És akkor a Showtime mostantól a kedvencem, mert amit művelnek, az valami felháborítóan fantasztikus. Kezdve ott hogy az utóbbi idők egyik legkreatívabb, legjobban kidolgozott, legjobban játszott és forgatott és mindenmásbanisjó sorozata volt, aztán – többek tanácsára – beszereztem a Weeds (magyarul Nancy ül a fűben címmel fut) első évadját, és konkrétan már az első részben potyogtak a könnyeim.
Nekem a is bejött ez a kertvárosi képmutatós téma, ott is sikerült viccesen megközelíteni, itt pedig pláne, megtoldva jó nagy adag káromkodással, meg persze a fűvel, mert az itt mindenhol jelen van.
Én nem füvezem, de nem is úgy álltam fel a tévé elől, hogy akkor most tekerek egy spanglit. Az egész sorozatban van valami bájos. Lehet rajta röhögni, ez magától értetődik; lehet rajta picit szomorkodni is, mert egyik filmből és sorozatból sem lehet kihagyni a szomorkodást, ugye; és ami a lényeg, bár közhelyesen hat: lehet rajta gondolkodni. Mert mégsem az volna az elsődleges üzenete, hogy szívj füvet, és légy boldog
, hanem valahol megmutatja, hogy az egész vidámnak és csininek tűnő kertvárosi világ mögött mennyire megy a képmutatás, minden férj félrekefél, minden nő pletykál, mindenki mindent tud, és mindenki füvezik. És bár lehet hogy mosolyognak, nem feltétlen vidámak. Ez a Weeds. Két részt láttam eddig, de amint az látszik, engem megvett.
Showtime for prezident! (És még a Tankcsapda - Félre a tréfát (egy utolsó slukk és vége
) is megszólal, hehe.)
Értékelés: 5 pont (Kihagyhatatlan.)
(főleg a második évad, nekem az a kedvencem)