mefiblog - főoldal

Visszaérkeztünk kedves sógorainktól még tegnap épségben. Odafelé Győrig álltunk, mivel nem volt ülőhely, köszönhetően annak, hogy rengeteg ember belföldi utazásra használja a nemzetközi járatot, úgy, hogy Győrbe kiváló a vonatközlekedés, és egyébként mondjuk negyedórával több, mint a RailJettel. De sebaj.

Bécs király hely, változatlanul, még mindig az a város, ahol a német nyelv ellenére szívesen éldegélnék. Nekem leginkább azért tetszik, mert minden kis utcában Budapest valamelyik (sokkal tisztább) darabkájára ismerhetünk. Ahogyan sétálgattunk folyamatosan mondogattuk, hogy az ott olyan mint az Astoria környéke, az a Bazilikára hasonlít, nézd már, ez meg a Vörösmarty tér. A dolog mondjuk nem meglepő.

Ami még tök jó volt nekem, hogy lehet kapni Sprite, Nestea, Almdudler és tucatnyi más dolgot diabetikus változatban. Nem is értem, hogy ha minden második embernek vannak ilyen bajai Magyarországon, akkor hogy-hogy negyede annyi termék jön be ide.

A legjobb a nagyjából 28 centiméter átmérőjű bécsi szeletke volt, a finom káposztasalátával és hagymáskrumplival, a Figlmüllert mindenkinek ajánlom, nekünk Shamalt dobta a tippet.

Visszafelé a romániai vonattal jöttünk, amin meglepően sok kínai volt, és voltaképpen semmi extra, az átlag magyar vasútnál picit jobb, hatszemélyes fülkék, és mivel pont hatan voltunk, jobban jött ki így a dolog.

Megejtjük a szokásos évi adventi kiruccanást kedvenc szomszédos országunkba, ahol reméljük nem lesz túl zord az időjárás, így mosolyogva tömhetjük magunkba a kolbászt és az egyéb finomságokat a Mariahilferstrasse-n sétálgatva. Megnézünk pár klassz helyet is, ha minden jól megy, azt a Railjettel zakatolunk vissza kedvenc fővárosunkba.

Hiszen tudjuk: ebben a pillanatban valaki éppen forró puncsot kortyolgat Bécsben.

A hétvégén gyors kiruccanást tettünk Toszkánába, ahol többek között egy helyi kis rendezvényre, a gesztenyefesztiválra látogattunk el. A gesztenyefesztivál arról szól, hogy a környéken egy hatalmas gesztenye-feldolgozó üzem található, ahol mindenféle dolgot állítanak elő a finomságból. Lekvár, torta, krém, liszt, egyszerű sült finomság és lehetne még sorolni. Persze ezek közül gyakorlatilag semmit nem ehettem, de ez egy másik történet.

Ettünk piadina frittát, ami gyakorlatilag olyan mint a mi lángosunk, picit más ízzel, és finom olívaolajon pirított hagymát és paprikát tesznek rá, olasz kolbászt, sajtkrémet és pármai sonkát. Ilyenkor helyi jellegzetesség még a vaddisznópörköl (egészen hasonlít ez is a mienkéhez), amelyet polentával (kukoricakása) tálalnak.

Az odaút nagyon jó volt, visszafele valami vihar miatt késett a gépünk, és ráadásul egy tizenéves forma kissrácnak megfájdult a füle a gyors süllyedés-leszállás miatt, az apja meg gyakorlatilag a leszállás közepette felállt, kinyitotta a csomagtartót és elővette a narancslevet, vagy ki tudja mit.

Amit még feltétlenül le kell írnom: leírhatatlanul jó idő van! Egész hétvégén kigombolt dzsekiben rohangáltam, sokszor még azt is levettem és persze lehet, hogy jól megfázom, de akkor is, 16-20 fokok októberben - mennyország.

A hétvégét és galádul az utána következő két dolgos munkanapot afféle pihenős nyártemetőként kedvenc panziókban töltöttünk Siófok-Szabadisóstó partjánál. A nyaralás gyakorlatilag a magyar tengerre pislogó szoba, a különböző éttermek és a víz varázslatos háromszögében telt, ha akartam volna úgy is fogalmazhattam volna, hogy bássztunk mást csinálni evésen és fürdésen kívül, de ez túl durva lenne, még egy akkora prosztó billentyűjéből is, mint amekkora én vagyok.

Nálam változatlanul a Balaton > Horvátország bármelyik tengerparti része képlet él, valószínűleg ezen már semmi sem fog változtatni.

Ma este sétálgattam nagy vidáman hazafelé a munkahelyi sörözésből, és a levegőn kicsit talán érezni már, hogy véget ért a nyár, amit szokás szerint nagyon sajnálok, de reméljük a tél is ugyanilyen jó lesz, és akkor nagy baj már nem is lehet.

A nyári roadshow mostani megállója Velencefürdő volt, ahol hatodmagunkkal gyönyörködtünk a csillagos égben, néhányan élveztük a kellemes napsütést, de a pont megfelelő hőmérsékletű Velencei-tavat mindannyian. Ezen felül történtek még tojásrántották 14 tojásból, 8 virsliből és úgy negyven deka baconből, ami talán nagy adagnak tűnik, de közel sem volt az – és volt ilyen is, figyelem, NSFW:

Remek hétvége volt, jövőre biztosan ismételjük, addig is remélem még marad kicsit ez a remek idő a nyár végére. A mostani hétvégére fővárosi és környéki kirándulást tervezünk, célpont a János-hegy; valamint megnézzük a várat, siklózunk, fogaskerekűzünk és talán megyünk egy kört a nosztalgia gyerekvasúttal is.

A mostani hétvégét Balatonlellén Tomi barátoméknál egy remek, a szocreál korszak hangulatát idéző társasüdülő kis kecójában töltöttük. Balatonlelle az egyik kedvenc helyem a déli parton, Siófok és Szabadi-Sóstó után. Tudom, hogy manapság ciki a Balatonon nyaralni, hiszen Horvátországban már majdnem ugyanennyiért lehet nyaralni, meg ilyesmi, de én ettől függetlenül imádom. Plusz, fillérekért érezheti jól magát az ember fia, vagy nem tudom, de az én világképemben (pedig elég pajeszos ez a világkép) négyszáz forint egy jóféle retró hamburgerért, vagy 150 forint egy ötdekás gombócnyi (avagy debreceni barátaink által csak gömbnyi) fagylaltért egyáltalán nem sok. De persze nyaralás közben nem annyira nézzük ezt.

Hovatovább a víz roppant kellemes volt (19 ˚C), a mellbimbóinkkal nem hogy gyémántot, hanem a holdat ketté lehetett volna vágni, de ettől függetlenül azért vicces volt. (Különösen a bevitt cseresznyés fűtőanyag, höhö.)

Illetve, ittunk végre fényt (nagyon régóta akartam megkóstolni, sosem jött össze), vicces ital, de azért annyira nem kell tőle elájulni, mint amennyire éneklik és mondják.

Jövő héten a Velencei-tó irányába vesszük az irányt, reméljük picit melegebb idő vár reánk, holnap pedig gőzerővel folytatjuk a munkát.

Sajnos több különböző okból kifolyólag úgy alakult, hogy idén már nem lesz több szabadságom, emiatt a nyaralások a péntek és vasárnap este között elterülő órákra szorítkoznak. Így persze a külföldi utazások kiestek az idei szezonban (habár nem panaszkodom, tavaly négy országban is megfordultunk, és azért idén is volt már egy rapidrandi Olaszországban, valamint Bécsbe biztosan megyünk télen is). Egy szó mint száz, ha már külföld úgy sem jöhet szóba, gondoltam járjuk be az országot, amennyire időnk engedi.

Az elmúlt hétvégét Debrecenben töltöttük, ahová már évek óta akartam menni, utoljára hat- vagy hétéves koromban voltam, pedig az egyik kedvenc helyem. Megnéztük a várost és élményfürdőztünk is – király hétvége volt.

Tegnap este már hazaértünk, amint lesz időm, feltöltöm a fotókat, és írok egy kis beszámolót is.

Nemrégiben közben megérkeztem a világ legjobb országának egyik legjobb városába, és végre a 24 hüvelykes hófehér pixeláradat önti el az arcocskámat.

Két dolog: a repülőn mindig marhák utaznak. Állnak negyven percet sorban a kapunál, hogy a legeslegjobb hely jusson (nem mintha nem ugyanaz lenne az összes szék), leszálláskor mindenki azonnal felpattan, hogy aztán újabb tíz percet ácsorogjanak a gépen, mert addig úgysem engedik őket le, amíg egyébként is ki nem alszik az öveket becsatolni tabló. És ilyenek.

A másik, hogy bárhol azonnal észrevenni a magyarokat, szerte a világban. Részint a lányok nálunk a legcsinosabbak (komolyan, bárhol vagy a világban, bárhol, azonnal észreveszed ha egy magyar nő jelenik meg a színen), részint pedig sajnos mi vagyunk a hangoskodó, zsémbeskedő, tolakodó, szabályokat magasról letoló népség, azonban ezt mindenki tudja, kár is emiatt morogni.

Egyébiránt odafelé három kisgyerek volt körülöttem, mind üvöltött (a leszállás amúgy kicsit érdekes volt, nekem is fájt a fejem, orrom, fülem, pedig nem szokott, hát még szerencsétlen egy év alatti kisgyerek). A slusszpoén, hogy az olasz anyuka fogta és lerakta a totyogó babát a közlekedő folyosóra, miközben a sztyuik éppen a kaját szolgálták fel, majdnem átment a kocsival a kisgyereken. Hazafelé csak két kislány ült mögöttem, alig elkényeztetettek, akik a DVD-lejátszón valami mesét nézve apaapaapa, kérekinni, kérekinni, KÉREKINNIIIII stílusban gurították, minden magánhangzónál erősen megrúgva az ülésemet. Annyira filmbeillő volt, hogy eztán már csak az volt filmbeillőbb, hogy összekevertem a taxit a két kislány apjának a taxijával (hozzáteszem én megkérdeztem a sofőrt, hogy ugyan a mefiblog egyetlen hivatalos és járulékos bloggerének rendelésére érkezett, és a lekérdezés pozitív válasszal tért vissza, így nem igazán értem).

A lényeg, hogy akármerre is megyek, tényleg itthon a legjobb.

Ezt a bejegyzést már a messzi távolból, Olaszországból pötyögöm az éterbe.

Ilyen kalandosan még nem utaztam: a belvárosból Ferihegy akarom mondani a Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtér egyes termináljára egy kiváló taxisnak köszönhetően tizennégy perc alatt értünk ki. A probléma az volt, hogy én 19.30-kor gondoltam ránézek a jegyemre: ekkor döbbentem le, hogy az a tíz óra amire emlékeztem, valójában nyolc óra volt. A visszafele járattal kevertem össze, de hála az égnek elértem.

Holnapután megyek az unaöcsém elsőáldozására, ami itt Olaszországban el lehet képzelni mekkora felhajtással jár, de kíváncsi vagyok a programra, biztos jó lesz.

A neve igazából persze Almdudler, és nyilván az ízvilág tekintetében valahol a Traubisoda és a kölyök pezsgők világa közé pozicionálható osztrák nedűről van szó.

Bécset megjártuk; egész nap számolgattuk hány külön-külön nézve egyedi magyar emberkét látunk, negyven körüli szám jött ki. A kedvenc jelentem mikor meglepődtünk egy csokoládé árán, ezt a félhangos, hábaszek mi a fene ennyi ezen szófordulat követte, mire mellettünk egy magyar nénike megszólalt, hogy igen sok itt a drága csokoláda.

Az igyál egy lélekmelengető puncsot a városházatéren ücsörögve, nagy bullshit, három darab eurót, helyenként még hozzá néhány centet (pajesz™) kérnek el két és fél deci (!) puncsitalért. Namost az köbö két korty, és cserébe a mínusz tizenkét fokban, és a sárban-hóban ácsorogva szopogathatod. Hát barátaim, a lélekmelengető, na az nálam egész más.

A Railjet az nagyon zseniális találmány. A jegyünk oda-vissza a késői vétel miatt 31 ajróba fájt, ezért kaptunk egy Budapest-Bécs négy napig érvényes jegyet, amiben benne van az is, hogy a bécsi százas zónán belül a tömegközlekedésnek is tisztelt szereplői lehetünk. A Railjet maga olyan mint egy repülő, udvarias utastájékoztatás, büfékocsi, nagy sebesség, kényelem. Megnéztük az első osztályon lévő üléseket is, nem éreztünk égető vágyat, inkább az extra az lehet, hogy üres az első osztály, mert kétszer ennyit senki nem ad érte, bár persze sokszor értékelhető hogy nem lihegnek a nyakunkba. Visszafelé kicsit zavaró volt, hogy sokan a Railjetre pattantak fel a Pestre jutás reményében, ezért olyan szinten volt tele, hogy a levegő raktárkészlete hiányt mutatott, de persze semmi extra.

Bécs még mindig klassz hely, bár aki vásárolgatni akar menni, annak megsúgom a titkot, amit mi annyira nem tudtunk, hogy a vasárnap nem a legjobb választás, persze más tekintetben pedig pont ezért jó, mert ilyenkor legalább nincs ötmillió ember az egész város két utcájában.

Amúgy külföldön mindig az a tapasztalatom, hogy első egy-két órában czukormáz mindenen: wow, meleg fűtött utasváró a peronoknál; wow, becsületkasszás újságtartó, és senki nem lop; wow, negyede annyi szemét és izé, aztán persze ahogy ott tölt az ember néhány órát, kezd leolvadni a máz, és látjuk hogy bizony ugyanúgy piszkos, szutykos, lökdösődő várost kapunk, csak annyi a különbség, hogy más nyelvet beszélnek és kicsit fejlettebbek más tekintetben. Ezt egyébként eddig csak Olaszország toszkán régiójában és Londonban nem éreztem.

Most két negatív momentum volt csupán. Az egyik, hogy az egyik üzletben vásárolt édesség és hasonlókat kártyával akartam fizetni (nyilván, hiszen így éri meg jobban, és kényelmesebb is mint valutával rohangálni). Kilenc euró meg egynéhány cent jött ki a pénztárgépen, srác mutatja nekem hogy hitelkártyával csak tíz euró felett, bankkártyával öt euró felett lehet fizetni feliratú tábla, helló. Mondom neki ez bankkártya, nem hitelkártya. Erre leállt velem vitatkozni, hogy nem, ez bizony hitelkártya és basszam meg. Mondom neki legalább egy kurva próbálkozást nézz már meg, mert ha betolja mint bankomat, úgyis visszakúrja hogy hitelkártya, kapd be. Persze az euróm már elfogyott, még szerencse hogy Bahndie kisegített, köszönet neki ezúton is. Vicc amúgy, hogy pont a kényelem miatt vesz az ember kártyát magához, aztán mégis amiatt szív. Tanulság: külföldre kell a Mastercard, ha már kártya, mert szinte csak azt fogadják el kötekedés nélkül, ha jó vastagon látszik a dombornyomás. Pedig elég ódivatú már ez a látszat farokverés, hogy jaj, hát nekünk arany kártyánk van, helló. A másik inkább vicces volt, az öt méterről németül mi kell, gyertek gyorsan kérjetek, gyertek kiáltó kebab-árus.

Egy szó mint száz, nagyon jó külföldre menni tekeregni, és mindenhol jó, de az otthon, az édes otthon, olvadhatatlan cukormázzal a legjobb.

Korrigálás: hurrátelelünk.

Holnap negyedmagammal elmenekülünk a hideg elől egy még hidegebb térségbe, a fejlett nyugat irányába, egészen pontosan osztrák felebarátaink földjére, á lá Wien, ahol puncsot kortyolgatunk, meg csillagbakok kávét, meg finom helyi kolbászt eszünk és olyan kebabot, amit itthon nem lehet, desszertnek a karácsonyi vásáron fellelhető összes édességfélével. Lélekmelengető gondolat, nemde?

A fényképezőt is megfogom végre hosszú idő után, talán még nem felejtettem el melyik gombbal kell expozálni, vagy mi, meg abban is csak reménykedem hogy nem fagy az ujjam ahhoz a gomboz, az orrom meg a kijelzőhöz, ahogyan belepillantok a kukucskálóban.

Railjettel megyünk, erről majd még később mindenképpen írok, kíváncsi vagyok milyen lesz.

A gyors olaszországi kiruccanásról most így hirtelen ennyit szeretnék elmondani

A repülőút jó volt, odafelé és visszafelé is megjártuk egy óra alatt az egészet, nem számolva persze az előtte és utána lévő tortúrákat ami ilyenkor szokásos. Az olaszoknál a kis reptéren kicsit macerás az egész folyamat: hiába van web check in, meg kinyomtatott röpjegy, mégis oda kell menni, lemérik a kézipoggyászt, adnak beszállókártyát, a biztonsági ellenőrzésnél háromszor szigorúbbak (és a reptéri munkatársak egyébként háromszor bunkóbbak is). A visszafelé út kicsit zötykölődős volt, vittük-hoztuk a rossz időt, de azért összességében kellett ez a néhány nap pihenés, jót is tett.

Nem vagyok vidék-mániás, de azért az olasz hegyekben egy kis vityillót elfogadnék öreg napjaimra, bár talán még mostanra is.

Holnaptól meg ismét mókuskerék!

Most pedig elmenekülünk kicsit a város forgatagából az olaszországi Alpokba, eltölteni néhány napot pizzazabálással és alvással. Szigorúan titkos missziónk is lesz ott, de mivel szigorúan titkos, erről nem beszélhetünk, mert meg kéne ölnünk mindenkit, aki hall róla.

A gép néhány óra múlva indul, én meg addig is pörgök mint a ringlispíl.

Kezeket a paplan felé, éljenek a babok!

Mivel a nyárból teóriailag már csak néhány nap maradt hátra, ami szomorú, viszont a munka rengeteg, a ventilátor azonban nem elég, ezért pár napra elhúzunk most ismét a Balaton partjára, ahol szokás szerint a vízben leptoppal fogok egész nap lubickolni. Vagy nem, mivel persze ilyenkor jön ám a vihar. Akkor viszont fotózunk villámot, muhah.

Salgótarjántól nem is olyan messze terül el a barátságos Tiszavalk, de ha egy kedves ismerős ma nem kalauzol el oda, valószínűleg magamtól az életben eszembe jut arra kanyarodni. Jobban belegondolva az M3-as autópálya hatvani lejárójánál tovább még nem igazán mentem. A Borsod-Abaúj-Zemplén megyében található kis községet háromszáz-egynéhányan lakják csupán, egyes források szerint kizárólag magyarok. A horgászat, a csend és a gyönyörű táj szerelmesei rajonghatnak érte, ezek jellemzik ugyanis, továbbá a rendkívül barátságos és nyugodt emberek. Ideális lehet tizen-huszon fős fiatal társaság számára is, akik alkoholmámorban kívánnak eltölteni néhány napot, illetve azok sem csalódhatnak, akik csak egy hétvégére menekülnének ide a város zajától.

A mefiblog világjáró rovatát a Magyar Légitársaság nem támogatta, telefonjaink nem Nokia márkajelzésűek voltak és utunk során nem kötöttünk biztosítást.

Sikerült ma este is épségben hazaérni, rövid egyórás késéssel és bunkó (hozzáteszem magyar) utastársakkal.

London egyszerűen szerelem, életemben most először nem éreztem minden porcikámat érintő örömöt, hogy végre haza érkeztem, pedig tényleg jobban szeretek itt lenni mint bárki más.

Lesz majd még színes-szagos élménybeszámoló is, illetve ha kapok levegőt akkor feltöltöm a milliárd fényképet is ami készült, de most megnézem végre hogy milyen az ágyam, aztán meló-dia hegyek várnak a monitorsütötte vidékeken.

Most akkor a korábbi »ígérethez« hűen holnap kora reggel felugrunk ismét egy Wizz Air által üzemeltetett rózsaszín gépre, és meg sem állunk áhnglijáik, ahová részben nyaralni, részben pedig karrierépíteni és kapcsolatokat bővíteni utazunk.

Hamarosan jelentkezünk!

Már megérkeztünk kedvenc országunk kedvenc fővárosába, a rövid balatoni kiruccanásunkból (szerencsére jó idő volt [valójában nem]), és a számítógépet bekapcsolva az alábbi kép jött az arcomba, többszörös orgazmushullámot okozva:

Most nem is az hogy megvenni, illetve én távol állok a függő gémer skatulyától, de ez egy notálandó eventúra mindenképpen, hiszen a játékipar – szerintem – egyik legjobb darabjáról van szó.

A budapesti kellemes meleg elol a Siofoktol nehany kilometerre talalhato Szabadisoston toltunk most nehany napot, munka es pihenes celjabol, laptoppal es koktellal a husito vizben, amint az nyalogatja hatunkat.

Siofok es az egesz kornyek meg mindig meglepoen olcso, egyes dolgok meg Budapesthez kepest is alacsonyabban vannak pozicionalva penztarca tekinteteben, raadasul mindenki kedves es mosolygos. Egy fenet nekunk horvat tengerpart, ha itt ez a kis magyar valosag, nem igaz?

Tegnap 22.30-kor a W6 218 járatszámú csodálatos Airbus A320 repülőgép Fényes Attila kapitány és a teljes legénység kíséretében hozzáért a budapesti Ferihegy 1 repülőtér nem tudni hányas számú kifutópályájához, kis fekete féknyomot hagyva a kéthetes olaszországi családlátogatásom emlékeként.

Most lótásfutás Budapesten, tegnap úgy indítottuk az estét hogy elmentünk Teszkóba ventilátorért. Meleg van itt is, de mikor kiléptem a reptérről az első gondolatom az volt, hogy lélegzem, nem pedig fuldoklom a páratartalomtól. Mondjuk én inkább a meleget választom, ha tehetem.

Most először utaztam (oda-vissza) WizzAir-rel, mindenki mondta hogy majd rájövök mért olyan olcsó és ecettárkony, de semmi rosszat nem tapasztaltam, a gépek kényelmesek, a kiszolgálás udvarias, három deci kiló kettő és ötven de ajróban, az egész utazásom oda-vissza, csomaggal, webes utasbejelentkezéssel és mindennel együtt (kapaszkodj) harminc darab ajró volt. 8 899 forint, oda-vissza és ott voltam egy óra alatt, ráadásul sokkal közelebb mint ahová kétszer ennyiért 14 óra alatt a busz visz. Azt hiszem ezentúl körbefogom repülni fél Európát ilyen járatokkal.

Ez van.

Az utazóközönség tegnap meg akart ölni valószínűleg, mert pofátlanul bekéredzkedtem a pilótafülkébe, ahol beszélgettem pár szót a kapitánnyal. A légiutas-kísérők mosolyogtak végig, míg a végén valaki följött hogy azonnal hagyjam el a repülőgépet mert csak rám vár a busz. Mindegy, megérte.

Na, akkor most az lesz, hogy a holnapi napon én elrepülök a nem olyan messzi Bologna városába, egészen pontosan Forlì-ba, ahonnan továbbutazom a toszkán nap érlelte mesés tájakra, ahol két hétig pizza, penne, ragù, brushcetta, profiterole és egyéb förmedvények elfogyasztására kényszerülök.

Ha minden igaz van elvileg nyolc-tíz ember, aki garázdálkodik majd itt, azt nem tudom hogy bejegyzések tekintetében mit alkotnak, de nem félek.

Kellemes júliust mindenkinek!

Az idei nyaralásrengeteget megkoronázva most pedig a »tavalyihoz hasonlóan« leugrunk Szegedre, ahol négy napon keresztül fogjuk jól érezni magunkat a Szegedi Ifjúsági Napok keretein belül, finomságokat fogyasztva és a melegvizes medencében pisilve ücsörögve.

Képek szeptember elején, vagy talán majd esténként, meglátjuk.

Nagy fel!

Szeretnék csináltatni magamnak egy hatalmas táblát, amit a nyakamba akasztanák (sic!) és ráírnám, hogy: EMBEREK, A BALATON JÓ!

Nem arról van szó, hogy felfedeztem 21 év után, hogy jé, van egy kisebb vízmennyiség Somogy megye és környéke néhány településén, ahol durván jókat lehet nyaralni, hanem arról, hogy bennem még megmaradt a kétezer forintos sör és az ezer forintos lángos valós élménye, hajszállal, ezelőtt tíz éve. És ezek után azért megdöbbenve tapasztaltam, hogy konkrétan olcsóbb a Balaton, mint Budapest – és ez egyáltalán nem vicc.

Én amondó vagyok (és elnézést a vulgarizmusért), hogy kell a kis faszomnak a horvát tengerpart, ha itt van ez a gyönyörű tav. És értem én hogy wilkommen, meg sokeuró, de a németek menjenek csak a tengerre, a Balaton meg legyen a magyaroké.

És pont.

A Sóstó Panzióról (ahol szerénynek nem nevezhető szálláshelyünk volt) pedig külön bejegyzést nem írnék, csak annyit, hogy melegen ajánlom vagy mikrózva.

Megyünk két napra a Balcsira, süttetni a hasunkat és lángost zabálni rekeszszám, valamint »sörféleséget« vedelni tonnaszám, vagy akár fordítva is.

A mefiblog szupertitkos őrgárdája (MESZUPŐR Security Zrt.) továbbra is titkos megfigyeléseket végez, így kerüljük a zsidózást a kommentekben. Ha lesz drótmentes hűség, akkor jelentkezünk majd néha, ellenkező esetben MNUSZ.

Nem is tudom minek örültem igazán, hogy először végre megszabadulhattam a Szlovénia óta büszkén őrizgetett »csomagtól«, vagy hogy végre magyar billentyűzeten a saját gépemen, a saját karosszékemből írhatok.

Rettenetes volt a hazaút egyébiránt, eddig még ennyire nem fogtam ki. Mellettem egy akkora darab olasz srác ült, hogy még az ülést teljesen kihúzva is összekuporodva fértem csak el, pedig sok mindent el lehet rólam mondani, de hogy dagatt (sic!) lennék, na azt nem. Mellettem valami bunkó olasz-magyar nő ült, aki egész éjszaka szenvedett. Előttem egy nő egész éjszaka köhögött, már rá akartam szólni hogy igyon egy korty lófaszlét, vagy valami. Arról nem is beszélve, hogy mindenki hawaii-bugi módra ült a egyesével a kettes üléseken, és amikor bátorkodtam megkérdezni hogy esetleg leülhetek-e, vagy álljam végig a 14 órás utazást, akkor húzták a kis arcocskájukat.

Imádni valóak az olasz emberek, de bizonyos helyeken akkora ordas tahó parasztokat lehet találni, hogy az valami hihetetlen, tényleg. És nem feltétlen viselkedés, hanem kultúra. Például egy csávó kifújta tavaly az orrát papírzsebkendő nélkül. Tízből nyolc nem tud normálisan enni: csámcsognak, szürcsögnek, nyámnyognak, egyszerűen undorító. És legtöbbjük koszos is, eléggé.

Az olasz nőkkel meg az a baj, hogy hibátlanok lehetnének, ha nem lenne néhány apró baki. Például tök jó amikor nyaktól lefelé egy bombázó, nap barnította bőrű, elegánsan, mit elegánsan: divatosan öltözködő nő megjelenik, de illúzióromboló, hogy a lábán a köröm alatt egyhetes kosz gyülekezik. És nagy általánosságban is elmondható, hogy az olasz nők ritkán szépek, és akkor is inkább nyaktól lefelé.

Ettől függetlenül még mindig imádom Olaszországot, mesés egy hely, ráadásul az a környék ahová szoktam járni, egy gyakorlatilag nyolcvanfős kis falucska, a hegyek lábainál. Egyszerűen megérint, és hihetetlenül hangulatos ott elfogyasztani egy igazi olasz pizzát, lasagnat, salátát vagy akármit.

Jóleső érzés hazajönni, és nem igazán hiszem, hogy tudnék Olaszországban élni, mégis mindig kicsit honvágyam van, miután eljövök.

Néhány óra múlva megkezdem a szokásos tizen-egynéhány órás gyomorremegtetően izgalmas utamat a Toszkán nap sütötte vidék felé, ahol internet- és számítógépmentes magányomba burkolózom, mindeközben pedig pizzát, gyümölcsöket és igazi olasz fagylaltot fogyasztok.

Legyetek jók, meg minden ilyesmi. :]

Megjöttünk a tegnapi este során mint a menstruáció, piros vonattal és szerencsére kevesebb fennakadással mint ahogyan lejutottunk a Balatonra.

Irgalmatlanul hiányzik egyébként már most a Balaton, meg a társaság is természetesen. Előbbi azért meglepő, mert egyáltalán nem vagyok vízmániás, lévén hogy az úszástechnikám a krumplizsákéhoz hasonlít leginkább. Mindamellett viszont hihetetlenül jó volt reggel nyolckor kiülni a stégre, érezni a kellemes szellőt, nézni ahogy a hullámzó vízben úszkálnak a halak, beljebb pedig kacsák és sirályok kiabálnak.

Balatonlelle is teljesen helyes kis város, gyakorlatilag gyalog körbejárható az egész, és nem csak a víz van, hanem például kertmozi, hangulatos éttermek és vidámpark is. Szerencsére turistákból viszont nincs sok, vagyis pont annyi, amennyi elviselhető. Az meg vicces, hogy három napig rohangáltam 'pesten normális papucsért, 'lellén pedig olcsóbban tízszer több és jobb választék volt.

Ha minden jól alakul még két napra lejutok idén Szabadi sóstó . Nem is értem egyszerűen, hogy kilencéves korom óta (ekkor jártam utoljára a Balatonnál, egészen pontosan Siófokon) hogy nem igényeltem ezt minden nyáron. Na de majd mostantól.

Leugrottunk hatodmagunkkal 'lellére, persze közel sem unalmas kalandok során.

Szóval az úgy volt, hogy persze mikor intézed a nyaralást, akkor napokig ötvenfokos kánikula van, hogy aludni se tudj, aztán mikor mentek a vonat felé, akkor az utsó pillanatban megjön a vihar, leszakad egy felsovezeték, késik indulással ketto, majd menet közben még két órát a vonat, valamint Székesfehérváron közlik hogy a vezetonek lejárt a muszakja, így várnunk kell új mozdonyra, vezetovel, szóval ha így adodott, benyomtunk pár fasírozottas szendvicset, amit a helyi lokálban kaptunk háromötvenér'.

Hurrá, nyaralunk, vakációs logó meg minden, tegnap még viharos volt az idő, most viszont fürdésre alkalmas!

Akkor most a mefiblog vakációs kiadását kicsit még tovább dédelgetve, egy amolyan nyárbúcsúztató szeánsz keretei között elutazunk Szegedre, ahol pontosan vasárnapig leszünk (kivéve ha elüt minket egy eltévedt fagylaltszállító-autópótlóbusz úton hazafelé), meglátogatjuk a »Szegedi Ifjúsági Napok« névre hallgató fantasztikus rendezvényt, ahol testünk áramütésszerűen fog vonaglani különböző hangszerekből előcsalogatott ritmikus hangokra.

A végén fotós-videós összefoglalóra lehet számítani (remélem egyben marad a géppark is, sajtós jegy hiányában érdekes lesz), valamint közben igyekszem írni ezt-azt, netkávézóból vagy akárhonnan.

Szóval pacsi.

No, hát rekordidő alatt, bár kétórányi késéssel indulva, tízórányi autóbuszban való tartós konzerválás után megérkeztem végre Magyarlandre. Remekül éreztem magam, de azért már jól esett hazaérni.

Ezúton is millió puszi és köszönet mindenkinek, aki mindenfélét írt ide, ezzel emelve az este blog fényét!

Hülye kocka létemre most az érdekel legjobban, hogy milyen kondíciókkal lehet itthon »iPhone 3G-t« venni, bár ahogy nézem az összes előrendelhető készülék elfogyott(!). Kint az olaszoknál egyébként 499 euró a 8 GB-os darab, függetlenül, de rengeteg csomag van, hol a készülék drágább, hol a havidíj. De hát ez lényegtelen így, hogy már itthon is van, pláne, hogy sokkal-sokkal jobb lehetőségekkel (az itteni árakon kint kevesebb megabájt forgalom jár havonta). A T-Mobile nem kicsit komoly partit csinált az iPhone érkezésének egyébként, nem gondoltam volna.

A mai nap kellően negatív tanulsága, hogy ha elővételben vesztek jegyet, mindig ellenőrizzétek, mert a Nógrád Volán mélyen tisztelt alkalmazottja képes a lehetetlenre, és olyan járatra ad jegyet, amely az elővétel időpontjában már tíz perce elindult. A buszon meg elég kellemetlen kaland egy macskát rejtegető BIOHAZARD bőrönddel a kezedben azon vitázni egy 50 IQ-val rendelkező izomkolosszussal, aki szabad idejében traktorokat emelget félkézzel, különben buszvezető, hogy ennemjóezajegyide. Szóval na.

Az úr kétezer-nyolcadik éve nyolcadik hónapjának nyolcadik napján – röviden tehát holnap – pedig elutazom Itáliának az szent földjére, és ezalatt az idő alatt meglepetésemberek ügyelnek a blog tisztaságára, sőt, talán meglepetésbejegyzéseket is írnak majd, mely meglepetések nem csak nőknek fognak szólni.