondta mindig: élhetnék én kilencven évig is, unalmasan.

Tomival is beszélgettünk erről, ő meg azon a véleményen volt, hogy ötven-hatvan évesen átértékeli ezt az ember, és úgy van vele, hogy bár minél többet maradhatna, hogy a gyerekeivel vagy az unokáival foglalkozzon.

Egy másik ismerősöm pedig két éve diétázik, és nem látja, hogy az eredményei javulnának, benne is joggal fogalmazódik meg a kérdés, hogy akkor most mi is van.

Nagyjából november eleje óta diétázom. Szerintem elég jól állok vele, édességet azóta kétszer ettem, egyszer karácsonykor (családlátogatáson nem bírtam otthagyni pár aprósütit), illetve a múltheti cukorterheléskor, de akkor az orvos is mondta, hogy nyugodtan, és nem vittem túlzásban, egy fánkot és három csokit ettem pluszban egész nap.

A legnehezebb nem a cukor és az édességek mellőzése. Komolyan, végtelen diabetikus édesség van, persze nem ugyanolyan, de ez teljesen cserélhető. Ami igazából zavar, hogy nem ehetek akkor és azt amit szeretnék. Nem ehetek hét deka krumplinál többet egy evéshez, nem ehetek annyi tésztát, nincs fehér kenyér és miegymás. Kicsit elveszti az étkezés a spontaneitását és azt, hogy az ember jóízűen egyen.

Ami még érdekes, hogy milyen kevés ember van tisztában azzal, mit jelent a cukorbeteg-diéta. A dolog ugyanis egyáltalán nem arról szól, hogy nem eszünk cukrot, és kész. Bejön a bűvös szénhidrát szó, amit szigorúan mérni kell, reggel-délben-este, nézni mindent, amiben van, hogy mennyi és hová. És sokszor még ez sem elég. Érdemes például azt is megnézni, hogy a különböző fitnesz pékárukban mennyi a teljes kiőrlésű alapanyag (minimális), és mennyi a cukor (rengeteg). A PrímaPékben múltkor konkrétan semmit nem tudtak adni, ami teljes kiőrlésű és/vagy cukormentes lenne.

Nem fogom persze emiatt abba hagyni az étrendváltoztatást, amit elkezdtem, de elgondolkodtató azért a másik vélemény is, és megértem, ha valaki azon az úton halad tovább.

Tegnap kinéztünk a nemrégiben felújított Fővárosi Műjégpályára. Nagyon szépen megcsinálták az épületet és a jég is kiváló volt, belül talán annyi az egyetlen szépséghiba, hogy a ruhatár és a bejárat találkozása miatt össze-vissza ütközik a sor, és óhatatlanul is beállnak az emberfia elé.

Az egész korizás témához még csak annyit akartam hozzátenni, hogy első osztályos koromban az úszás és a korcsolyázás között lehetett választani, mint kötelező sporttevékenység. Mint már korábban is említettem, a krumplizsák-módszert alkalmazom úszás közben, így a korira esett a választás.

Utoljára nagyjából 13 éve voltam jégen, de már arra sem emlékszem mikor, és féltem kicsit, hogy az egészet elfelejtettem. De amint felmentem a jégre, és túlestem az első öt méteren (ami alatt tényleg olyan volt, mintha semmi nem maradt volna meg), egyszerűen elkezdtem egyik lábam a másik után, afféle ösztönös mozdulatként helyezni, és beng, ugyanúgy ment mint régen, néhány perccel később már száguldoztam.

A korizást azért szerettem mindig, mert az egyetlen olyan sportág volt, amely közben nem éreztem magam bénának. Persze anno elestem sokszor (most megúsztam, egyszer volt egy kis sasszé-piruett, de végül nem dőltem), de ez sose vette kedvemet.

Szóval, lehet még kiélvezem márciusig a jeget, és kijárok esténként. Ajánlom nektek is, jó móka!

A másik történet, ami hasonlóan vicces, hogy egy korábban rendezett »tárhelyváltást« a másik ügyfél mégsem tudott normálisan elintézni, ráadásul az új rendszergazdájuk sem ért annyira a dolgokhoz, például, hogy a domén az egy olyan dolog, amelynek valami weboldalfélére kell mutatnia, hogy használható legyen mint webáruház, vagy ilyesmi. A sztorit teljesen nem bontanám ki, a lényeg, hogy pár plusz kör volt vele, telefonálás, levelezés és igazából azt nem értem, hogy mért van ennyi szürke állat az országban.

Ja, meg végül is az is vicces, hogy 325 forintba került egy ajró. Az jó, nem?

Az új évekre fogadalmakat nem vállalok be, viszont három dolgot szeretnék kicsit jobban csinálni: szakma, otthon, egészség.

Szakmailag szeretnék minél többet fejlődni és tanulni. Ez ebben a szakmában teljesen természetes, elbukik az, aki nem így gondolkodik. Minél több időt akarok fordítani (az egészséges mértéket megtartva) a szakmai előrehaladásra. Ezt kétféleképpen tervezem: újult erővel elkezdtem fejleszteni a blog új verzióját, teljesen új alapokra helyezve. Nem lesznek ígéretek és dátumok, halad a dolog, aztán egyszer lesz valami, ami kint lesz. A másik pedig a januártól betöltött új pozícióban (junior scrum master) való elmélyülés.

Otthon, vagyis az otthonomban szeretném a dolgokat még most is sokkal szervezettebben intézni, rendet és nyugalmat akarok, egy olyan helyet, ahová nyugodtan érkezem haza. Afféle menedékházat a világ hülyeségeitől. Ez már most is nagyon jó úton halad, de nem állok meg.

Az egészség pedig egyértelmű: több időt akarok testmozgással tölteni, és januártól igyekszem pontosabban követni a diétát, illetve megszeretni és megismerni az egészségesebb gasztronómia világát.

Szóval ezek. :)

Karácsony tájékán annyiból nem vicces mászkálni, hogy kétféle embert látni. Az egyik a jóképű fiatal srác, aki viszi az ajcsit a csajnak, a másik pedig az, akinek nincs jobb dolga 25-én, mint ücsörögni az utcán. Utóbbi nem annyira vicces, sőt, sokkal inkább elkeserítő látvány, függetlenül attól, hogy csak kunyerál tőled, vagy hozzád sem szól.

Ma viszont még az is eszembe jutott, hogy ne, köszönjük, de nem kérjük a legyen minden zárva vasárnap dolgot, mert engem már az is meglep néha, hogy vasárnap hétkor bezárnak az üzletek (tudom, én vagyok a hülye). Meg hogy éjszaka nem minden van nyitva.

Szóval én úgy látom, hogy az emberek szívesen dolgoznak hétvégén, ha több pénzt kapnak érte. Én például szívesen dolgoznék hétvégén, ha lenne valami jutalék rá, néha-néha. (Most attól tekintsünk el, hogy bizonyos helyeken nem valószínű, hogy betartják az ezekre vonatkozó szabályokat.)

Este elkezdtük a karácsonyi menù elkészítését, és egy igen nagyot csíptem a káposztából, csak úgy kóstoló képpen, na de, képzeljétek, a káposzta keményen romlott volt, pedig pár napja direkt korábban megvették szüleim. (Egy káposztaszakértő szerint a káposzta két-három hónapig áll el, szóval számoljátok ki milyen idős lehetett a cucc.) Miután sikerült nem belehánynom a mosogatóba még felugrottunk káposztárt, szerencsére a Teszkó ilyen szituációkban mindig jóbarát, és mindegyikben van valamilyen vecsési (valójában persze Vecsés azt sem tudják merre van) savanyúságos-stand.

Aztán mire észbe kaptam, már fél tizenegy lett, és írok itt az ágyról ülve.

Az ünnepek alatt még laptopot sem akartam használni, végül persze muszáj volt elhoznom, de a lényeg, hogy sok olvasást (könyvek és végtelen elmaradt blogbejegyzés) és sorozatrész-pótlást tervezek, a diétához szigorúan illeszkedő zabálással. Meg persze együtt lenni végre azokkal, akikkel év közben nem mindig sikerül.

Nálam nincsenek nagy ajándékozások; a háromfős család, Ingrid és családja, a legjobb barátaim (Tigi családostul, Tomi és Gergő) kapnak csomagot. Leginkább szüleimre szoktam költekezni, és rájuk sem azért, mert ez valami fontossági sorrendet jelképez, vagy a drágább ajándéknak nagyobb az értéke; egyszerűen ők azok, akik a legtöbbet költötték rám, és ha van lehetőségem, igyekszem ezt törleszteni.

Azt vettem észre, hogy a ne ajándékozzunk semmit dolog egyre népszerűbb lett, kicsit olyannyira, hogy már ez a túlhájpolt kategória; nálam legalábbis biztosan. Mikor pár éve ezt mi játszottuk, mindenki elkerekedett szemekkel nézett rám, hogy KARÁCSONYKOR SEMMI AJÁNDÉK, HÁT MELYIK BOLYGÓRÓL JÖTTETEK, most meg ha megemlítem, hogy vettem ajándékot, akkor pfejj, az milyen már. Hát érted, milyen durva, hogy egyesek követnek több száz éves hagyományokat, elképesztő!

Szóval na. Mintha lenne a bejglit, kacsát-libát-káposztát együtt fogyasztó családon kívül bármi más, ami fontos.

Azt mondanom sem kell, hogy a frakkom méretét (ami a tánc előtt egy órával derült ki) elrontották, de ezt sosem tudtam meg igazából, mivel a frakk meg a szabászatban maradt. Igen, egyetlen darabot hagytak ott, az pedig az enyém volt. Szerencsére mesélte a csaj, hogy valami indíttatásból berakott négy különböző méretű pótruhát, hátha közbejön valami gixer. És közbe is jött. A csokornyakkendőt végül egy másik szalagavatóról hozták át, szóval kalandos volt, de a lényeg, hogy végül rendbejött.

Szóval ilyenek voltak ma.

Egy szó mint száz: egyáltalán nem vagyok kávéaddikt (inkább tea), a reggeli szeánszoknak nem képezték kihagyhatatlan részét. Azonban mióta van ez a cukorőrület a házban, délutánonként legurítok egyet. Most sem lettem függő, ha nem ihatok egy pohárral, nem érzem magam kimerültnek és nem akarok bántani embereket, egyszerűen ízlik és jól esik.

A másik érdekes dolog, hogy szintén a cukortéma miatt elkezdtem édesítőszert használni, majd múltkor egy teljesen spontán jött ötlet által vezérelve, gondoltam, miért ne, próbáljuk ki anélkül. Két-három pohár után azt vettem észre, hogy mind a teában mind pedig a kávéban olyan ízeket fedeztem fel, amelyeket korábban sosem. Ebben semmi bámulatos felfedezés nincs, nekem sokkal inkább az volt meglepő, hogy mostanra már sokkal jobban ízlik a két nagyszerű nedű mindenféle adalék nélkül.

Gondolkodom máskülönben egy Dolce Gusto gép beszerzésén; a legkisebb darab tökéletesen kielégítené az igényeimet, elég sokféle kapszula van hozzá, jó áron jön ki egy adag kávé, és finom is. Ha van esetleg valakinek tapasztalata a géppel, ne habozzon megosztani. :)

Nemlátom, kattintok, meglátom!

Aztán most mégis utolért a végzet: Ingrid szalagavatóján fogjuk ropni a rítust, illetve a keringőt a fenti zenére. Nekem egyelőre nagyon tetszik, a koreográfia is ügyesen lett kitalálva, az egyetlen, amivel nem értek egyet, hogy kétszer táncoljuk el, egyszer hagyományos és utána pedig UV-fényben, mert abban nagyon szép lesz a sok fehér ruhás lány. Elvileg.

A szervezésben voltak kis gikszerek (például a frakkot nem lehet felpróbálni, csak ott a helyszínen, szóval ha valami elcsúszott, akkor így jártunk; vagy például az sem túl jó, hogy egyetlen ruhás próba lesz, de túléljük), ettől függetlenül azonban úgy gondolom, a végeredmény jó lett, kíváncsian várom az eseményt.

A tánc egyébként klassz dolog, lehet megérné vele komolyabban foglalkozni, ha az ember ideje engedné, meg ha lennének jó táncos helyek. (Persze, tudom, vannak.)